Érte, másért nem...-25

Döntöttem.

Lesek rá nagy szemekkel.

-Persze, hogy szeretlek Soohyun. Nagyon is. De itt most nem erről van szó- ellököm magamtól majd fel-alá kezdek járkálni.

-De, szerintem nagyon is erről van szó. Nem bírsz megbékélni azzal, hogy a csapat tudja, együtt vagyunk.

-Tudom, hogy tudják, és még szép, hogy tudják. De ránk nyitottak az Istenit!

-És?! Akkor mi van?

-Ez olyan, mintha mi itt pornót tartanánk.

-Afelé haladtunk, csak kamera nélkül.

-Soohyun!!!

-De most komolyan Hoon. Az egész világ jóformán látott már minket félmeztelenül, puszilgattuk mi már egymást nagyközönség előtt is. Vagy ezt csak mind álmodtam?

-Nem, dehogy. Oké, igazad van, de ez engem mégis feszélyez.

-Mert velem látnak?

-Mert látnak!

-Láthattak volna pucéran is, ha kicsit később nyitnak be…

-Te mit szóltál volna, ha akkor jönnek be, amikor már épp bennem vagy?! Hm?!

-De nem akkor jöttek be. És ígérem, ezentúl minden alkalommal bezárom az ajtót. Bár kopoghattak is volna, ez tény.

-Gyanítom ezek után fognak is. Utálom ezt a helyzetet.

-Hoon…- átkarolja derekam és édes mosollyal rámnéz.

-Tényleg nem hiszem el…

-Ugyan már. Lehetett volna rosszabb is, gondolj erre!- ne kacsintgass itt nekem! Bár tény… lehetett volna rosszabb… de jobb is! Olyan édesen mosolyog.

-Na gyere ide!- és magához húz. Jó érzés a karjaiban lenni. Belefúrom arcom a vállába. Na de akkor most hogyan tovább? Belőlem minden tűz kiégett jelenleg. Talán még parázst sem találok. Örülök, ha lassan normalizálódik a vérnyomásom… Nem mintha Soohyun nem pörgetné fel az égig egyébként, de az kellemes izgalom, ez meg, hogy is mondjam, nem az.

-De ha nem engedsz ki egy kicsit a levegőre az ajtón, akkor kimászom az ablakon…- motyogom neki.

-A 12. emeletről?! Erős vagy, de úgy tudom, hegymászó tapasztalataid nincsenek.

-Még! Majd most lesznek épületmászó tapasztalataim…

-És, ha leesel? Na akkor mi lenne?

-Többet nem kéne amiatt aggódnom, hogy ránk nyitnak.

Csendben van. Felnézek rá, mert eddig lesütve voltak szemeim. Öhm. Elég lekezelően néz rám. Illetve… mintha egy csepp düh is lenne a tekintetében.

-Mi van?- kérdem szemöldök felvonva.

-Ez az egyetlen, amit mondani tudsz? Hogy nem lenne min aggódnod?

-Hát jelen pillanatban ez foglalkoztat.

-Oh vagy úgy. Akkor menj csak- és félreáll. Mármint merre menjek? Bedurcizott. Fene a sértődős fejét. Tudom én mi baja, de most nem fogok neki itt nyalizni.

-Merre szeretnéd, hogy elhagyjam a szobát? Kinyithatom az ajtót, vagy tényleg kíváncsi vagy rá, tudok-e hegyet- azaz épületet mászni?

-Amelyik neked jobban esik. Úgysem aggódsz más miatt, csak, hogy picit többet láttak a kelleténél, szóval felőlem aztán kipróbálhatod, hogy tudsz-e repülni.

-És én reagálom túl, heh?

Hajh Soohyun, még hírből sem ismered azt a kifejezést, hogy „könnyű eset”. De nem piszkálom többet, kimegyek. A nappaliban az összes jómadár nyakat behúzva les. Rájuk vetek egy megvető pillantást, de nem foglalkozom velük. Azért kíváncsi vagyok, mikor jutnak el odáig, hogy bocsánatot kérjenek. 

Gondolom, most még küzdenek a hangjukkal, hogy térjen vissza. Kimegyek a városba. Tudom melyek azok a részek, ahol kevesebb ember jár. Meg amúgy sincs „csúcsidő”. Nincs még itt a tavasz, késő is van már, az ég is beborult. Úgy tűnik egy időre a Nap elbújt. Vagy már le is ment? Persze, hiszen este van, csak telihold, azért van világosabb. De hogy, ha egyszer borult az ég? Oh, látom. Nincs mindenhol felhő, rafinált. No haladjunk valamerre. Érzem arcomon a friss, esti szellő simogatását. Nem csíp, nem olyan hideg, inkább csak felfrissít. Jól esik. Kicsit kiszellőzik a fejem. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Annyira érdekesen telnek ezek az időszakok most. Balhé Soohyunnal, egy majdnem szakítás, vagy egy időleges szakítás, nézőpont kérdése, letargia, ami mellesleg értelmetlenség volt, hirtelen kibékülés egy hülye álom miatt lényegében, és az óta is. Hol emiatt, hol amiatt akad valami bukkanó. Remélem Kolumbia azért majd egy kicsit több jóval szór meg minket. Huh, kissé feltámadt a szél. Ez már nem enyhe szellő. No de sebajse. Hm, valami finom illatot érzek. Utcai árus lehet a közelben. Lessük meg, szeretem az ilyen kajákat. Oh, látom is, a szomszéd utcában van. Menjünk arra. Kérek egy kis haltésztát, azt szeretem. Falatozgatva megyek tovább. Bevallom, nem vagyok benne teljesen biztos, pontosan hol is vagyok, de abban igen, hogy úgyis hazatalálok. Csak bele ne fussak egy őrült rajongó tömegbe. Ja nem, erre aligha van esély, nem Japánban vagyunk. Itthon is akadnak azért rajongóink, de messze nem annyi, mint igazából bárhol máshol a világban. Mi nem lennénk elég jók? Vagy ez az ügynökség hibája? Nem tudom. De Soohyunt jobb, ha erről soha meg nem kérdezem, mert rá fogja vágni, hogy Ő nem elég jó. Majd persze elvonul a sarokba és letargiába esik. Úúúúúúúgy kupán tudnám olyankor vágni. Meg máskor is. Szeretnék a karjaiban lenni, érezni bőre puhaságát, erős, ölelő karjait, illatát, hallani a szívverését, szuszogását… Annyira abszurdnak tűnnek ezek a gondolatok. Vajon mikor pukkad majd ki a rózsaszín felhő? Mármint, úgy végleg? Mert hol beleesek abba a felhőbe, hol kimászom belőle, de meg még nem szűnt. Vajon meddig leszünk még együtt? Meddig leszünk szeretők, meddig lesz együtt a banda? Lesz majd egyszer valaki, aki kilép? Vagy valaki más, aki belép az életünkbe? Talán. Ki tudja. Nem akarom elveszíteni Soohyunt, sem, mint leader, sem, mint a szerelmem. Pedig egyszer elfogom. De remélem csupán, mint leadert, hiszen egyszer majd, valamikor a jövőben feloszlunk. De remélem, mint kedves, velem marad. Bár ki tudja, mit hoz még a jövő. Nem hiszem, hogy a későbbiekben is a férfiak iránt vonzódnék, hiszen még mindig megdobban a szívem, ha megpillantok a rajongók között egy igazán szép lányt. Lefogadom, hogy ez Soohyunra is igaz. Mi egymásnak csupán kivételek vagyunk. Ezért is vagyok olyan bizonytalan a jövőben. De ez még aztán tényleg nincs itt. Nem sokára eljön az utazás napja, azaz mindjárt. Alig várom. Legalább kicsit szórakozhatunk is. Ránk is fér már. No nézzünk egy időt. Atyaúristen! Egy pöppet eltelt az idő, haza kéne indulnom.

Hm, hm. Piros lámpa, de nem jön semmi. Átmenjek? Vagy ne? Ismerve az itteni sofőröket, lehet inkább nem kéne. De tényleg nem jön semmi. No induljunk el, ha meg jön valami, félreugrom. Oh, csörgök. Jajj már, utálom a mély zsebeket, nem lehet belőlük időben elővenni azt a csörgő agyszüleményt. Na, gyerünk már, különben Soohyun mérges lesz, mert tuti fix, hogy ő hív. Na de hm? Motorzúgás? Wááá, a fenébe!!! Eddig ez még nem volt itt! A pi… Megijedtem. Hol a telefonom? Oh, hogy az a rókafarkú dinnyedisznó vigye el azt a motorost! Átment a telefonomon. De mikor ejtettem el? Ijedtemben? Hogy az a… Soohyun meg fog ölni. Jobb, ha felkészülök… A haragja néha még Zeuszt is letaszítja az Olimposzról. Megruház, ha hazaértem. Vagy leruház… Bár inkább jól elnáspángol, szavakkal. Úgy szokta. A szavai sokszor tőrök, egyenest bele a szívbe. Ó jajj, nekem végem. Hm, ott egy temető. Bemenjek, ássak egy sírt magamnak? Vagy… De régen jártam ijesztő helyen! Elvileg, ha átvágok az ösvényen, akkor is oda lyukadok ki, mint, hogy ha megkerülöm. Jó lesz az nekem. Kis szívroham, bár ma már kaptam egy szép nagyot. Nem baj, emiatt rám fér az edzés. Ki tudja hányszor fog még kihagyni pár ütemet a szívem. Sétáljunk este, telihold idején temetőben. Pfff, én sem vagyok normális. De nem baj, már elindultam. Csend van, egy árva lélek nincs itt. Vagyis, nincs olyan képességem, hogy lássam az árva lelkeket úgy érzem. Lehet, hogy ez így konkrétan jobb is. Na de haladjunk. Hm? Gyertya fényét látom. Egy görnyedő alak is van ott. Valaki ilyenkor jár meglátogatni elhunyt szeretteit? Egy idős hölgy. Feláll, és elindul erre fele. Felnéz és észrevesz. Azt hittem, ha meglátok egy sötét árnyat, halálra fogok ijedni, de egyáltalán nem félek. Közelebb jön.

-Kedves fiú, talán van itt valakid?- idős asszony már, hangja mégis fiatalosan és kedvesen cseng.

-Nem, szerencsére nincs. Csak erre visz az utam most.

-Egy temetőn át, éjjel?- igencsak kétkedően néz rám.

-Ilyen hangulat uralkodott el rajtam.

-Ez bizony szomorúságot sejtet. Mi történt, fiatal fiú?

-Csak elgondolkodtam. Vajon meddig tart az, ami most van? Mikortól lesz jelen a múltból, és mikor válik a jelenünkből jövő? Mármint… Tudom, hogy semmi sem tart örökké, nincs olyan, hogy örökre. De vajon olyan, hogy egy életen át, ez létezik? Vagy, amiről azt hisszük, velünk marad talán életünk végéig is, az úgy is lesz? Vagy egyszer csak szép emlékké válik és múltba vész?

-Ezek nagyon mély kérdések. Ilyen fiatalon még nem kéne ezen gondolkodnod. Mi legyen a vacsora? Melyik vidámparkba menjek holnap? Ezek valók az ilyen kedves, fiatalembereknek, nem pedig az élet mély értelmét firtató elmélkedések.

-Sokszor nem is értem, ilyenek honnan és hogyan kerülnek bele az agytekervényeimbe. De nem tudom őket kontrollálni. Túl sok érzelem kering bennem, mindenféle. Nem tudom, melyiknek adjak zöld utat, mert nem tudom, melyik talál majd viszonzásra.

-Van talán valakid, akit szeretsz, de nem vagy benne biztos, hogy ő is úgy szeret, mint ahogyan te őt?

-Szeretem, és ő is szeret. Ezt tudom, ebben biztos vagyok. De a kapcsolatunk amolyan tiltott gyümölcs féle, és emiatt nem tudom, vajon meddig fogjuk tudni ezt elviselni.

-A tiltott gyümölcs mindig édesebb a többinél, de előbb-utóbb ugyanúgy elfogy. Valóban, igazad van. Nos, megteheted, hogy lemondasz róla, pusztán mert tiltott, de akkor ott marad a félig elfogyasztott gyümölcs, hogy a végén csak elrothadjon. De meg is eheted, s bár később talán fájni fog, hogy már nincs, de te ízének teljében faltad fel, nem hagytad, hogy akár egy csepp is kárba vesszen. Hogy számodra melyik kecsegtetőbb, azt neked kell eldönteni. Sokan félnek attól az ürességtől, amit egy ilyen gyümölcs hagy maga után, s ezért félúton ott hagyják. Ám őket, talán minden esetben, elönti egy furcsa érzés. Később rájönnek, hogy ez mind megbánás, hiszen hagyták, hogy a gyümölcs zamatát vesztve megrohadjon… Elpocsékolják az életük egy részét, mert félnek a „mi lenne, ha” kérdéstől. Ez hiba. Szerintem. Ha jól sejtem már belekóstoltál abba a gyümölcsbe, és feltehetően ízlik is. Akkor miért ne ennéd meg? Talán egyszer majd elfogy, és véget ér, de a lelked nyugodt maradhat, hiszen te kiélvezted, és megtettél mindent, ami tőled tellett, hogy ne vesszen kárba. Viszont neked kell eldöntened, hogy amiatt bánkódsz, amit nem tettél meg, vagy amiatt viseled a fájdalmat, hogy elmúlt az, mit te végigéltél. Melyik okoz nagyobb sebet? Nem tudom. A lelkedtől függ. Elbírod-e majd viselni az űrt, melyet e gyümölcs hűlt helye hagy? Vagy mennyire bírod majd elviselni inkább azt, hogy eldobtad magadtól, mely megadatott, hogy ne legyen űr.

-De akkor is lenne űr, ha eldobnám, hiszen eldobtam.

-Ezt kevesen látják be. De látom, te érted, miről beszélek.

-Értem. Már a kezemben van a gyümölcs, megehetem, vagy eldobhatom. Az én döntésem, az én felelősségem. Mindkét választásnak van következménye, és az én dolgom eldönteni, melyiket vállalom.

-Pontosan. Ne válaszolj nekem most, s talán még magadnak sem kell. Majd, mikor úgy érzed, egy lépést sem vagy képes tovább menni, állj meg egy pillanatra. Lépj egy aprót, csak egy picikét, s majd ha azt meglépted, akkor adj magadnak választ. Végig mész-e az úton, vagy letérsz róla? Majd akkor, mikor egy apró lépéssel túllépted a határaid, mert akkor fogod majd csak igazán tudni, mennyire vagy képes.
Segíts kérlek itt!- kér a lépcső előtt. Segítek neki, tényleg nagyon idős lehet már. Elgondolkodtatók a szavai. De értem, mire gondol. Még nem adok magamnak választ, egyelőre csak élvezem, mi nekem jutott. Bár lényegében ez azt jelenti, hogy azt választom, nem dobom el. Hm. Tehát lényegében egy időre megválaszoltam a kérdést, most már csak arra kell várnom, vajon később, a jövőben megváltozik-e a véleményem. De kétlem. Ha egyszer véget is ér, ami köztünk van, igyekszem úgy élni, hogy ne legyen akkor sem mit megbánnom. Illetve teszek róla, hogy neki se legyen, és a többieknek se. Hiszen itt nem csak Soohyunról és rólam van szó, hanem az egész bandáról. A mi barátságunkról. Mely talán örök, ha van ilyen, vagy nem, idővel úgyis megtudjuk. De most még tart, s míg ez így marad, megbecsülöm.

-Kedves fiú- szólal meg ismét az idős hölgy- menj haza. Ne botorkálj itt ilyenkor a sötétben, mikor van, ki otthon vár. Lesz majd még időd céltalanul sétálni, mikor Napod fénye leáldozott, s otthonod üressé válik. De míg nem így van, ne hagyd egyedül őt sem, hiszen ő ugyanúgy vár rád, mint te rá. Menj haza, s légy vele. Ne hagyd, hogy az a tiltott gyümölcs kiszáradjon.

Majd int egyet és beszáll egy fekete autóba. Milyen bölcs és láthatóan szomorú asszony. De igaza van. Még, ha közhely is, hogy „élj a mának”, valahogy akkor is úgy érzem, most pont ezt kéne tennem. Azt hiszem sokáig fognak még fejemben visszhangozni szavai.

Ó jajj, csöpörög. Megint el fogok ázni. Ha még a tetejébe meg is fázom, Soohyun nem csak szavakkal fog átdőfni, de, hogy hozzám is vág még egy-két bútordarabot, az majdnem fix. Szóval jobban teszem, ha igyekszem. Esik. A fenébe, hogy most minden összejön. Pedig milyen jól indult. Felpörgetett rendesen. Azt hittem, lesz egy izgalmas éjszakánk, erre meg… Bár, így is izgalmas volt, csak éppen mégsem ugyanúgy. Ahj már. De ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Legalább éhes nem vagyok már. Egy gond letudva. Nem szeretem, mikor úgy telnek el a napjaink, hogy azt sem tudod, mikor-merre-mit-hogyan csináltam. Idegesítő. Na de közben megjöttem. Menjünk fel a lifttel. Hujajj, ez de fura hangokat hallat. Nehogy nekem most álljon meg, mert frászt kapok. Felértünk. Éljen! De holnap lehet, hogy szólok, hogy valami nem stimmel, mielőtt valaki beragad. Vagy rosszabb. Nyissunk ajtót. Sötét van. Nincs a nappaliban senki, a konyhában sem ég a villany. A fürdőben sincs senki, mert nem folyik a víz. No menjünk be akkor a szobába. Sötét van. Soohyun alszik?! Feleslegesen aggódtam? Ő meg nem is aggódott? Nem, az kizárt. Az nem rá vall, a legkevésbé sem. Biztos, hogy most napokig duzzogni fog.

-Chö, ezek szerint túlélted a sétád…

Jájjjj, a hideg is végig futott a hátamon. Elég sértett hangja van. Sejtettem.

-Túléltem. Jól esett. A telefonomon átment egy motor, bocsi, hogy nem vettem fel.

-Aha, rendben. Semmi gond.

-Tényleg átment rajta egy motor.

-Semmi gond Hoon. Ki akartál szellőzni, bocsi, hogy megzavartalak.

-Mekkora egy gyökér hülye állat vagy!- förmedek csendben rá. Felül.

-Tessék?!

-Azt hiszed, hazudnék neked? Főleg ilyet? Hát köszönöm szépen a bizalmat!

Les rám, látom, hogy világítanak a szemei. Felpattan és… Most meg minek tolsz neki a falnak ilyen mérgesen?!

-Átment a mobilodon egy motoros?! Tessék?! Mégis hogy? Mi történt? Neked nem esett bajod?

Most sérülések után nyomoz? Tapogat.

-Semmi bajom, pont akkor hívtál. Elő akartam kotorni a zsebemből, mikor meghallottam a motort, megijedtem, eldobtam a telefont és na persze, hogy pont úgy ért földet, hogy aztán meg is halt. Nem is én lennék…

-És, ha téged üt el? Úristen Hoon, ebbe bele se merek gondolni!

-Nem ütött el Soohyun, ne kapj már szívrohamot!

-Te meg ne vedd már félvállról. Aggódtam…- süti le a szemét. Összekulcsolom kezeink, homlokom az övének támasztom.

-Tudom. Ne haragudj.

-Nem haragszom, csak aggódtam. De tudom, hogy ilyenkor kell, hogy egyedül légy, megadom neked. Próbállak majd nem zaklatni. De… Nem ígérem, hogy sikerül.

-Rendben van- mosolyodok el. Annyira édes, hogy így törődik a hülye hóbortjaimmal. Megpróbálhatna leszoktatni róla, de inkább megpróbál alkalmazkodni. De ilyen egy jó kapcsolat, nem? Alkalmazkodunk a másikhoz. Nekem is kéne hozzá.

-Ha el is húzom a csíkot valami miatt, pár órán belül felhívlak, rendben?

-Nem lehetne mondjuk óránként?- suttog.

-Meglátjuk. De először is kell egy új telefon.

-Hajh Hoon. Nem könnyű veled.

-És ezt pont te mondod? Mintha te egy olyan túl egyszerű eset lennél…

-Az vagyok. Egyszerű és nagyszerű.

-Fő a szerénység.

-Hát, de így van, nem?

-Nem. Te vagy a legbonyolultabb ember, akivel valaha találkoztam.

-De most mondd, hogy nem ez tesz érdekessé engem!

-De ez tesz érdekessé és különlegessé is.

-Különleges lennék?

-Még szép, hogy az vagy. Miért mit hittél, te hülye gyerek?

-Hogy egy hülye gyerek vagyok.

-Az vagy. De emellett különleges is.

-Akkor jó. Akkor talán érek is valamit.

-Mindjárt kupán váglak!

-Hmmmmmmmmmmm Hooooooooooooon!- jézusom, ez most nagyon Kevin-féle nyavajgás volt.

-Ne tanulj Miss Hableánytól, mert menten falnak megyek.

-De Hoon… Már falnak vagy menve.

Értelmes mondatszerkezet, de tartalmilag helyes.

-Valóban. No, mi lesz? Beengedsz az ágyadba? Vagy aludjak a földön?

-Beengedlek. Egy feltétellel.

-Felejtsd el!- ellököm, majd befekszem az ágyba. Magamra húzom a takarót, bele is bugyolálom magam, Ő innen engem ki nem szed most.

-Na mi lesz? Úgy tudtam, csak a lovak alszanak állva- vetem neki oda. Nem látom, de biztos vagyok benne, hogy nagyokat pislog. Hatalmasat sóhajt, de megadóan csak bemászik mellém. Szorosan átkarol. Kétlem, hogy olyan nagyon altatni kéne. Őt vagy engem.

A következő napok készülődéssel teltek, irány immáron most már Kolumbia!

Kolumbia gyönyörű. Kolumbia barátságos. A show nagyon szuper volt. Rengeteg videó készült rólunk. Azt tervezzük, hogy a későbbiekben majd készítünk belőlük valamit a KissMe-knek. Áprilisban jelenik meg a következő albumunk, majd utána. De nagyon jó volt egy kis nyaralás már, azt hiszem ránk fért. Mindenki nagyon élvezte. Balhémentes volt. Amit a csodák listájára is felírhatnék akár. Soohyunnal volt pár forró párnacsatánk is, ránk nyitás nélkül hál’ Istennek. De most már ismét otthon vagyunk. Örüljek, vagy sírjak? Bár lehet mindkettőt kéne egyszerre. Főleg miután hallottam Dongho és Kevin elhatározását, miszerint készítenek valami olyasmit, amit ott ettünk. Esküszöm rettegek. Tűkön ülve várom, mikor hallok sikítást a konyha felől. 

-Neked meg mi bajod?- néz rám Soohyun, miközben épp a frissen mosott ruháit pakolja el.

-Várok.

-Mégis mire?

-Hogy Kevin sikítson…

Néz rám értetlenül. Néha olyan lassan esnek le neki a dolgok. Már amikor egyáltalán leesnek.

-Kevin. Dongho. Konyha. Főzés…- tagolom szépen lassan.

-Biztosan nagyra értékelik a bizalmad Hoon.

-Tettek érte…

Fejcsóválva kuncog, de folytatja a pakolást. Én pedig várok és várok. És csak várok. Túl agy a csend. Lehet, hogy az életre kelt étel már átvágta a torkukat és ezért nem sikítanak. Hogy én mekkora egy…

-Én ezt így nem bírom!- csattanok fel és kimászok a konyhába. Nindzsákat megszégyenítő mozdulatokkal kukkolok be a folyosóról a finom illatokat árasztó helységbe. Nincs ott senki! De semmi sem ég, sőt, kifejezetten finom illatok terjengnek. Hát mi a rézborította alumínium lábos ez itt? Szeretném, de nem merem kinyitni a sütőt. Még semmi sem ég, semmi sem füstöl, szóval eddig jók vagyunk. De hol a fenében van a két szakács-jómadár?

-Minket keresel Hoon?- ugrok egy nagyot, a frászt hozták rám.

-Elképesztő vagy nyúl. Téged olyan könnyű megijeszteni, mint valami paranoid elmebeteget.

-És te honnan veszel ilyeneket Maknae?- kérdem tőle felvont szemöldökkel.

-Dongho mostanában elég sok beteg horrort néz. Fapofával. Én a takaró alatt reszketek akkor is, ha a szomszéd szobában nézi, de ez meg még csak meg se rezzen. Beteg ez mondom én…- jelenti ki Kevin, nem kis rosszallást váltva ki az említett „ez” részéről. Éppen ezért. Szegény „ez”.

-Egyébként meg mi kéne, még nincs kész semmi- kérdezi ez.

-Csak aggódtam. Túl nagy volt a csend. Azt vártam, hogy történjen valami, de semmi sem történt, ezért megnéztem, mi okból nincs baj.

-Ez aztán a bizalom Hoon! Hát köszönjük szépen. És egyúttal sajnáljuk is, hogy csalódást kell okozzunk, mert még nem gyújtottuk fel a konyhát, s nem is sérült még meg senki- közli Kevin enyhén lekezelő hangnemmel. Dongho felkap egy kést.

-Én szívesen elvágom az ujjad nyúl, hogy meglegyen a sikításod!

-Köszönöm szépen, de én tőletek vártam ezt, nem magamtól!

-Oh vagy úgy… Na gyere Kevin! Adjuk meg neki, amit kér!

-Elment az eszed?!- és már fut is ki, be a szobába és zárja is az ajtót.

-Hát ennek se sok a humorérzéke.

-Nálad Dongho sosem lehet tudni…

-Nem vágnám el egyikőtök ujját sem szándékosan… A véletlen már más kérdés…

-Miért érzem úgy, hogy jelen esetben mindegy lenne…

Majd sóhajtva ott hagyom. Beszólok Kevinhez, hogy menjen főzni, ha nem akarja, hogy legközelebb ne a nagy csöndre jöjjek csak ki. Nyílik egy ajtó. Hm? De ez a bejárati ajtó. Ki nincs, vagyis nem volt itthon? Oh, egy galamb.

-Huh, mik ezek a szuper illatok?- kérdi azonnal.

-Kevin és Dongho főznek- felelek. Pislog.

-És még nem gyulladt ki a lakás? Hűha…

-Neked is köszönjük a bizalmat!- húzza fel orrát Miss Sértődékeny és duzzogva megy be a kését még mindig szorongató „ez”-hez.

-Is?

-Aha. Az előbb csak azért látogattam meg őket, mert gyanús volt, hogy még egyik sem sikított…

-Akkor hasonlóképpen bízunk bennük, ezt jó tudni- nevet Eli.

-Egyébként merre jártál? Fel sem tűnt, hogy nem vagy itthon.

-Mert egész nap ki sem jöttél még Soohyun szobájából. Sétáltam csak. Szellőztem. Gondolkodtam.

-Ez alapvetően jó dolog, de miért van olyan érzésem, hogy annyira mégsem?

-Az, hogy gondolkodok, vagy az, amin gondolkodok?

-Amin gondolkodsz leginkább. Bár te is hajlamos vagy túlkomplikálni a dolgokat, szóval maga a gondolkodás ténye is lehet problémás.

-Mondja az, aki mindig mindent túlkomplikál.

-Parancsolsz? Azért nem mindent.

-Oké, akko majdnem mindig majdnem mindent. Így jobb?

-Pff, köszi. Na de min agyaltál?

-Az utóbbi heteken. Emlékszel, beszélgettünk korábban arról- közben leülünk a kanapéra-, hogy a jelenlegi nyugalom egy nagyobb vihar előszele csupán. Ám ez a vihar még mindig várat magára…

-Vagy a nyugalmunkkal feloszlattuk azokat a felhőket.

-Jó lenne. Gondolod így van?

-Remélem. Semmi kedvem egy újabb balhéhoz. Valami mókás történhetne inkább.

-Igaz, azt én is jobban értékelném. De a sok hülyülés is egy időre elég volt. Egy csomó videó készült rólunk, mikor épp nem vagyunk eszünknél.

-Alig várom, hogy mindenki mindent láthasson. Vicces egy út volt.

-Igen. A következő albumra meg az mondják olyan „fierce” lesz.

-Mint például?

-Például CL-re szokták még mondani. Olyan kemény, vadócos, de jó értelemben.

-Vagy valami olyasmi. Alig várom azt is.

-Én még bírnék semmittenni.

-Szoktunk mi egyáltalán olyat?

-Nem nagyon, épp ezért lenne nagyon jó.

-Azt sem tudom már, hogyan kell. Rég elfelejtettem.

-Gyakoroljunk- s ezzel a lendülettel kényelmesen el is terül a kanapén és… tényleg nem csinál semmit. Megpróbálom én is. Csak ülök itt, bámulom a plafont, de… a gondolkodás feltételezem tönkre teszi a nem csinál SEMMIT kategóriát… Ehh… Hát ez nekem nem fog menni. Akkor már aludjunk. De nem, inkább mégsem. Soohyun épp most csukta be a mosdó ajtaját. Bemegyek, elpakolom én is a saját cuccaim. Ő szép rendet tett. Nem annyira, mint amilyen rend Eli-nál van mindig, na az valami katonás. De szebb, mint amit én raktam legutóbb. Akkor pakoljunk is el. Oh, no, mik vannak, ez az ő pulcsija, nem az enyém. Elfelejtette, vagy nem vette észre. Hm? Valami kiesett a zsebéből. Mintha egy levél lenne. Mi lehet? Megnézem. Oh, ez egy szerelmes levél! Huh… Elég romantikus. Biztos egy rajongótól kapta. Visszateszem a zsebébe. A pulcsit a székére, majd ő elteszi. Nem láttam semmit. Nem fura tőle, hogy zsebrevág egy ilyen szép levelet. Érzelgős, és imádja, ha a rajongók őt szeretik a legjobban. Szüksége is van erre a rajongásra. Szerintem én is eltettem volna a levelet. Várjunk csak… azt hiszem, többé nem vághatja a fejemhez, hogy bizalmi problémánk lenne.. Vagy de? Nem. Ugye.

Eldőlök egy kicsit. Jó lenne aludni, napokig, hetekig, nem csinálni semmit, csak aludni. Bár akkor biztosan jönnének megint a szokásos álmok. Nemrégiben sellős álmom volt. Pedig nagyon régen néztem már a Kevines videót, ahol egy elvesztett fogadás miatt neki kellett „sellőnek” beöltöznie. Bár álmaim tengerlánye nem kicsit volt szebb. Sőt kifejezetten dögös volt. Aztán jött a parton egy beszélő kutya, aki megharagudott, hogy szóval tartom a csaját, kitárta a szárnyait- beszélő, repülő kutya, ehh?- majd felkapva a sellőt elrepült. Aztán láttam, ahogy szegényt a tengerbe ejti. Nem tudtam mire vélni. Bár az egész álmot se. Aztán ott vannak az óriások. A csapattal egy óriások lakta faluba tévedtünk. Ránk akartak támadni, mondván, hogy milyen finom is az emberhús. De jött egy sárkány, és jéggé fújta őket. Igen, tűz helyett jeget fújt. Mi elakartunk futni, de aztán inkább nekiálltunk korcsolyázni- na ezt az álmot betudom annak, hogy csak pár hónapja múlt el a tél. Mert hát pár hónap nálam semmi… Ugye… Na mindegy. Hogy mi lett a sárkánnyal, már nem álmodtam meg. Sajnos. Háh, Soohyun visszatért.

-Oh egy pulcsi. Kihagytam volna?- elmélkedik.

-Igen, az enyémek között volt.

-Oh vagyúgy. Köszi- kicsit furán néz, biztos tudja, hogy benne van a levél és érdekli, megtaláltam-e. Nem akarom, hogy magyarázkodnia kelljen, ezért nem szólok.

-No és, mit találtál a konyhában? Nem hallok szirénákat szóval gondolom mentőt nem kellett hívnod.

-És hullaszállítót sem…

-Nagyon vicces. De azért örülök.

-Igen, kifejezetten jó illatok terjengtek. Te, észrevetted, hogy Eli nem is volt itthon?

-Hm? Nem. A fene enné meg a hangtalan lopakodását. Simán ki is költözhetne, észre sem vennénk.

-Szerinted ki lesz az első, aki úgy dönt, hogy inkább elköltözik és egyedül él?

-Mármint csak lakás szemszögéből, vagy úgy, hogy a bandát is elhagyja?

-Csak a saját lakás miatt. Mert én biztosan maradok, ameddig te is, bár nem tudom, te elköltöznél-e a közeljövőben.

-Én nem, jó nekem itt. Majd elköltözöm ha… Na mindegy, de szerintem pont Eli lépne le elsőnek. Vagy AJ.

-Én is rájuk tippelek. De várj… Ha?!

-Majd, egyszer. Ha feloszlunk vagy ilyesmi- hárít. Ismerem már ennyire, nem erre gondolt. De nem fogja elárulni mire gondolt eredetileg- ezt is ismerem már benne.

-Kíváncsi vagyok, mikor dönt úgy valamelyik, hogy elég volt- mormog maga elé.

-Nem tudom, de AJ-ről el tudnám képzelni. Mármint ő olyan más, mint mi. Sokkal okosabb és kimértebb. Előbb-utóbb az agyára fogunk menni- lehet, hogy egy kicsit túl sok gúny került a hangomba, mert Soohyun nevet.

-Na igen, itt mindig folyik valami dráma.

-Szappanoperában élünk Soo.

-Valóságshow-t is forgathatnánk róla. Mint régen…

-Jajj én is megnéztem már többször azokat a műsorokat. Már akkoriban örültem, hogy hasonlóan idióta bandába kerülök be, mint amilyen hülye én is vagyok.

-Hát nem lógsz ki közülünk ez biztos. De tudod mi nem megy neked?

-Na mi?

-Vezényszóra „cuki”-nak lenni. Na az nem megy. Édes vagy Hoon, de ha parancsra kell annak lenned, sokkal inkább vagy ijesztő.

-Na szép. Hogy lehet az, hogy édes is vagyok, meg nem is?

-Van, aki kedves, aranyos, mosolyt csal az arcodra, de ha el kell játszania ugyanazt, az már úgy nem megy…

-De ez annyira nem is  baj, nem? Mármint ez azt jelenti, hogy én alapból, zsigerből vagyok egy kedves ember.

-Ezt soha ne is vondd kétségbe! Nagylelkű, édes, kedves, segítőkész, gondoskodó vagy. Hoony nyuszi, a csapat mamija.

És nyom egy lágy csókot ajkaimra. Én az ágyon ülök, „leültetem” magam mellé.

-Te viszont kegyetlenül idióta vagy Soohyunom.

-Tudom. De ezért szeretsz, nem?

-Mindenképp. De attól még tényleg nem vagy százas.

-Na áruld el nekem, ki a százas ebben a bandában? Vagy úgy alapvetően ebben az iparágban?

Egy pillanatra elgondolkodom. Igaza lehet…

-Nem tudok kit mondani. Még AJ se kerek.

-Na ugye. Bár azt hiszem ez részint a stresszel is jár. Valahogy túl kell élnünk. Emlékszem milyen nehéz volt az elején. Mennyit kellett küzenünk azért, hogy elismertek legyünk, és mennyit kell még. Ha komor, humortalan fapofák lennénk, szerintem bele se vágtunk volna…

-A debüt mv-re visszagondolva, nem is tudtatok volna belevágni sem…

-Értékelem a bókot- felel legalább olyan iróniával, mint amilyennel én szóltam.

-Néha elgondolkodom, hogy mit kéne még tennünk, hogy itthon is olyan szeretettek legyünk, mint máshol?

-Nem tudom Hoon, szinte minden lehetségest megteszünk, vagyis nem csak szinte. De mégsem…

-Bár talán nem is baj. Azt mondják, nekünk van az egyik legnagyobb nemzetközi fandomunk. Mi van akkor, ha a kettő együtt nem megy? Ha vagy itthon vagy nagy, vagy külföldön. Nem tudom, talán még jobb is így. Olyan helyekre jutunk el, elsőként, ahol más kpop előadó még nem járt, s talán enélkül mi sem jutnánk el oda soha. Kolumbia olyan volt, mint egy valóra vált álom. Szerintem bőven elég, hogy ennyien szeretnek minket szanaszét a világban.

-Igazad lehet. De mégis. A szívem idehúz, ez a hazám, itt születtem. Ha lehetetlen is, én akkor is elakarom érni, hogy mindenütt, Koreát is beleértve ebbe népszerűek legyünk.

-Megértem. Ebben mindig is maximalista voltál, ha csak ebben is.

-Ha csak ebben is?!

-Hát na… Na jó, koreográfiában is… Dalszövegekben is… Hangokban is…- felvont szemöldökkel néz rám- oké, nyertél, nem csak ebben is.

-Na azért. De tudom, hogy nincs olyan, hogy tökéletes, mégis úgy érzem, hogy törekednem kell afelé.

-Persze, ez így rendben is van. De ne felejtsd el közben értékelni mindazt, ami már megadatott, míg azért küzdesz, ami még nem a tied, mert elveszthetek a már megszerzett kincseket is- simítok közben végig arcán.

-Ez talán valami célzás lenne?

-Nem, nem céloztam konkrétan semmire. Általánosan mondtam.

-Nagyon bölcs vagy Hoon.

-Vannak pillanataim.

Eszembe jutott az idős hölgy, és amiről beszélgettünk. Eldöntöttem. Nem fogom eldobni ezt a gyümölcsöt. Egyszer úgyis elfogy, mi értelme lenne félúton feladni? Kitartok a végéig, s ha az egyszer elér, emelt fővel megyek majd tovább, tudván, hogy olyan kincs volt az enyém, aminek az emléke egy életen át elkísér majd. Megcsókolom. Nagyot sóhajt, elmosolyodik, majd bemászik ölembe. Ritkán vagyok én az, aki őt tartja, sokkal inkább szoktam én őhozzá bújni. Most ő az elveszett lélek. Simogatom, babusgatom. Néha elgondolkodom azon, hogy merre tartunk. Nem csak mi ketten, hanem az egész banda. Lesz majd vajon, aki kilép? Vagy kiteszik, mint anno Kibumot és Xandert? Lesz, aki majd egyszer elköltözik innen? Nem tudnék egyedül élni. Bár azelőtt pedig ezt a felállást nem tudtam volna elképzelni. Otthon megvolt a magam kis „fészere”, ahova elbújhattam. Itt nincs ilyen. Az utcára sem mehetek csak úgy ki, figyelnem minden lépésemre. Nem, hogy külön kis zugom nincs, együtt élek, együtt alszom, egy fürdőszobát használok mindenkivel itt. Volt már arra is példa, hogy egy rémálom miatt Dongho bejött és itt aludt nálunk Kiseop fuutonján. Vagy egy közös filmezés után mindenki a nappaliban ragadva aludt. Soohyun hozta a pokrócokat és mindenkit betakart. Az ilyesmi most már nem zavar. A legkevésbé sem. Ha pár éve valaki azt mondja, hogy ez így lesz egyszer, szerintem beutalom kezelésre.

-A világot adnám érted, bármit megtennék érted, számomra csak te létezel…-dúlolom. Csak egy futó gondolat- te vagy a dallam, s én énekelek, egy dallam, mely a mennyből szól…

-Hm?- néz rám fel.

-Semmi, csak átfutott az agyamon. Pihenj.

Dúdolok tovább halkan. Mosolyogva hunyja le a szemét, mindjárt el is alszik. Olyan jó így.

Érte, másért nem...-24

A „miért” mindig ott van…

Ezek szerint álmot álmodtam egy álomban? De olyan valósághű volt! Mégis hogyan?!... Nos, ha már így alakult, és nyilvánvalóan az elmém játszik velem, haladjunk a saját szabályaim szerint. Én álmodom ezt, nem? Akkor ezek az én szabályaim. Vagyis a tudat alattimé, mert tudatosan, hogy is mondjam, gőzöm sincs, mi folyik itt. De nem baj, megyek akkor tovább. Az ajtó becsukódik mögöttem. Szemben vele a lépcső, amin ott áll az árny megint. Az ő játéka volt ez. Ki kéne találnom, vajon ő az én sötétségem, vagy valakinek a visszamaradt árnya, mely most arra kér, szabadítsam fel?... Nem tudom. Nincs olyan konkrét arca, amiről fel tudnám ismerni, csak egy emberi árnyék. Ennyit azért látok, hogy emberi. Úgy néz rám a kéken fénylő szemeivel, mintha hívna. Elindulok. Ő feljebb lépeget. De a lépcső mellett van egy nagy, kétszárnyú ajtó is. Hívogat. Mintha halk suttogást hallanék felőle. Ránézek az árnyra, hunyorít. Mintha szidna, hogy ne is gondoljak rá. Talán ez valami kísértés, amit ki kell állnom? De honnan tudjam, hogy igazából melyik a jó megoldás, és melyik a csábítás? Senki sem mondta, hogy az árny jó. Talán a vesztembe csal. Vagy az ajtó akar átverni. Nem tudom. Fellépek a lépcső első fokára, az árny már a tetején. Egyre jobban hallom azt a susogást az ajtó felől. De egy szavukat sem értem. Mert több hangot hallok egyszerre, valamit motyognak, de ötletem sincs, hogy mit. Haladok feljebb. Egyre hangosabb és erősebb. Most már mintha valami súly nehezedne rám! Érzem, hogy hívnak. Talán vissza kéne fordulnom? Talán, talán… És, ha visszafordulok, mi lesz? Vagy körülnézek odafent, és, ha nem látok semmit, akkor jöjjek vissza? Húz, nagyon húz az az ajtó. De már csak ezért sem kéne bemennem, vagy nem? Mármint… Csábít, és ez nem jó. Hacsak nem akar ezzel megmenteni. De az árny les rám szűk szemekkel egy folyosó kanyarjába bújva. Ez az lehet, mint korábban? A folyosó melynek legvégén a tenger volt? És, ha megint ez lesz? Leugrom a mezőre, úgy érzem felébredtem, aztán mégsem? Vagy ezúttal jobb megoldást kell keresnem? Hát, ha már így felértem agyalásom közben a lépcső tetejére, innen már nem fordulok vissza. Lássuk, mit rejt ez számomra. Megyek az árny után. Befordulok a folyosóra. Nincs itt, eltűnt. Viszont tele van ajtókkal itt minden. Mit kéne tennem? A legvégén látom, hogy van egy még nagyobb kétszárnyú ajtó, lánccal elzárva. De van itt egy ajtó, ami valamiért vonz. Hmm… Mi lenne, ha meglesném, aztán irány a nagy ajtó! No gyerünk. Nyissuk ki. Huh, ez ismerős. Mintha én már egyszer jártam volna itt. Egy iroda. De mikor járok én irodákban?! Nem az én asztalom… szó szerint. Gondolkozzunk. Ha nem járok ilyen helyekre, akkor miért olyan ismerős? Oh tudom már! Egyszer álmodtam erről. És egy dokumentumról. Ott van. Bár az álmomban, már amennyiben jól emlékszem, pont nem találtam meg. De mi is volt ez? Egy felmondó levél! Hallottam a menedzser-shit egy felmondásról beszélni. Akkor voltunk Soohyunnal kimondottan fasírtban. Emlékszem, elaludtam az asztalon és arról álmodtam, hogy meg kell szereznem a felmondását és meg kell semmisítenem. Bár alapvetően elég nagy botorság azt feltételezni, hogy felmond, tekintve, hogy köti a szerződés, szóval nem teheti meg. Meg, hát… Nem lépett ki azóta sem… De valaki felmondott. Azért meg fogom majd kérdezni. Vagy esetleg ki is nyithatnám ezt a mappát… Esetleg… Okos vagy Hoon. Na nyissuk ki. Hm… Üres… Hogy is lehetne benne bármi, ha gőzöm sincs, minek kéne benne lennie? A tudatalattim sem tudhat mindig mindent. Hát jó. Legalább ezt is lerendeztem. De mi ez a hang? Olyan, mintha madárcsicsergés lenne. Nézzünk ki az ablakon. Hm, nem látok semmit. Nincs is odakint semmi, vagy csak az agyam nem törte magát, hogy a kastély mellé még egy „kertet” is megalkosson? Lehet. Elvégre így is elég durva minden. Mi a fene ez már komolyan? Álmodom, álmodom, hülyeségeknél nagyobb baromságokat, meg ilyen részletes álmokat az álomban. Mit vétettem én drága jó eszecském, hogy ilyen troll játékokkal kínzol engem? Mégis mi a mókás manó a célja ezzel? Hajh, na haladjunk akkor tovább. Menjünk vissza a folyosóra. Nem érdekel a többi kis ajtó, nem is vonzanak. Csak az egy nagy ott a végén. Le van láncolva mondjuk. Ki fogom tudni én ezt nyitni? No, akkor lássuk is, ha már közben ideértem. Hm… És, ha egyszerűen fogom a lakatot és lerántom? Tegyük azt. Háh! És működött. Az ajtó kinyílik. Virágos mező vár engem. Ismerős, az előbbiekben is álmodtam hasonlót. Menjünk ki a rétre. Magas a fű, majd ellep. Ahogy haladok beljebb, még magasabbá válik. Hát mi van itt kérem szépen? Mondanám, hogy visszafordulok, és inkább végig nézem az ajtókat, de halványlila gőzöm sincs, merre van a visszafele. Túl magas a fű és már túl sokat sétáltam. De ott… Ott, egy picit messzebb, mintha lenne valami. Ami nem fű, persze. Hm… És mozog!!! Ójajj, remélem nem valami vadállat. De nem, ismerősebb annál. Igyekszem afelé haladni, meglesem, és ha esetleg veszélyes, megfordulok és rohanok. Bár remélem nem. Meg ez amúgy is csak egy álom, akkor nagy bajom nem lehet, ugye? Na érjünk ki…és… A fiúk. Itt áll előttem mind a hat fiú. Mosolyognak. Nyújtják felém a kezüket. Én is nyújtom az enyémet. Ez azt jelenti, hogy itt a helyem közöttük? Hogy valóban ide tartozom? Talán… remélem. Megfogom Soohyun kezét, rám mosolyog.

Huh, ez aztán az érdekes álom. Atyavilág. De most vajon tényleg felébredtem? Soohyun itt fekszik mellettem. Egyenletesen szuszog. Megsimogatom arcát. Felém fordul, de nem nyitja ki a szemét. Cirógatom. Úgy örülök, hogy végre itt lehetek vele, mellette. Nagyon hiányzott ez így már. Kínzás volt minden olyan perc, amíg külön voltunk. Ez annyira hihetetlen. Persze mindenki álmodik egy igaz szerelemről, egy nagy Ő-ről, és én épp ott vagyok, hogy azon agyalok, vajon én megtaláltam-e. Vajon ez az-e, amiről az emberek álmodnak? Vagy csak egy illúzió? Egy múló vágy? Hiszen semmi sem tart örökké. Még az igaz szerelem sem… Bár, az, hogy nem tarthat örökké, nem jelenti, hogy nem tarthat egy életen át, igaz?! Remélem. Vagyis nem tudom. Szeretem, de nem vagyok jós. Nem tudom, mi lesz esetleg 10 vagy 15 év múlva. Talán nem is leszünk már egymás közelében addigra. Talán átmegyek az úton és elcsap… Na Hoon most fejezd be! Ilyet! Hát! Gondolkodj valami vidámabb témán! Na gyerünk!...

Az elmúlt időszak végre nyugodtan telt. Már amennyire mi ismerhetjük a nyugodt fogalmát. A munka pörgött ezerrel, mint mindig, de legalább a négy fal között minden rendben volt. Soohyunnal végre újra egymásra találtunk. Illetve az elmúlt egy-két hétben AJ és Eli „kapcsolata” is rendeződni látszott. Nincs már több vita, csúnya nézés, visszaszólogatások egymásnak, béke van. Kevin is jobban odafigyel, hogy ne éreztesse még véletlenül sem a galambbal, hogy felesleges. Mondjuk, néha komolyan elgondolkodom, hogy ez vajon nem egy vihar előtti csend-e. Mármint, néha túl nyugodtak a napok. Trollkodás, tréfamentes esték, reggelek. Nem jó ez így. Mint, amikor mész az erdőben, és túl nagy a csend. Ha még a madarak hangját sem hallod, tudod, hogy baj van. De remélem, tévedek. Nem sokára részt veszünk a Music Bank, Párizsban megtartott koncertsorozatán. Amolyan KPOP Festival a dolog, sok előadó lesz még ott. Nagyon izgulunk, és készülünk is gőzerővel. Mindjárt itt van február! Huh… Ráadásul utána, előreláthatóan február végére ki is adjuk az első japán albumunkat „A Shared Dream” címmel. Szóval munkával el vagyunk látva, de ez eddig sem volt másképp. Sokszor vesztem el az időérzékem, és napok múltán jövök rá, hogy úristen, már eltelt ennyi idő! Nehéz, hiszen sokszor levegőt venni sincs időnk. Soohyunnal van, hogy napokig egy-két szót váltunk csak, mert még beszélgetni sincs se erőnk, se időnk. Főleg mostanában. Talán majd a koncert és az album megjelenése után! Így hát, nincs is mi mást tenni, munkára fel! Vigyázz Párizs, jövünk!

-Hoon! Hahó! Élsz te még? Vagy hívjak hullaszállítót?- hallom Dongho morcos hangját.

-Még élek!- mormogok bele a párnámba. Nem bírok felkelni. Éreztem én, hogy vihar előtti csend volt, csak nem épp olyan vihar jött, mint, amire számítottam. Párizs, ami fantasztikus volt, de az egész hajcihő, jajj nekem. Hihetetlen érzés volt az európai KissMe-kkel találkozni, nagyon büszke vagyok rájuk. De az utazás, meg minden egyéb, fárasztó volt, az egyszer hét szentség. Plus rögtön utána az album utolsó készületei. Két nap múlva pedig irány Japán, az első turnénk ott! Huh, izgatott vagyok nagyon, de előre félek, mert ez a maradék - ami aztán végképp nem sok - energiámat is fel fogja emészteni. És, hogy tetőzzem még egy záporral, áprilisban vár ránk egy Kolumbiai út, és egy újabb album is. Mondjuk, az új országot, kontinenst nagyon-nagyon várom! Sooval megbeszéltük, hogy úgy fogjuk felfogni, persze csak a kemarákon kívül, hogy ez az első közös nyaralásunk. Hál istennek lesz időnk várost-országot nézni, nem csak jövünk és megyünk. De addig még van azért idő. Először pihenjük ki a japán turnét. Ja nem, először essünk túl rajta…

Egy egész hónap turné! Huh, kihaltam. Eszméletlenül jó volt, ennyi rajongó minden egyes városban! Úristen. El sem hiszem, tényleg mi vagyunk ennyire, és ennyire népszerűek? Bár így lenne itthon is… Grrrr… No de sebajse, majd leszünk mi még itt is toppon. És… mindjárt utazás Kolumbiába! Yaaaaaay!

Hm? Mik ezek a hangok? Mintha valami pattogna… Labdáznak ezek odakint? No lessük meg. Lakásban labdázni annyira talán mégsem jó ötlet. Kiérek a nappaliba és… jájjj, ez fájhatott! Szegény Seopí. Eli elhajította a teniszlabdát, az meg pont az ulzzangot találta telibe.

-Áááááá te ótvaros, penészes, dohos galambfarkú retardáció… Most lesz egy piros kör alakú foltom!

Hallom Kevint és Donghot összesúgni: „Retardáció?! Hogy mi?!” Hehe.

-Szerintem drága hisztigépem lesz az lila is…

-Kösz AJ, értékelem az együttérzést.

Csak úgy pattognak a szikrák a két Seop között, szegény Eli meg nem tudja eldönteni, hogy akkor most merjen röhögni, vagy inkább ne. Hol van Soohyun?

Brrrrrr jajjj de kirázott a hideg! Hogy settenkedett így mögém? Végig cirógatta a karom, de egy kisebb szívroham került meg közben.

-Soohyun-shiiiiiiiiiiii! Eli képen dobott egy labdával! Büntesd meg!

-Uh, hát látom, mi lett az eredmény. Gyere ide, nem hagyom, hogy bántson!- tárja ki neki a karjait. Igazán, drága leaderem? Teszem csípőre kezeim, de a galamb közbe szól.

-Te Hoon! Szerintem ez egy aljas árulás. Fogjunk össze ellenük! Megbosszuljuk!

-Tulajdonképpen mit is?- szól közbe kedvesem, mielőtt én válaszolhatnék.

-Szerintem ezt a megjegyzés hanyagoljuk galambom.- motyogom, miközben Soohyun szúrós tekintetével viaskodom. Bár tudom, hogy nem haragszik most épp jelenleg, és ez csak egy jó magasra dobott labda volt, azért jajj nekem, van egy nézése.

-Ez így azért kemény párcsere.- nyikkan meg a macska- Ki lesz az én párom?!

-Hát nem mi- jön meg a DongVin páros.

-Viszont van egy ötletünk!- kiált fel Kevin, kezében egy babzsákkal.

-Kihívunk titeket egy meccsre! AJ lehet a bíra.- közli a legfiatalabb. Jaeseop arcán végig fut egy enyhe fintor, de aztán inkább mintha egy aljas mosolyt látnék most. Hujajj nekünk.

-Babzsákfoci? Hát jó, legyen. Soohyun-shi, meg kell vernünk őket, hogy igazságot szolgáltassunk!

-Rendben én kicsi angyalkám- és simogatja a buksiját. Lehidalok. Bár őszintén megvallva ettől a negédes stílustól én azt hiszem leginkább hanyatt vágódnék. Szóval jobb is, hogy nem én vagyok ott.

-Győzzük már le őket, hogy a vesztesnek kelljen mosogatnia!- súgja nekem ide a galambom. Bólintok. Nem bánnám, ha most egy darabig nem kéne azon agyalnom, mi lesz a koszos tányérokkal.

-No akkor khm-khm- köszörüli torkát a bíránk- Álljatok fel egymással szembe. A feladat minél többször átpasszolni a párotoknak a babzsákot. Aki leejti, kiesett. Az nyer, akinek a legtöbbször sikerül. Kevin kezd.

Parancs kiadva. Kevin lábára teszi a zsákot és átrepíti párjának. Dongho ugrik egyet, de visszaadja.

-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-tizen… DongVin páros 14!- közli az eredményt igen kimérten és valami „igazi pártatlan” bíra módjára a macska. Azért azok az akrobatikus mozzanatok, miket közben levágtak, haláliak voltak. Úgy tűnhet, hogy 14-et lekörözni nem nehéz, pedig az. Remélem Soohyunéknak nem lesz ennyi, ők jönnek. Ha sokkal több sikerül nekik, lehet, hogy meg leszünk lőve.

-Soohyun és Kiseop. Lássuk, ti mit tudtok.

Leaderünk kezdi. Az első 5-6 lazán megy nekik. De most Kiseop egyre inkább messzebb ugrál egy lábon, másikon a babzsákkal. Soohyun kezd bevadulni. Vagyis csak egyre jobban pörög, amit előbb-utóbb úgyis az ulzzang szív meg.

-Kiseop óvatosan!- kiált rá AJ, mivelhogy az említett közeledik szép lassan az asztalhoz, amire ha ráesik, nem csak az fog összetörni.

-22-23-Kiseop ne ment hátrább-25-26-huszon… Uh wow! 26, és nem esett baja senkinek sem! Bár ez nem az ulzzangon múlott- vet egy szúrós pillantást leaderünkre, aki csak fújtat.

-Belejöttem na.

-Übereljétek, ha tudjátok!- szól nekünk a szép arcú. Hát nem lesz könnyű, de mindent meg fogunk tenni az ügy érdekében. Összenézünk párommal, ő is tudja, hogy most nagyon kell koncentrálni. No, lássuk. Elkezdem.

Huh, eddig jól megy, már… nem tudom, hol tartunk, de eddig rendben megy. Hujajj, ez egy kicsit megingott Eli lábán, de nem ejtette el. Ne is. Ha nem is nyerhetünk, legalább Kevinék veszítsenek. Haladunk, haladunk.

-19-20-21-22-23-24----majdnem-26-27-28-29-harminccöcöcöcöcöcö. Majdnem harminc lett! Gratulálok! Ezzel a versenyt Team HoonLi nyerte meg!

Éljen! Ugrunk egyet örömünkben.

-Az én ötletem volt, erre veszítünk…- szól Kevin.

-De legalább nem Soohyun nyert- megszólalt a troll.

-Hejj! Vigyázz a szádra! Szóval mi legyen a büntetésetek?

-Mosogassanak három napig ők- javasolja a galamb.

-Benne vagyok- teszem hozzá.

-Én is- így a macska.

-És én is- meg az ulzzang.

-Rendben van. Legyen.

-A fenébe. Grrrrrrr…- néznek össze a vesztesek, majd odébb állnak. Még nincs mit mosogatni. AJ áll neki főzni, Kiseop nagy lelkesen segít neki. Remélem nem lesz belőle baleset. Soohyunt a menedzserünk hívja telefonon, őszintén remélem nincs semmi gond, csak egyeztetnek valamit. Végül is sok minden áll még előttünk. Mi Eli-al leülünk kicsit a tévé elé.

-Nézzünk valamit- javasolja, de közben persze már be is kapcsolta a csodamasinát. Keres egy műsort, de olyan gyorsan kapcsolgat, hogy nem bírom követni. Csak megáll vhol.

Háh! Ez valami vidám kis tinifilmnek tűnik, de most jó lesz. Csak úgy bambulni felé teljesen tökéletes. Eli nagyon sóhajt, majd kényelmesen eldobja magát.

-Mitől lettél ennyire fáradt?

-Csak még nem pihentem ki magam teljesen. Fárasztó volt ez a turné.

-Na az hétszentség. De eközben meg felemelő is.

-Igen. Pont, mint az extacy. Amíg tart, addig baromi jó, de amint véget ér… Csúszol le a lejtőn.

-Pffff, hát van benne valami. Viszont annak nagyon örülök, hogy ennek a közös létünk most nem látta kárát.

-Mármint, hogy nem volt az utóbbi időben balhé?

-Igen, így értettem. Minden nagyon békés.

-Igen. Bár egy kis tension van azért.

-Hogy mi? Angolul nekem ne beszélj.

-Oh bocsánat. Szóval feszültség. Remélem ez nem egy vihar előtti csend.

-Jajj ne, én már a turné előtt is ezt éreztem. Hogy ebből lesz még vihar. De nem akarom. Nagyon nem.

-Hát te szép viharokat éltél át nem is olyan régen még, szóval elhiszem, hogy a hátad közepére sem kívánod.

-Na hát ez az! És miket nem álmodok még a tetejébe.

-Már megint?! Mit szívsz nyúl, hogy nem tudsz aludni? Felrovom Soohyunnak.

-Na akkor meg miatta nem tudnék aludni, de egyé…

-Itt lenne az ideje ismét, nemde bár?

-Heh? 1: nem rád tartozik… 2: mi az, hogy ismét?! Honnan veszed, hogy…

-Hoon… Látom, hogy néz rád, látom, hogy rezzensz össze, mikor hozzád ér. Gyűlik, gyűlik az energia, és, ha még sokáig vártok, akkorát fog robbanni, hogy arról mindenki tudni fog.

-Neeeeeee, kérlek ne mondj ilyet. Az egy lenne egy rémálommal…

-Öhm… mármint az, hogy robban, vagy az, hogy mindenki tudna róla?

-Az, hogy mindenki tudna róla. Nincs annál kínosabb…

-Szerintem mindenki úgy vigyorogna rátok, mint a tejbe tök.

-Definiáltad a kínosat.

-Hehehehe. Na de tényleg. Azért jó látni, hogy kibékültetek. Soohyun is hülye volt, de te adtál neki lehetőséget rá.

-Igen, tudom. Hidd el, tetvesül megbántam már akkor. Remélem azért nem lesz belőle örökké tartó „félelem”.

-Nem hiszem, hogy emiatt állandóan féltékeny lenne, vagy hasonló. Bár érzékenyebbnek érzékenyebb lesz. Talán ő viseli mindannyiunk közül a legnehezebben az árulást.

-Igen, tudom. De néha túlontúl is sértődékeny. Főleg, ha a saját képességeit kérdőjelezik meg.

-Igen, hajlamos „semmirekellő kis senki vagyok” hangulatot felvenni.

-Olyankor szoktam kissé ingerült lenni vele. Ami nem mindig segít, de néha már nem bírom szép szavakkal.

-Elhiszem. Ha megint elkezdi, tapaszd be a száját.

-Gondolom, itt most ragasztószalagra gondolsz…

-Pfffffff…. Oké. Ahogy gondolod, ha neked úgy lenne jobb.

-Hehe. Nem. De majd megoldom. Várom Kolumbiát.

-Igen, én is. Ott még nem jártunk. Jó lesz egy kis vakáció is.

-Igen. Ránk fér. Aktív pihenés, de azért mégsem ugyanaz, mint itthon.

-Igen, nagyon jó lesz. Alig várom, hogy utána pedig megajándékozhassuk a KissMe-ket.

-Igen! Egy dal, egy videó. Mint anno a karácsonyi ajándékunk. Olyan jó ezeket a vidiket összeállítani.

-Én is élvezem. Megláthatják, mennyire is vagyunk mi hülyék.

-Csak egy kicsit. Icipicit. Bár kétlem, hogy ne tudnák már alapból is. De nem baj, kell a megerősítés.

-Szegényeket sosem kíméljük. De miért is tennénk, ha egyszer ezek vagyunk mi.

-7 elmebeteg hülye gyerek. De legalább vidáman élünk, mégha fáradtan is.

-Igen. A mosoly az, amiből nem fogunk kifogyni. Remélem még sokáig együtt lesz a banda.

-Biztosan. El sem akarok jutni odáig, mikor lejár a szerződés, és nekünk döntenünk kell, hogyan tovább.

-Igen. Mert így még igazából most nincs választásunk. Megyünk tovább, mert van, ami köt. De ha valamelyikünk úgy dönt, elég volt, vajon mi lesz?

-Remélem nem lesz így. Bár persze megérteném, hiszen eszméletlen ez a hajtás, a saját családjainkra nincs időnk. Néha azon is meg vagyok lepve, hogy Soohyunnal tudok beszélgetni kicsit.

-Minden szabad percünket nagyon megbecsüljük. De van miért csinálni, van miért kitartani. Több százezer, vagy még több rajongó világ szerte. Ez csak jelent valamit!

-Ez jelent mindent. Ők jelentenek mindent.

-Igen.

-Minek megy a tévé, ha nem nézitek?

-Soohyun! Te mikor jöttél ide, észre sem vettünk. Vagyis én nem.

-Láttam Hooniem, hogy nagyon el vagytok merülve. Mi a téma?

-Kolumbia! Te is várod, kedves leader-shink?- néz rá ártatlan, mégis aljas vigyorral Eli. Félek tőle.

-Hát persze! Már nagyon. Jó lesz- Soohyun arca enyhén értetlen. Tudja, hogy beszéltünk mi másról is. De arról ő nem fog tudni.

-Te galamb! Hogy a fenébe kell ezt megsütni?!- jön ki a konyhából a macska kezében egy… hát valami húsféle? De még ebben sem vagyok biztos.

-Megyek, megyek már. Legalább kettesben maradtok- hagy itt minket.

-Kettesben, egy nappaliban, ahol egyébként még öt másik is közlekedik.

-Jajj már Hoon, pokrócot nasiztál?

-Mit? Dehogy. Hát de mondd, hogy nincs igazam!

-Részben de. De lehet kettesben tudod beszélgetni is khm…

-Ne nézz így, mintha én gondolnék mindig valami rosszra. Az a te szokásod.

-Viccelsz? Én ugyan nem gondolok rosszra. Az mind szép és jó, ami az én agyamon átfut.

Néz rám sejtelmes vigyorral. Mindjárt kupán vágom magam. Vagy őt. Hát már. Odabújok hozzá, átölel. Ha arra gondolok, hogy tényleg hány év vár még ránk, és utána mi lesz, rengeteg féle variációt tudnék felhozni a végkifejletre. De, hogy tényleg mi lesz velünk majd egyszer, akkor, annak idején, csak akkor és ott fogjuk megtudni, így hát kár ezen agyalni. Találgatni lehet, de tudni nem.

-Na. Csak Eli-al tudsz beszélgetni?!

-Hm? Jajj ne haragudj. Kicsit elmerültem a fejemben.

-Mostanában elég gyakran. Valami baj van? Nyomaszt valami?

-Nem, dehogy. Csak az utóbbi idők eseményei sok gondolkodni valót adtak nekem.

És belém hasított az álmom. Az a mappa. Megkérdezzem? Meg merjem kérdezni?

-Soohyun…

-Hm?

-Kérdezhetek valami nagyon furcsát?

-Kétlem, hogy tudnál olyat… Vagyis biztosan tudnál, de aligha azt, amire én gondolok.

-Soohyun!

-Jól van na. Kérdezz.

-Egyszer hallottam a menedzser-shit valami felmondó levélről beszélgetni. És pont fasírtban voltunk…

-Te hülye!- kapok egy enyhe taslit- Tudod mikor mondanék én fel! Jájjjj, hát ugyan már! Nincs az a pénz, amiért itt hagynálak titeket! Akkor sem, ha most éppen AJ-vel ápolnál közelebbi kapcsolatot. A bandát akkor sem hagynám cserben! Ostoba!- és ad még egyet- Gondolkodj legközelebb. De… Jó, oké, volt felmondás. De nem én. Az egyik designer mondott fel, mert kisbabát vár. Minket igazság szerint nem érint. Ne aggódj, el nem megyek én innen.

Huh! Tudhattam volna, hogy van ennek logikus magyarázata. De bakker. Igaza van, hogy lehettem már megint ilyen ostoba?

-De miért most kérdezed? Ez már régen volt.

-Álmodtam vele, megint.

-Megint? Miket nem meséltél még el?

-Egyszer régebben álmodtam azt, hogy betörtem valami irodába éjjel. Mert el akartam lopni, de felébredtem közben. Most meg volt egy igen érdekes álmom. Egy kastélyban voltam. Egy árny után mentem, nem tudom kié lehetett, olyan volt, mint valamelyikünk árnyéka, de nem tudom kié. Bevezetett szobákba. Egyszer azt láttam- megint-, hogy leugrasz egy szikláról, én pedig utánad ugrottam. Aztán visszatértem a kastélyba, ajtók megint, és az egyik terem megint az iroda volt. Megtaláltam a mappát, de üres volt. Meg jajj, közben olyan is volt, mintha felébredtem volna. Kevin és Dongho vizes lepedőben akarták ránk hozni a frászt.

-Uramisten. Azt, hogy leugrom, már máskor is álmodtad. Pedig soha nem tenném meg. Azért úgy jó lenne tudni, van-e ennek valami jelentése. A másik meg… Az nem volt teljesen álom. Bár emlékszem, de igazán ébredtél fel, de lehettél félálomban. Az a kettő tökkelütött tényleg besétált. Lehet az agyad még rájátszott kicsit.

-Na erre nem számítottam. Azt hittem álmodom az álomban. De így csak félig álmodtam az álomban. Megnyugtató…

-Tudod mit? Ezentúl főzök neked minden este egy kamillateát, hogy aludj végre normálisan is! Mert az, hogy még mellettem sem alszol rendesen, nem járja.

-Igen, tudom. Valami gond lehet az alvókámmal. Javíts meg!

Hupsz, ez kicsit hangosabbra és követelőzőbbre sikerült. Eli kipislant.

-Adjak tippet?

-Dugulj el!- szólunk rá mindketten egyszerre. Hehe. Sompolyogva visszamászik a másik kettőhöz. El is felejtettem már, hogy Seop is segít neki.

-Persze kérésed számomra parancs!- súgja fülembe Soohyun. Kiráz a hideg. Kuncog. Aljas. Na nem mintha ez újdonság lenne. Troll úgy, ahogy van. Én meg kezdhetek félni úgy érzem.

-Ááááááááááá- szalad el Kiseop visítva, a másik kettő meg röhög. Mi a manó?! Soohyun felpattan. Megyek utána.

-Mi történt?- kérdi a két még mindig sírva röhögő idiótától.

-Bele…tettük…az…olajba… a húst… és… fröcsö…gött…- alig bírnak beszélni. Leaderem csípőre tett kézzel követel egy értelmes magyarázatot.

-Szóval. A hús, ahogy elkezdett sülni, az olaj fröcsögött. Ez meg megijedt. Mintha még nem találkozott volna forró olajjal- AJ szedte össze magát.

-Azért elég szúrós érzés tud ám az lenni- teszem hozzá. Én sem csípem túlzottan, mikor éget az a forró olaj.

-De hát na. Nem kell emiatt sikítva elfutni.

-Ez tény Eli. De lehet, megégette.

-Meg is égetett- tér vissza mögénk az ulzzang. És… oké, na most már én is sírok. Soohyun úgy visít, mint a birka, mikor nyírják. Vagy valami olyasmi.

-Esőkabát? Komolyan?!- akad ki a macska. De tényleg, Kiseop egy esőkabátba burkolózva toppant ide.

-Így már nem fog tudni megégetni. Na adjátok akkor azt a fakanalat!- és kapja is ki AJ kezéből az eszközt. Eli még mindig röhög. A macska már nagyjából lehiggadt. Karon fogom párom, és elhúzom innen, mielőtt kitalál valami elvetemült troll akciót. Húzom vissza a kanapéhoz.

-No állj csak meg te nyúl. Gyere!- kapja el ő az én karom és húz. Heh? Be szobába. Ajtó becsuk.

-Csüccs!- mutat az ágyra majd az ablakhoz sétál. Ki les rajta.

-Sötét van. Beborult- közli.

-Remélem nem lesz vihar. Akkor végképp nem alszom.

-Oh jajj, ne is mondd. Legutóbb is csak ugráltunk.

-Igen… És végül mindenki itt kötött ki. Azok a villámok nagyon a közelben csaptak le. Már attól féltem, kitörik az ablak.

-Hát volt pár pillanat, amikor én is megijedtem, hogy a nyakunkra törnek a szilánkok. Szóval ne legyen ma vihar.

-Vagy legalább ne legyen olyan közel.

-Igen, az sem lenne rossz.

Mélázva les ki az ablakon. Most ő merült el a gondolataiban. Kinyújtózom hason fekve, beletemetve arcom a párnákba. Érzem, ahogy süpped mellettem az ágy.

-Valami baj van?- simogatja a hátamat. Belemorgmogok a párnába egy „Nincs”-et, de nem vagyok benne biztos, hogy érthető volt. Átfodulok oldalamra. Álmos vagyok. Az előbb keltem pedig fel. Bár nem aludtam valami túl jól. Közelebb ül. Simogatja a karom. Nyom egy puszit az arcomra. Feláll. Heh?

-Hova mész?- nézek rá értetlenül.

-Hagylak pihenni. Fáradt vagy.

-Na meg még mit nem. Ki ne menj!- szólok rá és felülök.

-Hoon. Pihenj. Sok minden vár még ránk. Nekem ne legyél mosott szar.

-Az előbb is kiadtam utasításba, meg teszem mégegyszer: JAVÍTS MEG!- követelem tőle. Egy pillanatra elképed, de elmosolyodik. De szeretem ezt az őszinte mosolyát. Öhm… Mondjuk, lehet lehettem volna kicsit egyértelműbb. Az ő agyában most könnyen előfordulhat, hogy piszkosabb dolgok futnak át, mint az enyémben. Hujajj. Leül velem szembe. Végig simítja arcomat. Közelebb húzódik és ad egy lágy csókot. Pólója nyakába kapaszkodva invitálom egy újabb csókba. Még mindig olyan édes ajkai vannak. Egyszerre uralkodó és gyengéd. Nem szokta hagyni, hogy megnyerjem a csókcsatákat, de tesz is róla, hogy ezt ne bánjam. Kezeivel karomat simogatja. Tudom, hogy elméletileg egyébként én vagyok az erősebb, de azért az ő szorítása is igen-igencsak határozott és erős. Beletúrok hajába. Van előnye a rövid hajnak, nem akad bele az ember ujja. Kezei súlyát hirtelen nem is érzem már karomon. Átvezette a derekamra. Megugrok egy pillanatra, kissé csikis azért. Belekuncog a csókba. Szóval direkt csinálta. Nyakon vágom mindjárt. De nem engedem el. Hátamon járnak kezei, a pólóm alatt. Ég a bőröm az érintésétől. Hidegek is a kezei, a vérem meg máris felforrt. Elszakad tőlem, míg lehúzza a pólóm. Majd még vadabban támadja le ajkaim. Hú, azt hiszem nem csak én forrtam fel. Talán Eli-nak igaza volt. Eddig lelki sebeinket gyógyítgattuk, de talán sikerült mindet beforrasztani. Remélem. Körmeit végig húzza hátamon. Rátér nyakamra. Kezével hajamba markolva húzza hátra fejem. Vadul a drágám. Ilyenkor esélyem sincs ellenkezni. Bár általában nem is akarok. Visszatér a csókhoz. Helyezkedik. Oldalt dönt el az ágyon. Mert miért is feküdnénk úgy, ahogy kéne, ha keresztbe is lehet? Jellemző. Befekszik lábaim közé és ismét a nyakamat támadja. Felhúzom hátán a pólót, neki sem kell az. Felkönyököl. Majd feltérdel. Felülök. Liheg. Szemei vágyakozást mutatnak. Újabb mérföldkő, úgy érzem. Közelebb hajolok, mintha csókot kérnék. De elhúzódom. Játsszunk egy kicsit. Nem tetszik neki. Így járt. Egy picit elhajolok mindig előle. Csak épp annyira, hogy ne tudjon megcsókolni. Belemarkol hajamba, nem tudok többet elhúzódni. Támad. Fel van tüzelve. Nesze neked akkor. Lehámozom róla a pólóját most már. Én támadom le a nyakát. Én markolok a hajába. De mi a tököm? Nyílik az ajtó. Ijedten nézünk arra mindketten. Kevin és Dongho állnak az ajtóban. Paradicsommá vált arccal rohannak ki visítva. Érzem, az én arcom is hasonló színbe kezd átváltani. Kapkodom a levegőt és menekülni akarok.

-Engedj innen ki!- szólok rá Soohyunra.

-Hova akarsz menni?! Megmagyarázni mi történik? Tudják azt ők is jól!

-Mi a fenéért nem zártad be az ajtót?!

-Nem így terveztem, mikor bejöttünk!

-A fenébe Soohyun! Ennél nem lehet kínosabb már…

Óóóóóóóóóó de hogy a fenébe ne lehetne…

-Mi tör…- néz be Eli és Jaeseop is. Mi itt félmeztelenül egymás ölében. Arra sem volt még lélekjelenlétünk, hogy bezárjuk gyorsan az ajtót. Eli rötyögve megy ki, de AJ hasonlóan piros arccal inkább, mint a korábbi kettő. Hogy a jó fene enné meg. Na el is ment a kedvem mindentől.

-Elmegyek sétálni- és már veszem is fel a pólómat.

-Most ugye csak viccelsz? Nem mész te sehova!- rikkant rám Soohyun. Mérgesen néz, ami azért egy kicsit megijeszt, de bárhol szívesebben lennék most, mint ebben a szobában. Majd hirtelen felpattan, mint, ha rakétából lőtték volna ki. Csak pislogok. Kettőre zárja az ajtót. Na ugyan nem fogjuk most ezt folytatni. Mérges, ideges, zavart és zaklatott vagyok. Nem hiszem el. Komolyan. Kiülök az ágy szélére, ismét pólóban.

-Márpedig én most innen kimegyek.

-Talán szégyellsz engem Hoon?

-Te hülye vagy?! Dehogy szégyellek.

-Velem vagy. A párom vagy. Evidens, hogy van köztünk több is, mint egy kézfogás. Szerinted ők ezt nem tudják?!

-De most látták is! Te nem érzed magad megalázva?

-Nem.

Öhm. Hát ez most meglepett.

-Semmi rosszat nem teszünk Hoon. És nem fogsz így itt hagyni, lerendezetlenül.

Marokra fogja pólóm nyakát, felhúz és konkrétan felken a falra.

-Ha úgy érzed, csak úgy tudsz velem lenni, hogy mindenki előtt titkolod az egészet, akkor tényleg jobb, ha most kimész. De ha szeretsz, ha elfogadod, hogy velem vagy, és szeretsz is velem lenni, akkor maradsz.

Ez így egy szép ultimátum…