Érte, másért nem...-25

Döntöttem.

Lesek rá nagy szemekkel.

-Persze, hogy szeretlek Soohyun. Nagyon is. De itt most nem erről van szó- ellököm magamtól majd fel-alá kezdek járkálni.

-De, szerintem nagyon is erről van szó. Nem bírsz megbékélni azzal, hogy a csapat tudja, együtt vagyunk.

-Tudom, hogy tudják, és még szép, hogy tudják. De ránk nyitottak az Istenit!

-És?! Akkor mi van?

-Ez olyan, mintha mi itt pornót tartanánk.

-Afelé haladtunk, csak kamera nélkül.

-Soohyun!!!

-De most komolyan Hoon. Az egész világ jóformán látott már minket félmeztelenül, puszilgattuk mi már egymást nagyközönség előtt is. Vagy ezt csak mind álmodtam?

-Nem, dehogy. Oké, igazad van, de ez engem mégis feszélyez.

-Mert velem látnak?

-Mert látnak!

-Láthattak volna pucéran is, ha kicsit később nyitnak be…

-Te mit szóltál volna, ha akkor jönnek be, amikor már épp bennem vagy?! Hm?!

-De nem akkor jöttek be. És ígérem, ezentúl minden alkalommal bezárom az ajtót. Bár kopoghattak is volna, ez tény.

-Gyanítom ezek után fognak is. Utálom ezt a helyzetet.

-Hoon…- átkarolja derekam és édes mosollyal rámnéz.

-Tényleg nem hiszem el…

-Ugyan már. Lehetett volna rosszabb is, gondolj erre!- ne kacsintgass itt nekem! Bár tény… lehetett volna rosszabb… de jobb is! Olyan édesen mosolyog.

-Na gyere ide!- és magához húz. Jó érzés a karjaiban lenni. Belefúrom arcom a vállába. Na de akkor most hogyan tovább? Belőlem minden tűz kiégett jelenleg. Talán még parázst sem találok. Örülök, ha lassan normalizálódik a vérnyomásom… Nem mintha Soohyun nem pörgetné fel az égig egyébként, de az kellemes izgalom, ez meg, hogy is mondjam, nem az.

-De ha nem engedsz ki egy kicsit a levegőre az ajtón, akkor kimászom az ablakon…- motyogom neki.

-A 12. emeletről?! Erős vagy, de úgy tudom, hegymászó tapasztalataid nincsenek.

-Még! Majd most lesznek épületmászó tapasztalataim…

-És, ha leesel? Na akkor mi lenne?

-Többet nem kéne amiatt aggódnom, hogy ránk nyitnak.

Csendben van. Felnézek rá, mert eddig lesütve voltak szemeim. Öhm. Elég lekezelően néz rám. Illetve… mintha egy csepp düh is lenne a tekintetében.

-Mi van?- kérdem szemöldök felvonva.

-Ez az egyetlen, amit mondani tudsz? Hogy nem lenne min aggódnod?

-Hát jelen pillanatban ez foglalkoztat.

-Oh vagy úgy. Akkor menj csak- és félreáll. Mármint merre menjek? Bedurcizott. Fene a sértődős fejét. Tudom én mi baja, de most nem fogok neki itt nyalizni.

-Merre szeretnéd, hogy elhagyjam a szobát? Kinyithatom az ajtót, vagy tényleg kíváncsi vagy rá, tudok-e hegyet- azaz épületet mászni?

-Amelyik neked jobban esik. Úgysem aggódsz más miatt, csak, hogy picit többet láttak a kelleténél, szóval felőlem aztán kipróbálhatod, hogy tudsz-e repülni.

-És én reagálom túl, heh?

Hajh Soohyun, még hírből sem ismered azt a kifejezést, hogy „könnyű eset”. De nem piszkálom többet, kimegyek. A nappaliban az összes jómadár nyakat behúzva les. Rájuk vetek egy megvető pillantást, de nem foglalkozom velük. Azért kíváncsi vagyok, mikor jutnak el odáig, hogy bocsánatot kérjenek. 

Gondolom, most még küzdenek a hangjukkal, hogy térjen vissza. Kimegyek a városba. Tudom melyek azok a részek, ahol kevesebb ember jár. Meg amúgy sincs „csúcsidő”. Nincs még itt a tavasz, késő is van már, az ég is beborult. Úgy tűnik egy időre a Nap elbújt. Vagy már le is ment? Persze, hiszen este van, csak telihold, azért van világosabb. De hogy, ha egyszer borult az ég? Oh, látom. Nincs mindenhol felhő, rafinált. No haladjunk valamerre. Érzem arcomon a friss, esti szellő simogatását. Nem csíp, nem olyan hideg, inkább csak felfrissít. Jól esik. Kicsit kiszellőzik a fejem. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Annyira érdekesen telnek ezek az időszakok most. Balhé Soohyunnal, egy majdnem szakítás, vagy egy időleges szakítás, nézőpont kérdése, letargia, ami mellesleg értelmetlenség volt, hirtelen kibékülés egy hülye álom miatt lényegében, és az óta is. Hol emiatt, hol amiatt akad valami bukkanó. Remélem Kolumbia azért majd egy kicsit több jóval szór meg minket. Huh, kissé feltámadt a szél. Ez már nem enyhe szellő. No de sebajse. Hm, valami finom illatot érzek. Utcai árus lehet a közelben. Lessük meg, szeretem az ilyen kajákat. Oh, látom is, a szomszéd utcában van. Menjünk arra. Kérek egy kis haltésztát, azt szeretem. Falatozgatva megyek tovább. Bevallom, nem vagyok benne teljesen biztos, pontosan hol is vagyok, de abban igen, hogy úgyis hazatalálok. Csak bele ne fussak egy őrült rajongó tömegbe. Ja nem, erre aligha van esély, nem Japánban vagyunk. Itthon is akadnak azért rajongóink, de messze nem annyi, mint igazából bárhol máshol a világban. Mi nem lennénk elég jók? Vagy ez az ügynökség hibája? Nem tudom. De Soohyunt jobb, ha erről soha meg nem kérdezem, mert rá fogja vágni, hogy Ő nem elég jó. Majd persze elvonul a sarokba és letargiába esik. Úúúúúúúgy kupán tudnám olyankor vágni. Meg máskor is. Szeretnék a karjaiban lenni, érezni bőre puhaságát, erős, ölelő karjait, illatát, hallani a szívverését, szuszogását… Annyira abszurdnak tűnnek ezek a gondolatok. Vajon mikor pukkad majd ki a rózsaszín felhő? Mármint, úgy végleg? Mert hol beleesek abba a felhőbe, hol kimászom belőle, de meg még nem szűnt. Vajon meddig leszünk még együtt? Meddig leszünk szeretők, meddig lesz együtt a banda? Lesz majd egyszer valaki, aki kilép? Vagy valaki más, aki belép az életünkbe? Talán. Ki tudja. Nem akarom elveszíteni Soohyunt, sem, mint leader, sem, mint a szerelmem. Pedig egyszer elfogom. De remélem csupán, mint leadert, hiszen egyszer majd, valamikor a jövőben feloszlunk. De remélem, mint kedves, velem marad. Bár ki tudja, mit hoz még a jövő. Nem hiszem, hogy a későbbiekben is a férfiak iránt vonzódnék, hiszen még mindig megdobban a szívem, ha megpillantok a rajongók között egy igazán szép lányt. Lefogadom, hogy ez Soohyunra is igaz. Mi egymásnak csupán kivételek vagyunk. Ezért is vagyok olyan bizonytalan a jövőben. De ez még aztán tényleg nincs itt. Nem sokára eljön az utazás napja, azaz mindjárt. Alig várom. Legalább kicsit szórakozhatunk is. Ránk is fér már. No nézzünk egy időt. Atyaúristen! Egy pöppet eltelt az idő, haza kéne indulnom.

Hm, hm. Piros lámpa, de nem jön semmi. Átmenjek? Vagy ne? Ismerve az itteni sofőröket, lehet inkább nem kéne. De tényleg nem jön semmi. No induljunk el, ha meg jön valami, félreugrom. Oh, csörgök. Jajj már, utálom a mély zsebeket, nem lehet belőlük időben elővenni azt a csörgő agyszüleményt. Na, gyerünk már, különben Soohyun mérges lesz, mert tuti fix, hogy ő hív. Na de hm? Motorzúgás? Wááá, a fenébe!!! Eddig ez még nem volt itt! A pi… Megijedtem. Hol a telefonom? Oh, hogy az a rókafarkú dinnyedisznó vigye el azt a motorost! Átment a telefonomon. De mikor ejtettem el? Ijedtemben? Hogy az a… Soohyun meg fog ölni. Jobb, ha felkészülök… A haragja néha még Zeuszt is letaszítja az Olimposzról. Megruház, ha hazaértem. Vagy leruház… Bár inkább jól elnáspángol, szavakkal. Úgy szokta. A szavai sokszor tőrök, egyenest bele a szívbe. Ó jajj, nekem végem. Hm, ott egy temető. Bemenjek, ássak egy sírt magamnak? Vagy… De régen jártam ijesztő helyen! Elvileg, ha átvágok az ösvényen, akkor is oda lyukadok ki, mint, hogy ha megkerülöm. Jó lesz az nekem. Kis szívroham, bár ma már kaptam egy szép nagyot. Nem baj, emiatt rám fér az edzés. Ki tudja hányszor fog még kihagyni pár ütemet a szívem. Sétáljunk este, telihold idején temetőben. Pfff, én sem vagyok normális. De nem baj, már elindultam. Csend van, egy árva lélek nincs itt. Vagyis, nincs olyan képességem, hogy lássam az árva lelkeket úgy érzem. Lehet, hogy ez így konkrétan jobb is. Na de haladjunk. Hm? Gyertya fényét látom. Egy görnyedő alak is van ott. Valaki ilyenkor jár meglátogatni elhunyt szeretteit? Egy idős hölgy. Feláll, és elindul erre fele. Felnéz és észrevesz. Azt hittem, ha meglátok egy sötét árnyat, halálra fogok ijedni, de egyáltalán nem félek. Közelebb jön.

-Kedves fiú, talán van itt valakid?- idős asszony már, hangja mégis fiatalosan és kedvesen cseng.

-Nem, szerencsére nincs. Csak erre visz az utam most.

-Egy temetőn át, éjjel?- igencsak kétkedően néz rám.

-Ilyen hangulat uralkodott el rajtam.

-Ez bizony szomorúságot sejtet. Mi történt, fiatal fiú?

-Csak elgondolkodtam. Vajon meddig tart az, ami most van? Mikortól lesz jelen a múltból, és mikor válik a jelenünkből jövő? Mármint… Tudom, hogy semmi sem tart örökké, nincs olyan, hogy örökre. De vajon olyan, hogy egy életen át, ez létezik? Vagy, amiről azt hisszük, velünk marad talán életünk végéig is, az úgy is lesz? Vagy egyszer csak szép emlékké válik és múltba vész?

-Ezek nagyon mély kérdések. Ilyen fiatalon még nem kéne ezen gondolkodnod. Mi legyen a vacsora? Melyik vidámparkba menjek holnap? Ezek valók az ilyen kedves, fiatalembereknek, nem pedig az élet mély értelmét firtató elmélkedések.

-Sokszor nem is értem, ilyenek honnan és hogyan kerülnek bele az agytekervényeimbe. De nem tudom őket kontrollálni. Túl sok érzelem kering bennem, mindenféle. Nem tudom, melyiknek adjak zöld utat, mert nem tudom, melyik talál majd viszonzásra.

-Van talán valakid, akit szeretsz, de nem vagy benne biztos, hogy ő is úgy szeret, mint ahogyan te őt?

-Szeretem, és ő is szeret. Ezt tudom, ebben biztos vagyok. De a kapcsolatunk amolyan tiltott gyümölcs féle, és emiatt nem tudom, vajon meddig fogjuk tudni ezt elviselni.

-A tiltott gyümölcs mindig édesebb a többinél, de előbb-utóbb ugyanúgy elfogy. Valóban, igazad van. Nos, megteheted, hogy lemondasz róla, pusztán mert tiltott, de akkor ott marad a félig elfogyasztott gyümölcs, hogy a végén csak elrothadjon. De meg is eheted, s bár később talán fájni fog, hogy már nincs, de te ízének teljében faltad fel, nem hagytad, hogy akár egy csepp is kárba vesszen. Hogy számodra melyik kecsegtetőbb, azt neked kell eldönteni. Sokan félnek attól az ürességtől, amit egy ilyen gyümölcs hagy maga után, s ezért félúton ott hagyják. Ám őket, talán minden esetben, elönti egy furcsa érzés. Később rájönnek, hogy ez mind megbánás, hiszen hagyták, hogy a gyümölcs zamatát vesztve megrohadjon… Elpocsékolják az életük egy részét, mert félnek a „mi lenne, ha” kérdéstől. Ez hiba. Szerintem. Ha jól sejtem már belekóstoltál abba a gyümölcsbe, és feltehetően ízlik is. Akkor miért ne ennéd meg? Talán egyszer majd elfogy, és véget ér, de a lelked nyugodt maradhat, hiszen te kiélvezted, és megtettél mindent, ami tőled tellett, hogy ne vesszen kárba. Viszont neked kell eldöntened, hogy amiatt bánkódsz, amit nem tettél meg, vagy amiatt viseled a fájdalmat, hogy elmúlt az, mit te végigéltél. Melyik okoz nagyobb sebet? Nem tudom. A lelkedtől függ. Elbírod-e majd viselni az űrt, melyet e gyümölcs hűlt helye hagy? Vagy mennyire bírod majd elviselni inkább azt, hogy eldobtad magadtól, mely megadatott, hogy ne legyen űr.

-De akkor is lenne űr, ha eldobnám, hiszen eldobtam.

-Ezt kevesen látják be. De látom, te érted, miről beszélek.

-Értem. Már a kezemben van a gyümölcs, megehetem, vagy eldobhatom. Az én döntésem, az én felelősségem. Mindkét választásnak van következménye, és az én dolgom eldönteni, melyiket vállalom.

-Pontosan. Ne válaszolj nekem most, s talán még magadnak sem kell. Majd, mikor úgy érzed, egy lépést sem vagy képes tovább menni, állj meg egy pillanatra. Lépj egy aprót, csak egy picikét, s majd ha azt meglépted, akkor adj magadnak választ. Végig mész-e az úton, vagy letérsz róla? Majd akkor, mikor egy apró lépéssel túllépted a határaid, mert akkor fogod majd csak igazán tudni, mennyire vagy képes.
Segíts kérlek itt!- kér a lépcső előtt. Segítek neki, tényleg nagyon idős lehet már. Elgondolkodtatók a szavai. De értem, mire gondol. Még nem adok magamnak választ, egyelőre csak élvezem, mi nekem jutott. Bár lényegében ez azt jelenti, hogy azt választom, nem dobom el. Hm. Tehát lényegében egy időre megválaszoltam a kérdést, most már csak arra kell várnom, vajon később, a jövőben megváltozik-e a véleményem. De kétlem. Ha egyszer véget is ér, ami köztünk van, igyekszem úgy élni, hogy ne legyen akkor sem mit megbánnom. Illetve teszek róla, hogy neki se legyen, és a többieknek se. Hiszen itt nem csak Soohyunról és rólam van szó, hanem az egész bandáról. A mi barátságunkról. Mely talán örök, ha van ilyen, vagy nem, idővel úgyis megtudjuk. De most még tart, s míg ez így marad, megbecsülöm.

-Kedves fiú- szólal meg ismét az idős hölgy- menj haza. Ne botorkálj itt ilyenkor a sötétben, mikor van, ki otthon vár. Lesz majd még időd céltalanul sétálni, mikor Napod fénye leáldozott, s otthonod üressé válik. De míg nem így van, ne hagyd egyedül őt sem, hiszen ő ugyanúgy vár rád, mint te rá. Menj haza, s légy vele. Ne hagyd, hogy az a tiltott gyümölcs kiszáradjon.

Majd int egyet és beszáll egy fekete autóba. Milyen bölcs és láthatóan szomorú asszony. De igaza van. Még, ha közhely is, hogy „élj a mának”, valahogy akkor is úgy érzem, most pont ezt kéne tennem. Azt hiszem sokáig fognak még fejemben visszhangozni szavai.

Ó jajj, csöpörög. Megint el fogok ázni. Ha még a tetejébe meg is fázom, Soohyun nem csak szavakkal fog átdőfni, de, hogy hozzám is vág még egy-két bútordarabot, az majdnem fix. Szóval jobban teszem, ha igyekszem. Esik. A fenébe, hogy most minden összejön. Pedig milyen jól indult. Felpörgetett rendesen. Azt hittem, lesz egy izgalmas éjszakánk, erre meg… Bár, így is izgalmas volt, csak éppen mégsem ugyanúgy. Ahj már. De ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Legalább éhes nem vagyok már. Egy gond letudva. Nem szeretem, mikor úgy telnek el a napjaink, hogy azt sem tudod, mikor-merre-mit-hogyan csináltam. Idegesítő. Na de közben megjöttem. Menjünk fel a lifttel. Hujajj, ez de fura hangokat hallat. Nehogy nekem most álljon meg, mert frászt kapok. Felértünk. Éljen! De holnap lehet, hogy szólok, hogy valami nem stimmel, mielőtt valaki beragad. Vagy rosszabb. Nyissunk ajtót. Sötét van. Nincs a nappaliban senki, a konyhában sem ég a villany. A fürdőben sincs senki, mert nem folyik a víz. No menjünk be akkor a szobába. Sötét van. Soohyun alszik?! Feleslegesen aggódtam? Ő meg nem is aggódott? Nem, az kizárt. Az nem rá vall, a legkevésbé sem. Biztos, hogy most napokig duzzogni fog.

-Chö, ezek szerint túlélted a sétád…

Jájjjj, a hideg is végig futott a hátamon. Elég sértett hangja van. Sejtettem.

-Túléltem. Jól esett. A telefonomon átment egy motor, bocsi, hogy nem vettem fel.

-Aha, rendben. Semmi gond.

-Tényleg átment rajta egy motor.

-Semmi gond Hoon. Ki akartál szellőzni, bocsi, hogy megzavartalak.

-Mekkora egy gyökér hülye állat vagy!- förmedek csendben rá. Felül.

-Tessék?!

-Azt hiszed, hazudnék neked? Főleg ilyet? Hát köszönöm szépen a bizalmat!

Les rám, látom, hogy világítanak a szemei. Felpattan és… Most meg minek tolsz neki a falnak ilyen mérgesen?!

-Átment a mobilodon egy motoros?! Tessék?! Mégis hogy? Mi történt? Neked nem esett bajod?

Most sérülések után nyomoz? Tapogat.

-Semmi bajom, pont akkor hívtál. Elő akartam kotorni a zsebemből, mikor meghallottam a motort, megijedtem, eldobtam a telefont és na persze, hogy pont úgy ért földet, hogy aztán meg is halt. Nem is én lennék…

-És, ha téged üt el? Úristen Hoon, ebbe bele se merek gondolni!

-Nem ütött el Soohyun, ne kapj már szívrohamot!

-Te meg ne vedd már félvállról. Aggódtam…- süti le a szemét. Összekulcsolom kezeink, homlokom az övének támasztom.

-Tudom. Ne haragudj.

-Nem haragszom, csak aggódtam. De tudom, hogy ilyenkor kell, hogy egyedül légy, megadom neked. Próbállak majd nem zaklatni. De… Nem ígérem, hogy sikerül.

-Rendben van- mosolyodok el. Annyira édes, hogy így törődik a hülye hóbortjaimmal. Megpróbálhatna leszoktatni róla, de inkább megpróbál alkalmazkodni. De ilyen egy jó kapcsolat, nem? Alkalmazkodunk a másikhoz. Nekem is kéne hozzá.

-Ha el is húzom a csíkot valami miatt, pár órán belül felhívlak, rendben?

-Nem lehetne mondjuk óránként?- suttog.

-Meglátjuk. De először is kell egy új telefon.

-Hajh Hoon. Nem könnyű veled.

-És ezt pont te mondod? Mintha te egy olyan túl egyszerű eset lennél…

-Az vagyok. Egyszerű és nagyszerű.

-Fő a szerénység.

-Hát, de így van, nem?

-Nem. Te vagy a legbonyolultabb ember, akivel valaha találkoztam.

-De most mondd, hogy nem ez tesz érdekessé engem!

-De ez tesz érdekessé és különlegessé is.

-Különleges lennék?

-Még szép, hogy az vagy. Miért mit hittél, te hülye gyerek?

-Hogy egy hülye gyerek vagyok.

-Az vagy. De emellett különleges is.

-Akkor jó. Akkor talán érek is valamit.

-Mindjárt kupán váglak!

-Hmmmmmmmmmmm Hooooooooooooon!- jézusom, ez most nagyon Kevin-féle nyavajgás volt.

-Ne tanulj Miss Hableánytól, mert menten falnak megyek.

-De Hoon… Már falnak vagy menve.

Értelmes mondatszerkezet, de tartalmilag helyes.

-Valóban. No, mi lesz? Beengedsz az ágyadba? Vagy aludjak a földön?

-Beengedlek. Egy feltétellel.

-Felejtsd el!- ellököm, majd befekszem az ágyba. Magamra húzom a takarót, bele is bugyolálom magam, Ő innen engem ki nem szed most.

-Na mi lesz? Úgy tudtam, csak a lovak alszanak állva- vetem neki oda. Nem látom, de biztos vagyok benne, hogy nagyokat pislog. Hatalmasat sóhajt, de megadóan csak bemászik mellém. Szorosan átkarol. Kétlem, hogy olyan nagyon altatni kéne. Őt vagy engem.

A következő napok készülődéssel teltek, irány immáron most már Kolumbia!

Kolumbia gyönyörű. Kolumbia barátságos. A show nagyon szuper volt. Rengeteg videó készült rólunk. Azt tervezzük, hogy a későbbiekben majd készítünk belőlük valamit a KissMe-knek. Áprilisban jelenik meg a következő albumunk, majd utána. De nagyon jó volt egy kis nyaralás már, azt hiszem ránk fért. Mindenki nagyon élvezte. Balhémentes volt. Amit a csodák listájára is felírhatnék akár. Soohyunnal volt pár forró párnacsatánk is, ránk nyitás nélkül hál’ Istennek. De most már ismét otthon vagyunk. Örüljek, vagy sírjak? Bár lehet mindkettőt kéne egyszerre. Főleg miután hallottam Dongho és Kevin elhatározását, miszerint készítenek valami olyasmit, amit ott ettünk. Esküszöm rettegek. Tűkön ülve várom, mikor hallok sikítást a konyha felől. 

-Neked meg mi bajod?- néz rám Soohyun, miközben épp a frissen mosott ruháit pakolja el.

-Várok.

-Mégis mire?

-Hogy Kevin sikítson…

Néz rám értetlenül. Néha olyan lassan esnek le neki a dolgok. Már amikor egyáltalán leesnek.

-Kevin. Dongho. Konyha. Főzés…- tagolom szépen lassan.

-Biztosan nagyra értékelik a bizalmad Hoon.

-Tettek érte…

Fejcsóválva kuncog, de folytatja a pakolást. Én pedig várok és várok. És csak várok. Túl agy a csend. Lehet, hogy az életre kelt étel már átvágta a torkukat és ezért nem sikítanak. Hogy én mekkora egy…

-Én ezt így nem bírom!- csattanok fel és kimászok a konyhába. Nindzsákat megszégyenítő mozdulatokkal kukkolok be a folyosóról a finom illatokat árasztó helységbe. Nincs ott senki! De semmi sem ég, sőt, kifejezetten finom illatok terjengnek. Hát mi a rézborította alumínium lábos ez itt? Szeretném, de nem merem kinyitni a sütőt. Még semmi sem ég, semmi sem füstöl, szóval eddig jók vagyunk. De hol a fenében van a két szakács-jómadár?

-Minket keresel Hoon?- ugrok egy nagyot, a frászt hozták rám.

-Elképesztő vagy nyúl. Téged olyan könnyű megijeszteni, mint valami paranoid elmebeteget.

-És te honnan veszel ilyeneket Maknae?- kérdem tőle felvont szemöldökkel.

-Dongho mostanában elég sok beteg horrort néz. Fapofával. Én a takaró alatt reszketek akkor is, ha a szomszéd szobában nézi, de ez meg még csak meg se rezzen. Beteg ez mondom én…- jelenti ki Kevin, nem kis rosszallást váltva ki az említett „ez” részéről. Éppen ezért. Szegény „ez”.

-Egyébként meg mi kéne, még nincs kész semmi- kérdezi ez.

-Csak aggódtam. Túl nagy volt a csend. Azt vártam, hogy történjen valami, de semmi sem történt, ezért megnéztem, mi okból nincs baj.

-Ez aztán a bizalom Hoon! Hát köszönjük szépen. És egyúttal sajnáljuk is, hogy csalódást kell okozzunk, mert még nem gyújtottuk fel a konyhát, s nem is sérült még meg senki- közli Kevin enyhén lekezelő hangnemmel. Dongho felkap egy kést.

-Én szívesen elvágom az ujjad nyúl, hogy meglegyen a sikításod!

-Köszönöm szépen, de én tőletek vártam ezt, nem magamtól!

-Oh vagy úgy… Na gyere Kevin! Adjuk meg neki, amit kér!

-Elment az eszed?!- és már fut is ki, be a szobába és zárja is az ajtót.

-Hát ennek se sok a humorérzéke.

-Nálad Dongho sosem lehet tudni…

-Nem vágnám el egyikőtök ujját sem szándékosan… A véletlen már más kérdés…

-Miért érzem úgy, hogy jelen esetben mindegy lenne…

Majd sóhajtva ott hagyom. Beszólok Kevinhez, hogy menjen főzni, ha nem akarja, hogy legközelebb ne a nagy csöndre jöjjek csak ki. Nyílik egy ajtó. Hm? De ez a bejárati ajtó. Ki nincs, vagyis nem volt itthon? Oh, egy galamb.

-Huh, mik ezek a szuper illatok?- kérdi azonnal.

-Kevin és Dongho főznek- felelek. Pislog.

-És még nem gyulladt ki a lakás? Hűha…

-Neked is köszönjük a bizalmat!- húzza fel orrát Miss Sértődékeny és duzzogva megy be a kését még mindig szorongató „ez”-hez.

-Is?

-Aha. Az előbb csak azért látogattam meg őket, mert gyanús volt, hogy még egyik sem sikított…

-Akkor hasonlóképpen bízunk bennük, ezt jó tudni- nevet Eli.

-Egyébként merre jártál? Fel sem tűnt, hogy nem vagy itthon.

-Mert egész nap ki sem jöttél még Soohyun szobájából. Sétáltam csak. Szellőztem. Gondolkodtam.

-Ez alapvetően jó dolog, de miért van olyan érzésem, hogy annyira mégsem?

-Az, hogy gondolkodok, vagy az, amin gondolkodok?

-Amin gondolkodsz leginkább. Bár te is hajlamos vagy túlkomplikálni a dolgokat, szóval maga a gondolkodás ténye is lehet problémás.

-Mondja az, aki mindig mindent túlkomplikál.

-Parancsolsz? Azért nem mindent.

-Oké, akko majdnem mindig majdnem mindent. Így jobb?

-Pff, köszi. Na de min agyaltál?

-Az utóbbi heteken. Emlékszel, beszélgettünk korábban arról- közben leülünk a kanapéra-, hogy a jelenlegi nyugalom egy nagyobb vihar előszele csupán. Ám ez a vihar még mindig várat magára…

-Vagy a nyugalmunkkal feloszlattuk azokat a felhőket.

-Jó lenne. Gondolod így van?

-Remélem. Semmi kedvem egy újabb balhéhoz. Valami mókás történhetne inkább.

-Igaz, azt én is jobban értékelném. De a sok hülyülés is egy időre elég volt. Egy csomó videó készült rólunk, mikor épp nem vagyunk eszünknél.

-Alig várom, hogy mindenki mindent láthasson. Vicces egy út volt.

-Igen. A következő albumra meg az mondják olyan „fierce” lesz.

-Mint például?

-Például CL-re szokták még mondani. Olyan kemény, vadócos, de jó értelemben.

-Vagy valami olyasmi. Alig várom azt is.

-Én még bírnék semmittenni.

-Szoktunk mi egyáltalán olyat?

-Nem nagyon, épp ezért lenne nagyon jó.

-Azt sem tudom már, hogyan kell. Rég elfelejtettem.

-Gyakoroljunk- s ezzel a lendülettel kényelmesen el is terül a kanapén és… tényleg nem csinál semmit. Megpróbálom én is. Csak ülök itt, bámulom a plafont, de… a gondolkodás feltételezem tönkre teszi a nem csinál SEMMIT kategóriát… Ehh… Hát ez nekem nem fog menni. Akkor már aludjunk. De nem, inkább mégsem. Soohyun épp most csukta be a mosdó ajtaját. Bemegyek, elpakolom én is a saját cuccaim. Ő szép rendet tett. Nem annyira, mint amilyen rend Eli-nál van mindig, na az valami katonás. De szebb, mint amit én raktam legutóbb. Akkor pakoljunk is el. Oh, no, mik vannak, ez az ő pulcsija, nem az enyém. Elfelejtette, vagy nem vette észre. Hm? Valami kiesett a zsebéből. Mintha egy levél lenne. Mi lehet? Megnézem. Oh, ez egy szerelmes levél! Huh… Elég romantikus. Biztos egy rajongótól kapta. Visszateszem a zsebébe. A pulcsit a székére, majd ő elteszi. Nem láttam semmit. Nem fura tőle, hogy zsebrevág egy ilyen szép levelet. Érzelgős, és imádja, ha a rajongók őt szeretik a legjobban. Szüksége is van erre a rajongásra. Szerintem én is eltettem volna a levelet. Várjunk csak… azt hiszem, többé nem vághatja a fejemhez, hogy bizalmi problémánk lenne.. Vagy de? Nem. Ugye.

Eldőlök egy kicsit. Jó lenne aludni, napokig, hetekig, nem csinálni semmit, csak aludni. Bár akkor biztosan jönnének megint a szokásos álmok. Nemrégiben sellős álmom volt. Pedig nagyon régen néztem már a Kevines videót, ahol egy elvesztett fogadás miatt neki kellett „sellőnek” beöltöznie. Bár álmaim tengerlánye nem kicsit volt szebb. Sőt kifejezetten dögös volt. Aztán jött a parton egy beszélő kutya, aki megharagudott, hogy szóval tartom a csaját, kitárta a szárnyait- beszélő, repülő kutya, ehh?- majd felkapva a sellőt elrepült. Aztán láttam, ahogy szegényt a tengerbe ejti. Nem tudtam mire vélni. Bár az egész álmot se. Aztán ott vannak az óriások. A csapattal egy óriások lakta faluba tévedtünk. Ránk akartak támadni, mondván, hogy milyen finom is az emberhús. De jött egy sárkány, és jéggé fújta őket. Igen, tűz helyett jeget fújt. Mi elakartunk futni, de aztán inkább nekiálltunk korcsolyázni- na ezt az álmot betudom annak, hogy csak pár hónapja múlt el a tél. Mert hát pár hónap nálam semmi… Ugye… Na mindegy. Hogy mi lett a sárkánnyal, már nem álmodtam meg. Sajnos. Háh, Soohyun visszatért.

-Oh egy pulcsi. Kihagytam volna?- elmélkedik.

-Igen, az enyémek között volt.

-Oh vagyúgy. Köszi- kicsit furán néz, biztos tudja, hogy benne van a levél és érdekli, megtaláltam-e. Nem akarom, hogy magyarázkodnia kelljen, ezért nem szólok.

-No és, mit találtál a konyhában? Nem hallok szirénákat szóval gondolom mentőt nem kellett hívnod.

-És hullaszállítót sem…

-Nagyon vicces. De azért örülök.

-Igen, kifejezetten jó illatok terjengtek. Te, észrevetted, hogy Eli nem is volt itthon?

-Hm? Nem. A fene enné meg a hangtalan lopakodását. Simán ki is költözhetne, észre sem vennénk.

-Szerinted ki lesz az első, aki úgy dönt, hogy inkább elköltözik és egyedül él?

-Mármint csak lakás szemszögéből, vagy úgy, hogy a bandát is elhagyja?

-Csak a saját lakás miatt. Mert én biztosan maradok, ameddig te is, bár nem tudom, te elköltöznél-e a közeljövőben.

-Én nem, jó nekem itt. Majd elköltözöm ha… Na mindegy, de szerintem pont Eli lépne le elsőnek. Vagy AJ.

-Én is rájuk tippelek. De várj… Ha?!

-Majd, egyszer. Ha feloszlunk vagy ilyesmi- hárít. Ismerem már ennyire, nem erre gondolt. De nem fogja elárulni mire gondolt eredetileg- ezt is ismerem már benne.

-Kíváncsi vagyok, mikor dönt úgy valamelyik, hogy elég volt- mormog maga elé.

-Nem tudom, de AJ-ről el tudnám képzelni. Mármint ő olyan más, mint mi. Sokkal okosabb és kimértebb. Előbb-utóbb az agyára fogunk menni- lehet, hogy egy kicsit túl sok gúny került a hangomba, mert Soohyun nevet.

-Na igen, itt mindig folyik valami dráma.

-Szappanoperában élünk Soo.

-Valóságshow-t is forgathatnánk róla. Mint régen…

-Jajj én is megnéztem már többször azokat a műsorokat. Már akkoriban örültem, hogy hasonlóan idióta bandába kerülök be, mint amilyen hülye én is vagyok.

-Hát nem lógsz ki közülünk ez biztos. De tudod mi nem megy neked?

-Na mi?

-Vezényszóra „cuki”-nak lenni. Na az nem megy. Édes vagy Hoon, de ha parancsra kell annak lenned, sokkal inkább vagy ijesztő.

-Na szép. Hogy lehet az, hogy édes is vagyok, meg nem is?

-Van, aki kedves, aranyos, mosolyt csal az arcodra, de ha el kell játszania ugyanazt, az már úgy nem megy…

-De ez annyira nem is  baj, nem? Mármint ez azt jelenti, hogy én alapból, zsigerből vagyok egy kedves ember.

-Ezt soha ne is vondd kétségbe! Nagylelkű, édes, kedves, segítőkész, gondoskodó vagy. Hoony nyuszi, a csapat mamija.

És nyom egy lágy csókot ajkaimra. Én az ágyon ülök, „leültetem” magam mellé.

-Te viszont kegyetlenül idióta vagy Soohyunom.

-Tudom. De ezért szeretsz, nem?

-Mindenképp. De attól még tényleg nem vagy százas.

-Na áruld el nekem, ki a százas ebben a bandában? Vagy úgy alapvetően ebben az iparágban?

Egy pillanatra elgondolkodom. Igaza lehet…

-Nem tudok kit mondani. Még AJ se kerek.

-Na ugye. Bár azt hiszem ez részint a stresszel is jár. Valahogy túl kell élnünk. Emlékszem milyen nehéz volt az elején. Mennyit kellett küzenünk azért, hogy elismertek legyünk, és mennyit kell még. Ha komor, humortalan fapofák lennénk, szerintem bele se vágtunk volna…

-A debüt mv-re visszagondolva, nem is tudtatok volna belevágni sem…

-Értékelem a bókot- felel legalább olyan iróniával, mint amilyennel én szóltam.

-Néha elgondolkodom, hogy mit kéne még tennünk, hogy itthon is olyan szeretettek legyünk, mint máshol?

-Nem tudom Hoon, szinte minden lehetségest megteszünk, vagyis nem csak szinte. De mégsem…

-Bár talán nem is baj. Azt mondják, nekünk van az egyik legnagyobb nemzetközi fandomunk. Mi van akkor, ha a kettő együtt nem megy? Ha vagy itthon vagy nagy, vagy külföldön. Nem tudom, talán még jobb is így. Olyan helyekre jutunk el, elsőként, ahol más kpop előadó még nem járt, s talán enélkül mi sem jutnánk el oda soha. Kolumbia olyan volt, mint egy valóra vált álom. Szerintem bőven elég, hogy ennyien szeretnek minket szanaszét a világban.

-Igazad lehet. De mégis. A szívem idehúz, ez a hazám, itt születtem. Ha lehetetlen is, én akkor is elakarom érni, hogy mindenütt, Koreát is beleértve ebbe népszerűek legyünk.

-Megértem. Ebben mindig is maximalista voltál, ha csak ebben is.

-Ha csak ebben is?!

-Hát na… Na jó, koreográfiában is… Dalszövegekben is… Hangokban is…- felvont szemöldökkel néz rám- oké, nyertél, nem csak ebben is.

-Na azért. De tudom, hogy nincs olyan, hogy tökéletes, mégis úgy érzem, hogy törekednem kell afelé.

-Persze, ez így rendben is van. De ne felejtsd el közben értékelni mindazt, ami már megadatott, míg azért küzdesz, ami még nem a tied, mert elveszthetek a már megszerzett kincseket is- simítok közben végig arcán.

-Ez talán valami célzás lenne?

-Nem, nem céloztam konkrétan semmire. Általánosan mondtam.

-Nagyon bölcs vagy Hoon.

-Vannak pillanataim.

Eszembe jutott az idős hölgy, és amiről beszélgettünk. Eldöntöttem. Nem fogom eldobni ezt a gyümölcsöt. Egyszer úgyis elfogy, mi értelme lenne félúton feladni? Kitartok a végéig, s ha az egyszer elér, emelt fővel megyek majd tovább, tudván, hogy olyan kincs volt az enyém, aminek az emléke egy életen át elkísér majd. Megcsókolom. Nagyot sóhajt, elmosolyodik, majd bemászik ölembe. Ritkán vagyok én az, aki őt tartja, sokkal inkább szoktam én őhozzá bújni. Most ő az elveszett lélek. Simogatom, babusgatom. Néha elgondolkodom azon, hogy merre tartunk. Nem csak mi ketten, hanem az egész banda. Lesz majd vajon, aki kilép? Vagy kiteszik, mint anno Kibumot és Xandert? Lesz, aki majd egyszer elköltözik innen? Nem tudnék egyedül élni. Bár azelőtt pedig ezt a felállást nem tudtam volna elképzelni. Otthon megvolt a magam kis „fészere”, ahova elbújhattam. Itt nincs ilyen. Az utcára sem mehetek csak úgy ki, figyelnem minden lépésemre. Nem, hogy külön kis zugom nincs, együtt élek, együtt alszom, egy fürdőszobát használok mindenkivel itt. Volt már arra is példa, hogy egy rémálom miatt Dongho bejött és itt aludt nálunk Kiseop fuutonján. Vagy egy közös filmezés után mindenki a nappaliban ragadva aludt. Soohyun hozta a pokrócokat és mindenkit betakart. Az ilyesmi most már nem zavar. A legkevésbé sem. Ha pár éve valaki azt mondja, hogy ez így lesz egyszer, szerintem beutalom kezelésre.

-A világot adnám érted, bármit megtennék érted, számomra csak te létezel…-dúlolom. Csak egy futó gondolat- te vagy a dallam, s én énekelek, egy dallam, mely a mennyből szól…

-Hm?- néz rám fel.

-Semmi, csak átfutott az agyamon. Pihenj.

Dúdolok tovább halkan. Mosolyogva hunyja le a szemét, mindjárt el is alszik. Olyan jó így.