Már két hónapja
együtt vagy álmaid pasijával, a dögös nyúllal a U-Kiss nevezetű bandából. A
nyilvánosság egész jól hozzád szokott már, de szerencséd van, hiszen a Kiss Me
fandom egy alapvetően békés rajongói tábor. Olyan nagyon sose akadtak ki, nem
volt fan háború. Persze akadnak még most is olyan beteg egyedek, akik
megpróbálnak az utatokba állni, de ezen már rég túl vagytok. Annak a korszaknak
vége. Már a többi sráccal is elég szépen összebarátkoztál, befogadtak. Az
egyetlen, ami nagyon nehéz egy ilyen kapcsolatban, az az, hogy a fiúk
elfoglaltsága miatt keveset tudtok csak együtt lenni, és ebből is sokszor vagy
mindenkivel együtt. Olykor komolyan elgondolkozol rajta, hogy tulajdonképpen
hány fiúval is jársz te egyszerre. Ennek ellenére nagyon élvezed ezt a
létformát. Együtt lenni életed szerelmével, érdekesebbnél érdekesebb emberekkel
találkozni, sírva röhögni a többi ügyefogyott idiótán. Az életed végre teljes
és tökéletes kerékvágásban működik. De persze most is van egy bökkenő, hiszen
miért ne lenne? Akkor minden unalmas lenne. Hoon az elmúlt három hétben minden
randitokat lemondta. Egy randi sokszor csupán egy pár órás- vagy még annyi sem-
séta a városban, a parkban, vagy reggel egy kávé, süti. Nincs ideje sokkal
többre. Olykor egy-egy vasárnap azért becsúszik, ilyenkor minden felgyülemlett
feszültséget levezettek. Még a harc művészetet is elkezdted miatta tanulni.
Egyszer sikeresen hasba is vágtad szegényt, illetőleg a sípcsontját sem szoktad
kímélni, de ilyenkor mindig kijátssza a "babusgass babám *-*" kártyát,
neked pedig ápolgatnod kell. Na, nem mintha nem élveznéd. Most viszont kicsit
morcos vagy rá, mert azért tényleg, egy reggeli kávé legalább beleférhetne
neki. Csak három hét, igen, ez még nem jelent semmit, a barátaidnak talán
igazuk is van ebben, te mégis gyanakodni kezdtél. Nem arra, hogy valaki más
lenne köztetek, de arra igen, hogy esetleg szünetre vágyik. Néha már tényleg
paranoiásnak érzed magad. Holott azért ez tényleg furcsa. Telefonon is alig
beszéltek, többnyire csak szól, hogy nem ér rá, és ezzel el is intézett.
Szomorú vagy már. Két hete minden nap csak szomorkodsz. Az első egy hét még nem
is számított, de most… Egy boldog hónap annyi megpróbáltatás után, és máris
akadályba ütköztök? Elé akarsz állni, és megkérdezni, hogy mégis mi a jó kötött-fonott
kénköves istennyila ütött belé. Úgy döntöttél, most nem hagyatkozol a
telefonodra, amit akkor nyom ki, amikor csak akar. Bemész személyesen az
ügynökséghez, hiszen ismernek már. Holnap reggel…
Ahogy besétáltál az ajtón, mindenki integetett és biccentett
neked, de ahelyett, hogy egyenesen mentél volna felfelé, a recepció felé vetted
az irányt.
-Szeretnék egy időpontot kérni, hogy láthassam a barátomat, mert
úgy tűnik, neki ez mostanában így megy.
Hatalmas szemekkel néztek rád a közeledben lévő emberek. Nem értették
mi a helyzet. A hölgy feltelefonált a menedzsernek.
-Menedzser-sshi fogad téged, menj csak.
Biccentettél és elindultál. Nem is szoktad még meg, hogy a nem
sokkal idősebbek nálad tegeznek. Te mindenkit magázol, már amennyire ezt meg
tudtad tanulni. Hiába vagy már Koreában régóta, ez a formális beszéd, meg a
másik két alakja, hogy mikor, melyiket és hogyan kell használni nagyon nehéz. Eleinte
a fiúkkal is hivatalos beszédstílusban beszéltél, de mára már a tegezés vette
át a helyet. Bekopogtattál a megfelelő ajtón, majd beinvitáltad magad. A fiúk nem
voltak ott, csak a főnök.
-Szép jó napot! Valami baj van talán?- kérdezte barátságos
hangnemben.
-Nem tudom Uram, mondja meg Ön. Három hete mintha nem is léteznék.
Volt mostanában a fiúknak valami abszolút elfoglaltságuk?
-Semmi olyan, ami eltérne az eddigiektől. Nem tudok róla, hogy
bármi visszatartaná Hoont tőled.
-Pedig valami van a háttérben, és szeretném végre megtudni, hogy
mi. Azt hiszem, van rá jogom.
-Természetesen. Kérem, felhívom, hogy tolja ide a hátsófelét.
Láttad a főnök úron, hogy neki sem tetszik, mert ha baj van, azzal
megint port fogtok kavarni a nyilvánosság és a média előtt. Hallottad, ahogy
beszélgetnek, de nem is figyeltél rá. Próbáltál rideg és kimért maradni. A
nyúllal szemben sem szándékozol elgyöngülni, pedig az nagyon is esélyes, hogy
meg fog történni. Elvégre ő egy istenverte dögös nyúl, akiért a csillagokat is
lelopnád az égről, ha tudnád, hogyan csináld. De nem! Most a képébe fogod
vágni, hogy mekkora egy… hogy mekkora egy… szóval igen… Próbálnál valami sértőt
kitalálni rá, de az agyad felmondta a szolgálatot. Úgy tűnik az eszed vett egy
egy útra szóló repjegyet a tudatlanságba. Vagy akárhova máshova, de, hogy
nyaralni ment, az biztos. Ahogy életed párja betopogott a szobába,
menedzser-sshi kiandalgott, kettesben hagyva ezzel titeket. Persze biztos voltál
benne, hogy ott fog ácsorogni az ajtónál egy pohárral a kezében, megpróbálva
minden egyes szavatokat kihámozni csak úgy, egy vastag, fa ajtón keresztül.
Igen, mert itt még a fa ajtóknak is fülük van. Már hozzászoktál szerencsére.
-Kicsim, valami baj van?
-Ezt most komolyan kérdezed Hoon?! Nem hiszem el, hogy neked totál
természetes, hogy csak úgy lemondasz minden randit, minden találkát, még
telefonon sem beszélgetsz velem, csak úgy magamra hagysz… Komolyan nem érek
neked ennél többet?!
-Egyből a legrosszabbra gondolsz? Gyere velem!
Megőrjített, hogy ilyen édesen mosolygott, tudtad, hogy forgat
valamit abban a répányi kis agyában. Mi van, ha szándékosan akarta, hogy ezt
hidd? Ha tényleg csak játszott, hogy most meg ügyesen, mint egy két ballábas
balerina fordítson egyet a még talán meg nem pecsételődött sorsán. Kézen fogva
kihúzott a szobából, ki az épületből, beültetett a kocsijába és szó nélkül
elhajtott veled.
-Hova megyünk?
-Majd meglátod.
Láttad rajta, hogy kár is faggatnod, nem fog elmondani semmit sem.
-Épp jókor jöttél, bár két nappal előbb, de jó órában. Mindjárt
apály.
-Nem értelek. Mielőtt vagyok két nappal és mi köze van mindennek
az apályhoz?
-Majd mindjárt meglátod.
Elkezdtél agyalni, hogy mi lesz majd két nap múlva, csak úgy
zakatoltak fogaskerekeid, de nem bírtál semmi értelmesre rájönni. Az eszed még
mindig vakációzik. Kiértetek a partra, a tenger partjára. Az apályból rájöttél
ugyan, hogy köze lesz valaminek a tengerhez, de a többiről halványlila dunsztod
sem volt. Kéz a kézben sétáltatok a tenger által nedvesre mosott homokos
parton. Levetted cipődet, másik kezedben tartva a Nap alkonyati égfestését
figyelted. Minden problémád messze szállt már tőled. A bárányfelhők az égen
bársonyos függönyt vontak a horizonton szétterülő sugarak lágy színei elé.
Narancs és vörös színek vívták csatájukat, hogy előkészítsék a Hold és
csillagok pihenőhelyét, hogy átadhassák nem sokára a sötétségbe burkolózó
éjszakának birodalmukat. Érezted, hogy partnered megáll melletted. Felé
fordultál, ő átkarolta derekad. Gyönyörű mosolya elfeledtette veled, hogy
igazából neked mérgesnek kéne lenned rá. Ahogy a naplemente fényei tükröződtek
fenséges barna szemeiben úgy érezted, szíved ennél boldogabb már nem is
lehetne. Lágy csókot lehelt ajkaidra, majd szorosan magához ölelt. Pár perc
múlva elhúzódott, és biccentett, hogy menjetek tovább. Nem volt szükség
szavakra, minden megvolt köztetek, hogy csupán egy pillantásból tudjátok, mit
akar mondani a másik. Csak sétáltatok. Tökéletes randinak bizonyult most ez.
Nem is gondoltad volna, mikor elindultál reggel, hogy néhány pillanat alatt az
egész belső békéd visszatér, hogy újra úgy érzed majd magad, mint a legelső
találkozásnál. Ahogy elnéztél előre a messziségbe, láttad, hogy egy szikla
sorozat felé haladtok. Nem igazán értetted, neked jelenleg eszedben sincs
sziklát mászni. Ahogy odaértetek, Hoon átsegített egy kisebb monstrumon, és
szembeállított az egész fallal.
-Még van pár percünk apályig, utána meglátod, miért hoztalak ide.
Bólintottál, és egyre jobban érezted oldaladba fúródó
kíváncsiságot. Zakatoló szívvel, izgatottan vártad, hogy a víz leapadjon a
fekete sziklafalról. Elképzelésed sem volt, hogy mit fogsz majd meglátni. Ahogy
a víz süllyedni kezdett, mintha formákat pillantottál volna meg. Van valami
feltapadva a kövekre? Hoon mögéd állt, átölelt hátulról, érezted, hogy ő is
izgatott. Mi a manó vár még itt rád? Aztán… Szemeid könnybe lábadtak, sírás kerített
hatalmába. De nem a szomorú sírás. Lelked és szíved boldogsággal és szerelemmel
telt el. A sziklafalra kagylók, színes, gyönyörű kagylók voltak feltapasztva,
megformálva ezzel egy feliratot. Két szó: „Szeretlek. Örökké.” Ahogy a víz
lefolyt a kagylókról, nedvesen hagyva azokat, a lemenő nap halvány sugarai
csillogást varázsoltak rájuk. Ez a két szó tündökölt előtted csillogva, és csak
most jöttél rá, hogy kedvesed azért utasított el több héten keresztül, hogy ezt
most megláthasd.
-Két nap múlva lesz a nyári napforduló, a Nap akkor még jobban
megvilágítaná ezt, de azt hiszem, az üzenet bármikor ugyanez lenne. Szeretlek,
és szeretni is foglak mindörökké.
Zokogva borultál karjaiba. Soha nem hitted volna, hogy valaki
ilyen gyönyörű ajándékkal fog meglepni, hogy valaki ennyire szépen mondja majd
el neked, hogy szeret. Még egy tündérmese se lehetne ennél szebb.
-Én is szeretlek! És ez soha nem fog elmúlni!- Suttogtad
mellkasába. Sokáig zokogtál még, mire képes voltál összeszedni magad. Ő csak
mosolygott rád.
-Hogy csináltad?- kérdezted tőle elfúló hangon.
-Az titok. Az én titkom.
Mosolyogtál rá, hogy is gondoltad, hogy elmondja. Hiszen annyit
szenvedhetett vele, ez tényleg az ő titka marad. Kezdett egyre sötétebb lenni,
így hát elindultatok visszafelé. A tenger békés volt. Nem fújt a szél, így nem
voltak nagy, ijesztő hullámok. A víz lágyan mosta a partot, kellemesen melegnek
is bizonyult. Elengedted párod kezét, majd befutottál a habok közé. Lenge nyári
ruha volt rajtad, de nem érdekelt, hogy vizes lesz. Persze beljebb már hűvösebb
volt ez a sós víz, de nem érdekelt. Nyuszid hamar utánad indult. Ahogy odaért
hozzád, átkaroltad nyakát és rátapadtál ajkaira. Ő derekadba kapaszkodott és
így, boldogan, együtt forogtatok a vízben. Nevetve sikítottál fel, ahogy egy
nagyobb hullám átcsapott feletted. Érezted, hogy kedved egyre játékosabb.
Belefröcsköltél arcába, mire ő csak gonoszul rád morgott. Persze próbálta
elrejteni, hogy igazából nevetne, de ismerted már annyira, hogy ne járhasson
sikerrel. Kisebb vízi csata bontakozott ki köztetek. Végül prüszkölve,
tüsszögve, köhécselve másztatok ki a partra. Hanyatt dőltél a homokban, hogy
kifújhasd magad. Kedvesed melléd telepedett. Felkönyökölt, hogy láthassa
kipirult arcodat. Kezével lágyan simítgatta orcádat, vizes és rakoncátlan
tincseidet vissza a helyükre. Közelebb húztad és lágy csókot leheltél ajkaira.
Tényleg ő életed szerelme és nincs senki és semmi, ami vagy aki elvehetné őt
tőled. Soha többé nem fogsz kiakadni, ha egy kicsit mellőz téged, mert ezentúl
tudni fogod, hogy mindennek oka van. Nagy nehezen összekapartátok magatokat és
elindultatok a kocsi felé. Kéz a kézben, némán, tudva, hogy mindig ott lesztek
egymásnak, soha semmi nem választhat el. Este, ahogy befeküdtél mellé,
kiutasítva mindegyik másik fiút a szobából, ébren figyelve békésen szuszogó
arcát tudtad. Tudtad, hogy igen, Ő az az egy, aki mellett le fogod élni az
egész hátralévő életedet. Ő az az Egy.
