Az élet álmokból áll.
Mostanában sokszor elgondolkozol. Miért most? Hogy is történt? Mi
változott? Konkrétan mi történt? Néha elkap a gyanú, hogy ez így túl szép, hogy
igaz legyen. Évekkel ezelőtt meg sem fordult a fejedben, hogy te ennyire messze
kerülsz majd egyszer attól a helytől, amit régen otthonodnak hívtál. Mára már
egészen más hely lett életed színtere, régi éned is jócskán átalakult vele
együtt az egész életed is. Amikor kitaláltad, hogy felfedeznél egy nagyon is
távoli országot magadnak, nem hitted volna, hogy lényegében azonnal összejön.
Ahogy utánajártál, hogy milyen lehetőségeid lennének, hogy kiutazhass
Dél-Koreába, szinte azonnal az öledbe is hullott egy. Egy pillanatra elhitted,
hogy na megérte tanulni. Aztán persze inkább csak megérte kitartóan kopogtatni
a nemzetközi iroda ajtaján, a tanulásnak ehhez sok köze nincs. Mivel nem volt
vetélytársad, így téged voltak kénytelenek kiválasztani. Azért átfutott az
agyadon, hogy vajon milyen benyomást fogsz bennük kelteni, mivel nem vagy
valami éltanuló és az átlagostól, mint úgy a normálistól is elég messze állsz.
Talán a különc szó illene rád a leginkább. Talán. De a lényeg, hogy mióta
belecsöppentél a KPOP világába, elkezdtél álmodni. Jelenleg, az első lépésed
afelé, hogy elérd életed célját megvalósult. Sőt. Az élet a dél-koreai vidéken
nagyon is kellemes volt. Sok minden történt azóta, hogy kiutaztál. Immáron a
fővárosi állatkertben tengeted napjaidat, mint gyakornok. Ez az otthoni
egyetemednek kell, hogy lediplomázhass. Még bő két hónap van hátra, utána még
maradsz pár hetet, de aztán haza kell menned, hogy kezedbe foghasd azt a
bőrkötésű, vagy éppen keményborítású papírt, amivel jóformán semmit sem tudsz
kezdeni. Persze nem áll meg itt az élet, akárhogyan is, de visszajössz ide.
Vagy így, vagy úgy, de el fogod intézni, hogy ez az ország viszontlásson.
Ez a mai nap is vidáman telt. A majmócák, akikkel dolgozol az
állatkertben mindig megörülnek, ha meglátnak. Sokat játszol velük, látszik,
hogy elfogadtak és szeretnek is. Persze nem maradhat el a napközbeni álmodozás
sem. Úgy három hete történhetett. Néha még mindig azt hiszed, hogy csak
álmodtad. De valahányszor eszedbe jut, ami pedig elég gyakran megtörténik,
szívedet melegség önti el, és azonnal jobb kedved lesz. A főváros zsúfolt
utcáin járkáltál, próbáltál eligazodni, mert ezen a környéken még nem voltál,
csak valahova ide kellett jönnöd elintézni pár papírt. Megvallva az őszintét,
halvány lila dunsztod sem volt, hogy hol a fenében vagy. Felfelé nézelődtél a
táblákra, hátha látsz valami támpontot, hogy merre hogyan hány méter. Az itteni
tömeg egészen más értelmet ad a „sok itt az ember” kijelentésnek. Ezt képtelen
vagy megszokni. Állandóan bosszankodsz miattuk és ha teheted, elkerülöd a
forgalmasabb utakat, vagy azokat az időket, amikor még többen vannak az
utcákon. Ahogy általában, most sem érdekelt, ha egy kicsit neki mentél
valakinek, mert neked is folyton neked mentek. A lényeg, hogy senki fel ne
lökjön, mert lazán, szemrebbenés nélkül átsétálnának rajtad az emberek, és nagy
eséllyel a hullaszállító vinne csak el onnan. Azonban hirtelen egy kicsit
erősebben botlottál bele valakibe, most persze gyors meghajoltál és bocsánatot
kértél, de az agyad néhány másodperc munkaidő alatt feldolgozta, hogy
éppenséggel kinek is szaladtál neki. Az ultimate bias-od állt előtted, Shin
Soohyun, a U-Kiss nevezetű Idol Group leadere. Szíved őrült ütemben kezdett
kalapálni, agyad leblokkolt és még vagy hatszor bocsánatot kértél. Ő szintén
ugyanúgy meghajolt és ő is bocsánatot kért, de közben mosolygott. Majd mire égő
arccal elfordultál volna, hogy tovább haladj, hiszen nyilván nem fogod
feltartani egy ilyen zsúfolt utcán, nehogy aztán még többen lepjék el és végül
elkéssen onnan, ahova igyekszik. Hiszen egészen furcsa, hogy egyedül van, és
csupán egy baseball sapka van rajta, semmi több „álca”. De hirtelen megfogta a
karod és visszafordított. Elhúzott egy kicsit arrébb, egy ház előtti lépcső
mellé, ahol a korlát miatt nem tudtak titeket fellökni a járókelők. A nyakadat
nézte. Eszedbe jutott, hogy rajtad van a nyakláncod, melyen betűkből a banda
neve van kirakva.
-Rajongó vagy?- kérdezte meglepetten.
-Igen, az vagyok.- válaszoltál. Láttad az arcán, hogy erősen
gondolkodik.
-Beszélek koreaiul- válaszoltál a kimondatlan kérdésére
mosolyogva.
-De külföldi vagy, nem?
-Igen, Európai, magyar vagyok.
-Nahát, még nem találkoztam magyar rajongóval. Örülök, hogy
beszéled a nyelvet.- az agyadban végig futott, hogy szerencse, mert az angollal
nem jutnátok sehova, tekintve az igen szegényes nyelvtudását. Viszont tényleg
közel voltál az ájuláshoz és még talán egy szívroham is kerülgetett. Igazából
fogalmad sem volt, hogy mit mondj neki, totál leblokkoltál, mintha még a saját
nevedet is elfelejtetted volna.
-És ki a kedvenced a bandából?- nagyon nem kellett gondolkoznod, ő
megoldotta a kérdés problémát.
-Te!- mondtad határozottan.
-Óóóó, csak úgy mondod, mert én vagyok itt…
-Dehogy is. Tényleg te vagy a kedvencem- ha tudná, hogy mennyire…
De úgy tűnt azért hagyja magát meggyőzni és ennek már nagyon megörült. Előkapta
a telefonját.
-Na gyere!- szólt rád majd megfogott és magához húzott. Átkarolt,
másik kezével pedig elkattintott pár képet a telefonjával. Nagyon erősen
kellett koncentrálnod, nehogy összeess ott neki. Még az illatát is érezted,
kezével válladat fogta, ahogy átkarolt, a pulzusod olyan 200 körül lehetett, ha
nem annál magasabban.
-Köszönöm!- mondta. Majd elengedett, de még mindig széles mosoly
ült a pofiján.
-Hát még én, köszi.
-Örülök, hogy találkoztunk, kedvenc magyar rajongóm!-
meghajoltatok, elköszöntetek és mentetek tovább az ellenkező irányba. Kedvenc
magyar rajongó? Ez szép is lenne, ha nem te lennél az egyetlen magyar
rajongója, akivel találkozott xD. Bár sejtetted, hogy pár nap múlva már úgyis
elfelejti. Később persze a barátaid le is támadtak, hogy hogy lehetsz ekkora
mázlista, hiszen Soohyun feltette twitterre a képet. Azóta kincsként őrzöd te
is a gépeden, még ki is nyomtattad. Annyi esélyed volt pont vele összefutni egy
10 millió fős zsúfolt utcás városban, mint megnyerni az ötös lottót. Lehet,
hogy lottóznod kellene már rég, futott át az agyadon. Másnap első dolgod volt feladni egy szelvényt.
Ha tényleg így üldöz a szerencséd, akkor még az is megeshet, hogy nyersz egy
kisebb összeget.
Életed eddigi legszebb napja volt az a nap. Pár perc a legnagyobb
kedvenceddel… még mindig attól félsz olykor, hogy csak álmodtad. Őszintén
remélted, hogy lesz még ilyen szerencséd az életben, és fogsz még vele
találkozni. Késő délután, ahogy lejárt a munkád, eléggé fáradtan indultál… hát
lényegében nem haza, mert pont nem arra laksz, mint amerre elindultál. Sokszor
volt már úgy nevezett női megérzésed valamiről. Például, hagyd ki a buszt és
menj gyalog- a busz lerobbant és órákat késtél volna, ha azzal mész. Vagy menj
a másik úton, mint szoktál, és összefutottál egy régi ismerőssel. Igen, voltak
ilyenek, elég sok. Megtanultad, hogy ha bármilyen késztetést érzel, hogy most
erre menj, most azt csináld, annak oka van, és érdemes követni az érzést. Most
is kerülgetett valami furcsa sejtés, hogy jobb, ha még nem mész haza. Hosszú
sétára indultál hát, füledben zene, a lábaid csak vittek. Nem figyelted merre
mész, gondolkodtál közben. Ha zenét hallgatsz, akkor általában se kép, se hang.
Ami azt illeti, fogalmad sem volt, hogy a városnak éppenséggel melyik kis
eldugott ziges zugában vagy. De nem számít, a lábad erre hozott, biztos, hogy
van itt valami. De még semmi sem történt, pedig vagy két órája sétálsz. Már be
is sötétedett és révén, hogy nyár van, és ilyenkor ez már későn következik be,
elég késő is lehet már. Észrevetted, hogy ott van nem messze tőled a
híres-neves Namsar-torony. Még nem jártál ott, pedig régen célba vetted már,
csak valamiért eddig sosem jutottál el odáig. De most végre ennek is eljött az
ideje. Felsétáltál a lépcsőn. A korlátnak támaszkodva egy kapucnis fickót
vettél észre. Egy pillanatra megijedtél, mi van, ha egy nem kívánatos
személlyel van dolgod? Bár egyel nagy eséllyel elbánsz… De… Valahogy mégsem
tűnt ijesztőnek. Háttal volt neked, nem láttad az arcát, de mégis ismerősnek
tűnt. Sötét volt, az utcai lámpa is alig világította meg, illetőleg az sem
segített sokat, hogy totál feketében volt… Na ilyen egyedi ruhát ismerj fel,
hogy kié lehet… Próbáltál úgy közelebb menni a korláthoz, hogy ő még ne vegyen
észre, de te rápillanthass az arcára. Nagy nehezen sikerült is. Megállt benned
az ütő is. Vagy fél percig csak álltál, megvártad, míg biztosít az agyad, hogy
jól gondolod a dolgot, és azt látod ott, akit látni vélsz, és ez nem csak egy
délibáb. Három hete volt életed eddigi legszebb napja, és bár bíztál a
szerencsédben, azt nem hitted volna, hogy máris rápakol még egy lapáttal.
Közelebb sétáltál. Mikor észrevett, és rád nézett, te csak mosolyogtál, majd
mellé állva rákönyököltél a korlátra, ahogy ő és elrévedtél a messzeségbe.
Percekig álltatok csak úgy ott, némán, meredve az elterülő város színpompásan
csillogó világába. Shin Soohyun mellé sodort a szél ismételten. Érezted, hogy
sétálnod kell ahelyett, hogy haza mennél, a megérzésed megint nem csapott be.
-Azt mondják, a csillagok mind angyalok. S ha hullócsillagot
látsz, egy angyal szállt le közénk- törted meg a csendet halkan, de nem néztél
rá.
-De, ha tényleg angyalok vannak köztünk, honnan tudhatnánk, hogy
ki lehet valójában? Mi van akkor, ha épp egy angyal mellett állsz, és nem is
tudsz róla?- morfondíroztál, de erre elkuncogta magát. Nem voltál benne biztos,
hogy veszi a célzást, de úgy tűnt, célba ért a bókod.
-Messze vagyok én attól… nagyon is…- mondta szemlesütve. Láttad a
fájdalmat az arcán, történhetett valami.
-Ugyan miért? Talán még te sem tudod, mert mire leértél a földre,
elfelejtetted.
-Hm… Talán akkor jobb is, hogy nem tudom. Nem érdemelném meg.
Majdnem odavágtad neki, hogy te hülye vagy, vazze, de megálltad. A
te önbecsülésed is valahol a pince legmélyebb és legsötétebb lyukában van, de
kiakaszt, ha másnak is ugyanez a baja. Pláne olyannak, akinek egyáltalán semmi
oka rá. Hangosan sóhajtottál, nem igazán tudtad mit mondj anélkül, hogy esetleg
a lelkébe gázolnál. Ilyenkor elég cinikus tudsz lenni.
-Mi van akkor, ha sorra hozom a rossz döntéseket, ha folyton
tévedek, ha egyáltalán semmit sem csinálok jól?- valami nagyon bánthatja, ha
ennyire maga alatt van.
-Ember vagy, tévedhetsz. Hozhatsz rossz döntéseket, hiszen
mindenki megteheti.
-Miért?!
-Mert csak az nem tévedhet, aki nem is csinál semmit. Márpedig te
a lelkedet is kidolgozod, elkerülhetetlen, hogy tévedj olykor.
-Felelőséggel tartozom a többiekért, ha én rosszul döntök, ők is
szenvednek…
-Akkor hozd helyre!- kérdőn nézett rád. – Az ember néha rossz útra
lép, néha nem tudja melyik a jobb és melyik a bal, néha eltéved, hátrafordul,
meginog a bátorsága. Ettől senki sem lesz kevesebb, mert itt nem az a kérdés,
hogy mit rontottál el… Ha ki akarod javítani, keress egy megoldást. Nézz szét,
nézz körbe, keresd meg a helyes utat, ha meginogtál, győzd le a félelmedet. Nem
az a kérdés, hogy hibáztál-e, hanem az, hogy mit teszel az után?
-És ha túlságosan félek, hogy bármit is lépjek?
-Az, hogy félsz, nem jelent többet, mint azt, hogy egy érző lény
vagy. Ez nem hátrány…
-Már, hogy ne lenne az? A félelem gyenge dolog…
-Tévedsz, aki nem fél semmitől, az…
-Erős…- vágott közbe. Kicsit dühösen néztél rá, le is sütötte a
szemét.
-Az a gyenge…
-Miért?!- láttad rajta, hogy egyenesen fel van háborodva a
kijelentéseden.
-Azért, mert, aki nem ismeri a félelmet, nem ismeri a felelősséget
sem. Ha nem tudod, hol a határ, ha nem tudod mire vigyázz, fejjel fogsz menni a
falnak. Tudnod kell, mi az, ami visszatart attól, hogy hülyeséget csinálj, és
ez a félelem. Az ember okkal fél. Ha félsz, az azt jelenti, hogy van egy
akadály előtted, amit le kell küzdened. Egy akadály, hogy megerősödj, hogy
átgondold, hogy biztosan tudd, merre mész. Ha félsz a kudarctól, akkor
erősebben fogsz küzdeni a célodért. Aki nem fél, az nem figyel azokra, akik
körülötte vannak, nem érdekli milyen károkat okoz, nem érdekli milyen erővel
kell küzdenie, csak halad előre, törtet, rombol és pusztít, mert semmi sem állítja
meg. És bár lehet, hogy eléri a célját, de az a rom halom, amit maga után hagy,
értelmetlenné teszi az egész megtett utat. Semmi baj sincs azzal, hogy félsz.
Ez tart kordában, ez ad logikát az agyadba, ettől lesznek a döntéseid
racionálisak. Ettől fogsz érezni és gondolkodni. Nem az a baj, ha félsz, hanem
az, ha hagyod a félelmet győzni…
Sokáig álltatok ismét a messzeségbe révedve némán egymás mellett a
kis monológod után. De te ebben hiszel, így véled és így is élsz. Néha oda-oda
tévedt a tekinteted az arcára, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.
Alighanem érzi ő is, hogy van igazság abban, amit mondasz.
-Tudod…- szólalt meg- már amikor először összefutottunk is
éreztem, hogy te biztosan nem vagy átlagos lány, de most már biztos is vagyok
benne…
Omo, hát emlékszik rád. Mosolyogva néztél le a cipődre, nem bírtad
állni a tekintetét. Reménykedtél benne, hogy rémlesz neki, de most ez így…
Eddig egész nyugodt voltál, nem akart a szíved kimenekülni a helyéről, de most
meggondolta magát és már a torkodban kopogtatott.
-Hát… mindig is különc voltam- válaszoltál majdnem suttogva.
-Szerintem ez jó dolog. És köszönöm!
-Hm? Mit?
-Hogy elgondolkodtattál.
-Amikor az ember leginkább úgy érzi, hogy egyedül akar, vagy
egyedül kell lennie, akkor van a legkisebb szüksége az egyedül létre…
-Hm?- ismét kérdőn tekintett rád. Mosolyogva folytattad.
-Ha valaki egyedül van, hajlamos félregondolni a dolgokat.
Elhiszi, hogy ő a hibás mindenért, hogy mindent ő rontott el, hogy nem érdemli
meg az életét vagy a boldogságát. Képes úgy érezni, hogy mindez szándékos, és
mindenki ellene van, az egész világ ellene van, és bosszút kell forralnia.
Egyszóval, az ember elméje ilyenkor irracionális lesz. Elkeseredve, begubózva
bemenekülsz a sarokba, és saját magad ellen cselekszel azzal, hogy önsajnálatba
menekülsz. Bármennyire idegesítő és frusztráló, ha van ott veled valaki, csakis
az a valaki más képes visszahúzni a valóságba, csak valaki más tud felvidítani,
észhez téríteni. Gondolom most is azért vagy itt, hogy egyedül légy és
gondolkodhass, de… még, ha mérges is lennél, vagy kiabálnál velem, esetleg megpróbálnál
lerázni- nem hagynám magam. Mert kell valaki, aki értelmet lehel beléd, mikor
már azt hiszed, nem érdemelsz meg semmit.
Ismét csendbe burkolóztatok. Ő mondta az elején, hogy nem érdemelné
meg, hogy angyal legyen. Tudja, hogy mire értetted a dolgot most, és azt is,
hogy ebben is van bőven igazság, látod rajta. Tisztában vagy vele, hogy milyen
érzékeny, és, hogy mennyire nincs önbizalma annak ellenére, hogy a többnél is
több oka lehetne büszkének lenni.
-Az tart vissza az észveszejtett sikerhajhászástól, hogy félsz a
kudarctól. És ez jó, mert ez tesz téged még megfontoltabbá, még érettebbé, még
felelősségtudóbbá. A baj csak az Soohyun, hogy ha túlságosan is félsz, akkor
saját magad fogod megfosztani az életedet a sikertől. Félj, de lásd meg, hogy a
félelmedet legyőzheted- önkéntelenül is végig simítottál az arcán, de mikor
felfogtad, hogy tulajdonképpen mit csinálsz elkaptad a kezed. Ő mosolygott, de
nem nézett rád. Bár azt már megtanultad, hogy ebben az országban nem néznek
folyamatosan a másik szemébe, náluk egyszerűen ez nem szokás, szóval már
egyáltalán nem zavar a dolog. De érezted, hogy jól esik neki, hogy törődsz
vele. Mert ez törődés. Faggathatnád, hogy mi a baja, meg ajnározhatnád is, de
azzal csak magad ellen fordítanád és még csak értelme sem lenne. További jó
néhány csendben eltöltött perc után rád nézett, majd láthatóan jobb kedvvel
mondta ki:
-Késő van, haza kísérlek.
-Messze lakom, ne fáradj, már rég aludnod kéne.
-Ugyan, majd hagyom, hogy egyedül menj haza? Minek nézel te engem?
-Jó, jó, rendben van… De… agyon fogom magam aggódni, ha utána meg
te mész majd haza egyedül.
-Szerintem jobban ismerem a várost, mint te.
Na ezzel mondjuk nem tudtál vitatkozni. Ez nyilvánvalóan igaz.
Elindultatok hát, vélhetően a jó irányba.
-Köszönöm, hogy felvidítottál.
-Ugyan, bármikor és szívesen.
-Rendben…
Kérdőn néztél rá, de ő csak mosolygott. Most ezt úgy értette, hogy
akkor máskor is igénybe fogja venni a vidító technikád? Szíved zakatolni
kezdett ismét. Ahogy egy kicsit parkosabb úthoz értetek, megpillantottál egy
macskát, amint éppen vadászik valamire. A sötétben kellett pár másodperc, míg
felismerted, hogy egy galamb a prédája. Megállítottad Soohyunt és odamutattál.
-Nézd, Kevin becserkészi Eli-t!
Néhány pillanatig csendben álltatok, majd társad sarkon fordult és
hangos nevetésben tört ki. A macsek elvétette a galambot, de megláttad nyakán a
nyakörvet, így megnyugodtál, hogy nem egy kóbor, kiéhezett cicust látsz.
Soohyun alig bírta abba hagyni a nevetést. Szívedet elöntötte a melegség, hogy
nevetni látod. Olyan keserű arca volt, mikor megpillantottad a korlátnál, most
pedig már nevet. Még jobban beleszerettél, már amennyiben ez lehetséges.
Hazafelé menet már vidám hangulatban cseverésztetek. Folyamatosan kérdezgetett,
hogy miért vagy itt, hogy jöttél ki, hogy lehetséges, hogy ilyen jól beszéled a
nyelvet, meddig maradsz és így tovább. Nagyon boldog voltál. Igyekeztél minél
természetesebben viselkedni és közben nem összeesni. Igen igencsak nehéz
feladatnak bizonyult.
Szép lassan megérkeztetek. Egy vendégházban laksz jelenleg néhány
barátoddal együtt, így a kapuban megállva próbáltál tőle elköszönni, de nagyon
nem akarták elhagyni a szavak a torkodat.
-Örülök, hogy találkoztunk, tényleg…- mosolyogva suttogta.
-Én is, nagyon is… És most jön a szívbaj, hogy épségben hazaérsz-e…
Addig fogok aggódni, míg meg nem látok rólad valami friss képet, hogy jól vagy…-
unszoltad ezzel, hogy pakoljon fel valami édes selcát twitterre, ha jót akar.
Kuncogott.
-Van egy ötletem. Add meg a számod, és írok egy üzenetet-t, ha
hazaértem.
Meglepetten néztél rá. Bízik benned annyira, hogy ezzel lényegében
megadja a számát? És, ha felteszed netre, ha terjeszteni kezded? Honnan tudja,
hogy biztosan jót akarsz? Mert nyilván még a barátaidnak sem fogod ezt
elmondani, de ő ezt elvileg nem tudhatja. Na persze eszedbe sem jutott
ellenkezni, így lediktáltad neki a nagy nehezen megjegyzett számodat.
Lábujjaidon billegtél és erősen gondolkoztál, hogy merj-e tőle egy ölelést
kérni, vagy sokkal jobban fog fájni, amikor elenged? Látta rajtad, hogy
vívódsz. Közelebb lépett és kereste a tekinteted. Felnéztél rá, de elfogott a
szívszorító érzés, hogy ez csak egy illúzió. Egy ilyen férfi, mint ő… neki
sosem lenne elég egy olyan hétköznapi lány, mint te. Tudtad, hogy esélyed
sincs, ez is csak egy fintora az életnek, és úgyis csak pofont fogsz tőle
kapni. Mégis kapaszkodni akartál valamibe, egy szál virágba, egy szál érzésbe,
hogy talán mégis. Talán még barátok lehettek, talán ott lehetsz mellette, ha
nagyon rossz kedve van, talán vele lehetsz, mikor egy megértő lélekre van
szüksége… Még ha többet nem is kapsz soha, ez is olyan valami lenne, amitől az
élet eddig is mindig megfosztott. De talán most, talán most fordul a kocka.
Nagy nehezen kibökted neki óhajod:
-Kaphatnék egy ölelést?- de nem mertél ránézni. Ő viszont habozás
nélkül magához szorított. Erősen kapaszkodtál a hátába, nem akartad, hogy
elengedjen. Beszippantottad illatát, minden porcikáját érezni akartad, szorosan
hozzábújtál. Nem ellenkezett. Belefúrtad arcot a vállába, holott nem sokkal vagy
kisebb nála. Igazából fogalmad sincs, hogy meddig állhattatok így ott, de
sokáig, az biztos. Hihetetlenül jól esett. Soha ilyen ölelést még nem kaptál.
Majdnem elsírtad magad, de visszafojtottad könnyeid. Mikor ő elengedett, te
nagyon lassan bújtál ki karjaiból.
-Köszönöm- súgtad oda, de még mindig nem bírtál a szemébe nézni.
Nem válaszolt. Végig simított arcodon.
-Jó éjszakát- majd elindult visszafelé. Sokáig figyelted még,
mielőtt bementél volna. Vettél egy forró zuhanyt, s közben agyadban pörgetted
le újra és újra az egészet. Nagyjából egy óra múlva prüttyögött egyet a
telefonod. Tényleg írt neked. Rendben hazaért. Ezennel megvan a legeslegnagyobb
kedvenced telefonszáma. Na de hogy mentsd el? A nevén nem lehet, hiszen ha
valaki meglátja és elhiszi, biztosan terjeszteni kezdi, vagy nem hiszi el és
hülyének néz, az sem a legjobb. Bár ez annyira már nem lenne új. Még mindig az
öleléstől megbabonázva도깨비-ként mentetted el, ami manót jelent. Jellemző rád, hogy így
hívod, de nem is igazán tudod, hogy miért, vagy mire fel. Sajgó szívvel, mégis
mosolyogva hajtottad fejed párnádra és merültél mély álomba…
