Érte, másért nem...-21

Bajjóslat

Sötét van. Hideg is. Nem is tudom, pontosan merre is vagyok. Olyan rideg és elhagyatott érzést kelt ez a hely. Mintha a világ végére jöttem volna, mintha nem is tudnám, mi az a világ. Próbáltam a falon tapogatva megtalálni a villany kapcsolóját, de úgy elrejtették, mintha szándékosan akarták volna, hogy szellemjárta hely érzését keltse ez a folyosó. Se egy ablak, ajtók is csak úgy elvétve, ha nem jártam volna már itt régebben nappal, most be lennék f*sva. Várjunk, de bevagyok… De hát, nincsenek szellemek, nem léteznek éjszakai szörnyek, még csak mumus sincs az ágy alatt. Ugye?! Mondjuk ami azt illeti, mindez csak nézőpont kérdése. Szörnyetegek vannak, hiszen mennyi szörnyűségről hallani, ami a világban történik. Szellemek… Ki tudja, annyi kísértetjárta hely van, mely megmagyarázhatatlan dolgok színtere. Talán szellemek kószálnak arra. Mumus az ágy alatt? Lehet, hogy csak egy kisbogár, de ha elég nagy zajt csap, épp elég félelmet kelt bennünk.

 Az utóbbi időben úgy elgondolkodtam az eddig történt dolgokon. Ha a szerelmem Soohyun felé nem volt igazi, akkor miért érzem úgy, hogy csak ő létezik nekem? Ha a szerelmünk nem volt valós, akkor miért történt meg minden jó és rossz, ami megtörtént? Ha nem voltunk egymásnak teremtve, akkor miért hozott össze minket a sors? Miért tört össze a szívünk, ha egyszer boldogok voltunk? Ha senki sem tökéletes, miért büntet az élet, csak, mert én is beletartozom a „senki se”-be? Zuhanórepülésben vagyok már régóta, szedem össze darabjaimat út közben. Próbálom megtanulni, hogy engedjem el, hogy legyek újra egész, de valami mindig visszaránt, majd újra lelök a szakadék széléről. Viharok, villámok, égdörgés kíséri minden léptem, még, ha süt is a nap, lelkemben vihar tombol. Vajon felgyógyulok majd valaha is bánatomból?

Na de már alighanem túl vagyok a folyosó felén, én innét vissza nem fordulok. Vagy megtalálom az iroda ajtaját, vagy nem. Nem értem, hogy úgy tulajdonképpen minek kell az ügynökségnek egy ekkora épület. Főleg minek kellenek olyan folyosók, ahol a két méterenként elhelyezett lámpák közül egy sem ér semmit, mert a kapcsolót nem lehet megtalálni. Átfutott már az agyamon mióta elindultam, hogy ez hülye ötlet. Le fogok bukni, amiért nagyjából mindenki baromira ki lesz akadva. De tudnom kell mi áll abban a jelentésben. Öhm, azt hiszem, ez lehet az az ajtó, amit én keresek. Nem hoztam telefont, én hülye, pedig azzal világíthattam volna. Na nem baj, most már mindegy. Kinyitom az ajtót, az ablakon szerencsére beszűrődik némi fény. Felkapcsolom az asztalon a kislámpát. Te jó atyaúristen, ez itt most komolyan mind papír? Soha nem akarok irodista lenni, hát ez kegyetlen. Nincs egy szabad centiméter ezen az asztalon, tele van papírhalmokkal. Hogy találom meg így, amit én keresek? Elvileg ráadásul már tegnap előtt, vagy tegnap kora reggel lett leadva a levél, szóval az is lehet, hogy már feldolgozták és vagy nincs is itt, vagy valahol azokban az irattároló szekrényekben van. Soha nem fogok így végezni. Nagyon is helytálló itt az a mondás, hogy tűt keresni a szénakazalban. Szép éjjelem lesz. Na de elég a kesergésből, álljunk neki. Az sem segít mondjuk, hogy az a papír is mezei fehér volt, meg itt is minden az. Kutassunk. Hajh, hiába kutatok át több stócot is, nincs meg. Megpróbáljam az egyik tárolóban? Vagy nem is, lássuk a szemetest előbb, hátha nem csak nekem nem tetszik az ötlet. Jézusom, ez ajtócsukás volt? Úristen, van itt valaki rajtam kívül? Vagy lehet csak az biztonsági őr. Lehet, hogy meghallott? Pedig igyekeztem halk lenni. Hallom a lépteit, istenem, el kell bújnom. A kanapé mögé a sarokba… Villany le, és kuporodás. Nyílik az ajtó és lőn világosság. Hallom a lépteket, biztos a biztonsági jött ellenőrizni. De akkor miért zörögnek a levelek? Mármint, ha csak azt nézi meg, járt-e itt valaki, akkor meg mit kutat? Ki kéne leselkednem, de nehogy meglásson. Ez az ember nem a biztonsági! Fekete hacuka, zseblámpa… Elég merész lehet, ha nyitott ajtónál is felmerte kapcsolni a villanyt. Megfog egy kisebb papírtömeget és megfordul. Remélem még épp idejében sikerült visszakuporodnom a helyemre. Biztos vagyok benne, hogy pont elvitte az én levelemet is, csak mert én ilyen szerencsés vagyok. Leoltja a villany, kimegy és rázárja az ajtót. Mi van?! Ennek volt kulcsa? És most bezárt engem? Hogy fogok én így kimenni innen? Bakker. Na mindegy, a fen maradó időben megpróbálom megkeresni azt a felmondó levelet. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen baki mindent tönkretegyen. Na szóval. Felkapok egy nagyobb stócot és leülök a kanapéra, hogy ott nézzem át.

-Hoon?! Ébresztő! Hahó, Föld hívja a húsvéti nyulat! Hahó mááááár!!!!

-Jól van, ne rázogass Kevin! Mi van?- jesszus, hol vagyok? Öhm… Az ebédlőasztalnál? Mi a manó? Az irodában aludhattam el, de akkor hogy kerültem ide?

-Este itt bambultál, néztél ki a fejedből, és gondolom itt aludtál el. De térj magadhoz kérlek, mennünk kell!

Hogy mi csináltam én tegnap? Öhm… Gondolkodj Hoon, gondolkodj. Mi történt? Lehet, hogy azt az egész „tolvaj hadjáratot” csak álmodtam?

-Kevin, figyelj. Biztos, hogy itt voltam egész éjszaka? Nem mentem el sehova?

-Mi van veled Hoon? Nem, hacsak nem vagy alvajáró, de erősen kétlem, hogy akár még csak a WC-re is elmentél volna…

Huh most, hogy mondja, kell is pisilnem. Jobb is, ha célba veszem a fürdőt, kicsit összeszedem magam. Tényleg csak álmodtam volna? De vajon mennyit? A levél keresése volt csupán csak álom, vagy minden más is? Az utóbbi idő mélyzuhanás volt a számomra. Bár tudtam volna mindazt korábban, amire már csak utólag jöttem rá. Mintha rázuhantam volna egy betoncölöpre és bevertem volna a fejem. Minden olyan homályos, olyan sok minden történt, mégis mintha csak az óra mutatója haladna és semmi más. Nem tudom mi álom és mi valóság. Két hónap telt el azóta, hogy vallottam Soohyunnak. Bár meg nem történté tehetném a dolgokat. De ha már megtettem, bár ne mondtam volna el. Már amikor kimondtam elkapott a rettegés. Tudtam, hogy ezzel most nagyjából egy dárdát, lándzsát és még egy nyílvesszőt is belelőttem a szívébe. Próbáltam leolvasni az arcát, de alighanem hatvanhat féle gondolat cikázott az agyában.

-Hát rendben…  Értem…- nagy nehezen megszólalt, aztán ennyit tudott mondani?! Akkor azt hittem, megütöm hirtelenjében, pedig nem is sejtettem még mi jön ezután.

-Rendben?!

-Ellöktelek magamtól, így hát valaki más karjaiba menekültél. Megértem, nyilván túl nagy sebet ejtettem. Az én hibám. Nem bírtam elviselni a szereteted, ezért átparancsoltalak valaki máshoz. De ha már nem szerettél annyira, miért nem szóltál? Szeretlek Hoon, de ha valami nincs rendben, elengedlek. Nem értem, tettem vagy mondtam bármit, ami miatt úgy érezted, valaki más vigasztalására van szükséged? Bár nyilván félreérthető voltam. Azt mondtam, hagyj békén. Nem úgy értettem, hogy hagyj el, csak egy kis térre vágytam. De igazad van, ha együtt vagy valakivel, nem kéne tehernek lennie a szeretetnek vagy gondoskodásnak. Sajnálom, hagynom kellett volna, hogy szeress. Ellöktelek, ezért úgy érezted, már nem kellesz, hát valaki más karjaiba omlottál. De nem baj, nyugodtan légy AJ-vel. Majd megpróbálom viszonylag normálisan kezelni a dolgot. Nem haragszom rá, én se tudtam neked ellenállni, ő hogy tudott volna. Ha pedig te szívesebben vagy vele, mint velem, hát legyen. Idővel majd elfogadom. Csak… ne tedd majd meg vele is ugyanezt, oké?

Szíven ütöttek szavai. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt hallom. Nem hittem volna, hogy ilyen mértékű sebet ejthetek rajta. De ha jobban belegondolok, mindig is ő volt a bandában a legérzékenyebb. Mindent szívére vesz, akár jó, akár rossz a dolog. Fájt, rettentően fájt, hogy így érezte. Aztán úgy folytatta, hogy szívem még inkább meghasadt.

-Ha nem idegenítlek el, ha hagyom, hogy szeress, most nem tartanánk itt. Sajnálom Hoon, remélem, majd megbocsájtasz nekem.

-Ez nem a te hibád! Én botlottam meg, az én hibám, én voltam ostoba. Sajnálom Soohyun, kérlek, ne érezd magad hibásnak! Igazad volt, meg akartalak fojtani a gondoskodásommal. Sajnálom, adhattam volna neked több magánteret is. Nem akarok AJ-vel lenni, veled akarok lenni. Veled és csak veled!

Láttam rajta, hogy szavaim mit sem érnek, nem hatják meg, de talán még el sem jutnak hozzá. Ő akkorra már döntött, és félek, azóta sem döntött másképp.

-Nem tudom Hoon, hogy én akarok-e még veled lenni. Ha egyszer megcsaltál, máskor is megfogsz.

-Neem! Soha, soha többet! Soha senki mással nem leszek, csak veled!

-Soha és örökké… nem hiszek ebben a két szóban Hoon. Valaki másra volt szükséged, míg én pihenek. Ezt nem bírnám elviselni még egyszer. És nem ígérhetem meg, hogy máskor nem lesz majd szükségem még térre. Nem akarok belegondolni, hogy minden alkalommal, ha kissé zabos leszek, te mással fogsz hetyegni. Sajnálom Hoon, fejezzük be, nekem ennyi elég volt… Nem bírom tovább.

Mikor ezeket kimondta, bár már tudtam, hogy nem fogják más szavak elhagyni ajkait, mégis úgy éreztem, mintha a szívemet kitépték volna a helyéről. Vitatkozni akartam, hogy márpedig én nem akarom elhagyni, de a szívem túlságosan fájt…

-Én nem akarok veled szakítani Soohyun, szeretlek és veled akarok lenni. Hogy bizonyíthatnám be, hogy többé nem árullak el, és csak téged szeretlek?

-Sehogy Hoon. Ez bizalom kérdése. Bizalomé, amit most elvesztettél. Többé nem bízom benned. Nem tudom, hogy képes lennél-e valaha is újra elérni, hogy bízzak benned, de túl fájdalmas lenne az út, mely ehhez a válaszhoz vezetne, és én ezt most nem akarom bejárni. A sok titkolózás, a nyilvánosság előtti megjátszás, a tudat, hogy mindenkit átverek, a családomat, barátokat, rajongókat… Nem Hoon… Amíg szerettél rendben volt, mert szerettél és én is szerettelek és ez így volt rendjén. De már nincs. Abban a pillanatban, hogy ajkaid AJ ajkaihoz értek megszűnt minden, ami köztünk volt. Jó barátom vagy és az is maradsz, de több többé már nem lesz köztünk. Sajnálom, én igazán szerettelek, szívemből, de tudtam, hogy egyszer ez a nap is eljön. Semmi sem tart örökké, bár azt hittem, ennél azért tovább fog tartani. Nincs egy éve sem, hogy összejöttünk, de ezek szerint ennyit ért. Egy elnyújtott kaland, ami többé nem ad új élményeket. Még, ha nem is az én hibám volt, bár az volt, nem számít, vége van. És kérlek, ne könyörögj, ne sírj, ne akarj meggyőzni… Ha igaz lenne, amit mondasz… Nem erről beszélgetnénk most.

S ezután kiküldött. Két napig nem bírtam abbahagyni a zokogást. A szavai… bár mondhatnám, hogy semmi sem igaz abból, amit mondott, de… Valamiért képes voltam megcsalni. Valami hiányzott belőlem, ami megakadályozhatta volna az egészet. Valami nem volt rendben, valami fájt, valami eltörött, valami megszűnt. Két hónapja. Semmi sem változott. Ahogy visszanézem a My Story eddigi részeit, látom, hogy kifelé semmi sem látszik, mintha nem is lett volna soha semmi, amit titokban kellett tartani. Vajon csak álmodtam volna az egészet? Vajon nem is voltunk soha együtt, csupán a képzeletem viccelt volna meg? És bár így lenne… Bár nem lenne igaz az elmúlt közel egy év. Bár felébrednék valahol messze innen és bár ráeszmélnék, hogy csak túl sokat aludtam. Nem tudom képes leszek-e valaha is túltenni magam mindezen. Ahogy bemegyek szobámba, kezembe veszem a kis jegyzetfüzetem. Megírtam már nagyon sokszor, mit kéne elmondanom Soohyunnak, de valahányszor adódna is a csoda folytán egy lehetőség, nem bírok megszólalni. Torkom összeszorul, gyomrom émelyeg, rettegek és remegek. Túl sok érzelem van bennem, nem tudok rendet tenni lelkemben. Átolvasom monológom-

„Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni Soohyun. Nem, nem, nem és nem. Ami köztünk van az nem kaland, és nincs vége, ezt te sem hiheted. Nem vezényszóra szeretsz bele vagy éppen szeretsz ki valakiből, ez nem így működik te is tudod. Igen, meginogtam, mert sértve éreztem magam, hogy az, akit szeretek, ellök magától, de akkor sem a te hibád volt. Erősebbnek kellett volna lennem, amit most már tudok. Tanultam belőle és ezentúl még erősebb leszek. Nem foglak feladni! Sem most, sem máskor. A szívem a tied és eszem ágában sincs vissza venni, vagy visszaadni a tiedet neked. Szeretlek, akár hiszed, akár nem, szeretlek. És ha az kell, hogy mindent elölről kezdjünk, és most újra meg kell hódítsalak, hát legyen. Állok elébe. Bebizonyítom, hogy szeretlek, és, hogy bízhatsz bennem, hogy ez csak egy egyszeri hiba volt. És istenem, ember vagyok, nem vagyok tökéletes. Meginogtam, de talpra álltam és nem fogom hagyni, hogy önmarcangolásba süllyeszd magad. Lehet, hogy most még nem tudsz megbocsájtani, nem tudod elfelejteni, de meg fogok tenni mindent, hogy képes légy rá, kerül, amibe kerül, nem adom fel. El fogom nyerni újra a bizalmadat és egy életen át meg fogom tartani. Hibáztam, megbántam és jóvá fogom tenni. Megteszek bármit, amit kérsz kivéve azt, hogy hagyjalak el. Mert nem. Nem vagyok hajlandó veled szakítani Soohyun. Ezt verd is ki a fejedből! Tudom, hogy szeretsz, csak túlságosan fáj, hogy engedd magadnak az érzést, de szeretsz. És én is szeretlek szívemből és lelkemből és ezt meg is fogom neked mutatni! Újra az enyém leszel, nem foglak elengedni. Ha e nélkül is romokban lenne a kapcsolatunk akkor lehetne igaz az, amit mondasz, akkor kérhetnéd jogosan, hogy vessünk neki véget, de nem így van! Igen, túláradt a gondoskodásom, de soha nem azzal volt bajod, hogy szeretlek. A kapcsolatunk jó, ami köztünk van nem valami múló tünemény, hanem egy bivaly erős kőszikla. Letört egy kis darab a sarkából, de a szikla még áll, és állni is fog. Nincs olyan, aki képes lenne mindezt szétzúzni, megértetted?! SZERETLEK, fogd fel végre!”

Miért is nem tudtam ezt akkor, abban a pillanatban elmondani neki? És miért halogatom már két hónapja? Talán már nem is emlékszik, talán már el is felejtett. Vajon, ha elmondom mindezt neki, tudni fogja miről beszélek? Hiszen sokszor kimondtuk, hogy szeretjük egymást, de nem így. És ha most nem lenne ez a szituáció, valószínűleg csak élnénk egymás karjaiban még mindig boldogan.

Annyi minden történt mióta beléptem a bandába. Egyes napok, hetek olyan lassan teltek el, már alig vártam, hogy mindnek vége legyen, de voltam olyan napok is, melyek csak úgy elszálltak, pedig bár tovább tartottak volna.

Kimegyek a nappaliba, mert ismét érdekes hangok terjednek ide onnan. Mi a manó történt már megint?

-Te hazug bitang, add vissza a plüssmackómat!- AJ-nek mióta van plüssmackója? És fakardja?! Ha ez rajongói ajándék volt, hát…

-Te mocskos áruló, nem hagyom, hogy aljas célokra használd ezt a macit!- ha nem látnám, hogy ezt Eli mondta, nem hinném el.

-Az a maci az én hősöm! Te gonosz féreg, most visszaszerzem!

-Hát gyere, próbáld csak, meglátjuk ki a jobb!- és elkezdenek hadonászni a fakardokkal.

-Te, ezekbe meg mi ütött?- kérdem Kevintől.

-Túl sok kalózfilmet néztek…

-Gondolom B kategóriásokat…

-Elég esélyes.

-Áruló mihaszna, szolgáltasd vissza a tulajdonom!

-Tulajdon?! Szegény kismackó, hát milyen sorsot szánsz te neki? Megbánod te még ezt!

Vagy te Eli, ha nem vigy….ázol. De csak átesett a szőnyeg sarkán. Mert miért ne? És AJ, neeeee…

-Hát ennyi volt. Győzött a jobbik! Add meg magad te szerencsétlen vesztes!

-Háh, még mit nem, ezt neked!- és kigáncsolja a macskát. Egyébként, ha már itt tartunk, hol a plüssmaci? Áhh, a kanapén. Na akkor azt most elkobzom.

-Nesze neked teee…

-Khm fiúk… A vita tárgya ez a kis pajti ugye?- jesszusom, ha tudtam volna, hogy ilyen gyilkos szemekre találok, lehet, nem kérdezem meg.

-Te bitang tolvaj! Elloptad!

-Elvetted tőlünk!- és most mindkettő felém hadonászik. Ezek szívtak valamit?

-Ti meg mit műveltek itt?- Soohyun csak kimerészkedett a szobából végre.

-Amaz ellopta a plüssmacim!- AJ ezt a keserves hangot meg arcot… atyavilág…

-De Hoon most elárult minket!- csak gondoltam rendezem a dolgot. Soohyun szigorú szeme szikrákat szór, de azért ott bujkál az arcán a mindjárt-röhögve-elsírja-magát kifejezés is.

-Mivel a párbaj a kedves kis maci kegyeiért túlságosan is elharapódzott, így úgy véltem, bölcs döntés lenne inkább kisajátítani, hogy ne legyen miért küzdeni.

-Édes szent margaríta mojitos pina colada, ezt honnan szedted Hoon?

-Ha már ti szerepeztek, Sir Galamb, akkor gondoltam beszállok. Csak, hogy a macinak ne essen baja.

-Eszméletlenek vagytok! De tudjátok mit, kérem azt a macit, majd én vigyázok rá!- szólt vala leaderünk.

-NEM!- hangzik egyszerre a két álkalóztól. Sírni fogok, ha ez így megy tovább.

-Hoon, dobd ide, majd én!- Kevin?! Jogos, Eli tőle nem veszi el, és nagy eséllyel Jaeseop sem. Mókás. Már dobom is. Kevin szorongatva a macit kinyújtja nyelvét a másik kettőre majd bemegy a szobájába. Soohyun csóválja a fejét és kimegy a konyhába. A két kardos meg csalódottan huppan le a kanapéra. Huh, de jut eszembe, hol a csapat legfiatalabbja? Bekopogok hozzá. Hát ez csak valami mormotaszerű mormogás volt. Lehet, hogy alszik? Bemegyek.

-Dongho? Hát téged meg mi lelt?- tényleg alszik. Beteg talán? Leülök mellé.

-Beteg vagy? Vagy rosszul érzed magad?- kérdem tőle.

-Nem, nem, semmi baj. Csak fáradt vagyok. Dúdolsz nekem?

-Persze.- simogatom és dúdolgatok. Valami csak ki kellett, hogy üsse… Bár ahogy szétnézek a szobában, biztos vagyok benne, hogy egész éjjel űrlényekre lövöldözött. Tipikus. Mintha olyan sok időnk lenne aludni, de neki még az sem kell, inkább játszik. Hát valóban ő a legfiatalabb, le se tagadhatná, még ha akarná sem. Azonban sajnos kénytelen lesz kikászálódni az ágyból, mert mennünk kell a napi monoton dolgunkra.

Úgy érzem magam, mint egy változó korú hölgy. Hol jó kedvem van, hol kegyetlenül fáj a szívem, hol pedig semmit sem érzek. Nem tudom mi az igazi érzésem és mi az, amit csak úgy kitalálok magamnak. Mint az álmaim, vajon mi volt igaz belőlük? Azt sem tudom olykor, hogy nappal van-e vagy éjjel, délelőtt 10 óra vagy délután 2. Nincs rendszer a gondolataimban sem, össze-vissza jár mindenfélén, vagy éppen semmin.

Ahogy beérkezünk a stúdióba, AJ és Eli ott folytatja, ahol korábban abbahagyja. Jackie Chen-t megszégyenítő mozdulatokkal bukdácsolnak előre illetőleg át a foteleken. AJ felkap egy evőpálcát- mi a manót keres az itt?!- és hadat üzen vele a galambnak. Amaz meg egy párnát kap fel. Hogy képesek mindezt komolyan venni? Én már nevetek.

-Na mi van te puhány? Párnánál többre nem telik? Nem vagy elég erős egy rendes fegyver felvételéhez, mi?

-Én?! Kérlek szépen te akarsz nekem esni egy pálcával. Gondoltam, ha párnát ragadok, nem tudok majd neked olyan nagy ártani, hiszen kis szegény macska, nem lenne szép, ha kék-zöld foltos lennél.

-Húúúúú de magabiztos valaki! Csak nehogy aztán koppanj egyet! Bár lehet előbb elszállsz magadtól, mint a galambok aztán bele a napba, megsülsz és beleszállsz valaki szájába, aki nagyon is élvezni fogja a finom ízeket…

-Ez most komoly AJ? Szerintem Eli megmérgezné az illetőt, aki megeszi. Már előre sajnálom.

-A hercegnőnek nem épp arra kéne vágynia, hogy a hős legyőzze a gonoszt és megmentse kedves Kevin kisasszony?!

-És neked ki mondta, hogy te vagy a hős?

Pfffffffff………. Na ez nem semmi. Eli lecsapja a párnát és duzzogva arrébb vonul. Kevin keményen megsemmisítette. Bár szerintem valami bosszún jár az agya éppen, nem úgy tűnik, mint aki nagyon keseregne. AJ odamenne a hercegnőhöz, de…

-Te sem vagy éppen egy hősalkat Jaeseop!- és ezennel a „lány” leül Kiseop mellé és átkarolja. Na bumm, AJ is kivégezve. Rapperünk leül a másik mellé, mostantól közösen szervezhetik a bosszút. Huh, mi lesz még ebből.

Vagy nem lesz semmi? Fél órája ültek le, de már egymás vállán horpasztanak. Na szép, ennyit a gonoszságról. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem álmodnak meg valami nagyon murisat. Tőlük kitelik. Már most félek. Időközben Kiseop betett egy kis zenét a telefonján, míg Kevin és Soohyun veszik fel soraikat odabent. Majd miután ők végeztek, most mehetek be én. Remélem, nem hadi állapotra jövök majd ki.

Na, végeztem is, akkor irány ki, és Donghot kell beküldenem. Úristen, mi ez itt már megint?! Már megint. Kevin egy plédbe csavarva fetreng a földön, míg a két rapper dögönyözi. Nem vagyok teljes mértékben biztos benne, hogy ez a kisasszonynak büntetés volna. Bár aztán ki tudja… Dongho bemegy közben, de ezek hárman nyomatják tovább. Kiseop és Soohyun meg ujjtáncot járnak. Közben meg bólogatnak, mint valami hardcore buliban. Itt komolyan én vagyok az egyetlen értelmes?! El fogom veszteni az ép eszem, ha még tovább maradok ezek között. Megpróbálok kiosonni.

-Hejj, Hoony nyúl… Nem mész te sehova…- támad le Eli. Jajj nekem. A baj csak az, hogy én leütöm, mint a csapó a legyet. Vagy mint a rovarirtó a szúnyogot, bár az nem üt, de gyilkol.

-Hadzsime!- veszem fel támadó pozícióm.

-Angarde!- a galamb meg egy CD-tokot nyújt ki elém, mint kard. Felettébb korhű, tényleg. Meg úgy mellesleg praktikus is. Na de sebaj, így is leverem. Vagy nem… Most jól érzékelem, hogy én leszek pillanatokon belül betekerve egy plédbe? Késő, már be is vagyok tekerve. Ééééés, mindjárt el is esek. Vagy nem, meg lettem fogva.

-Fiúk, marha viccesek vagytok tényleg, de ha Hoon így elesett volna, most a fejét lehet, darabokban vakarnánk össze… Nézzétek!- Soohyun, ezt mire érted?! Próbálok odasandítani, és oh… Látom már. Nagy eséllyel pont a polc sarkát érintettem volna és mivel nem fogott volna meg akkor senki, hát… Köszönöm kedves leaderem. Még, ha csak ennyire is, de legalább a közelemben volt ismét.

-Bocsánat!- szól a kórus. Soohyun lefektet, de nem csavar ki. Heh?!

-Na, így már kínozhatjátok!- óóóóó te mocsok szemét dög! Grrrr…. És nekem is esnek… Jájj ez nagyon csikis… Ne máááááár, hagyjátok már abba, neeee máááár, fáj a rekeszizmom!! Aucs, ezért még kapnak. De abbahagyták mert már ők is csak röhögni tudnak. Na majd… Ki fogok én furdalni valami nagyon ütőset, csak jusson is az eszembe majd valami.  Nagy nehezen leszedem magamról a plédet. Na most meg pont a rappereknek kell bemenni, várnom kell még a bosszúra. Leülök Soohyun mellé, legalább had legyek ennyire a közelében. Szívem hevesen ver, a pillangók a gyomromban ismét feléledtek. Bár átkarolhatnám, bár hozzá bújhatnék. Állandóan elfog ez az érzés, néha nem nehéz visszafogni, máskor brutál kemény. Sokszor nem tudom mi tévő legyek. Ha átölelem vajon ellökne? Vajon mérges lenne, vagy örülne esetleg? De túl nagy a kockázat, nem törhetem össze még a barátságunkat is. Hiszen ő sosem nyit felém, akkor gondolom nem is akarja, hogy a közelében legyek. Nem tudom. Talán meg kéne most már végre próbálnom a kibékülést? Bár sikerülne. Bár képes lenne megbocsátani nekem. Na, ha hazaértünk nekiesek. De most, mivel mindenki végzett, menjünk haza. Ahogy beszállok az autóbuszba, hogy végre hazaérhessünk, nagy meglepetésemre Soohyun ül mellém. Bár nem szól hozzám és nem is ül közel, de legalább itt van. Lehunyom szemem.

Ááááhhh, mi történt? Ahj nyílj már ki szem! Miért nem bírom kinyitni a szemem? És mi ez a zaj? Mi történt? Valami keményen fekszem. Időközben hazaértünk és félálmomban elvágódtam? Lassan kinyitom a szemem. Jézusom!!! Roncsdarabok?! Úristen, mi történt? Lassan felkelek és szétnézek. Karamboloztunk… Úristen, hol vannak a többiek? Nem látok senkit… De, de, de… Ott, ott látom. Soohyun o.o Ott fekszik. Oda kell mennem. Mozdulj már meg láb! Nem bírok felkelni. Nem bírok mozogni, de oda kell mennem, ha kúszva is. Vérben fekszik és nem mozdul. Istenem, hogy történt? És mi történt?!

-Soohyun, ugye jól vagy? Kérlek, nyisd ki a szemed!- végig simítom arcát, de nem reagál. Könyörgöm, csak legyen pulzusa… Nem bírom odatenni a kezem a nyakához. Remegek. Mi lesz, ha nem érzek semmit? És hol vannak a többiek? Hol vannak az emberek, hol van a segítség? És miért nem érzem a lábaim? De van pulzusa! Bár alig bírom kitapintani. Hál istennek, életben van. Nem bírnék élni nélküle. Soha nem tudnék újra mosolyogni, újra szeretni, soha nem tudnám elengedni. Könnyek hada cikázik le arcomon volt kedvesem arcát áztatva. Miért csak volt? Miért kellett így alakulnia? Mi lesz ezután? Mi lesz most? Hol a mentő? Miért nem jön senki? Ne, ne, ne… Egyre erőtlenebb a lüktetés. Édes istenem kérlek Soohyun, ne hagyj itt. Ne hagyj egyedül, ne, kérlek ne. Hogy élhetnék én nélküled? Te voltál, vagy és leszel a mindenem! Hallasz?! Kérlek, ébredj fel, térj magadhoz! Ráborulva mellkasára zokogok. Mintha nem is mi lennénk, mintha nem is lennék itt. Ez velünk nem történhet meg! Képtelenség, hogy egy ilyen szétszakítson minket! Hol vannak a többiek? Ugye nekik sem esett bajuk?! Istenem, mi lesz most? Soohyun kérlek, kelj fel! Hiába pofozgatom arcát, hiába szólongatom… Vagy talán…? Enyhén kinyitja szemét. Istenem, magához tért. De nem néz rám. Itt vagyok Soohyun, itt! Kérlek, nézz rám! Nincs élet a szemeiben.

-Ki vagy te?- lefagyasztott kérdése. Látom arcán, szemein, hogy nem ismer fel. Ha ezt szánta nekem az élet büntetésül, kegyetlenebb, mint ha a pokolba száműzött volna. Vagy ez az élő pokol? Soha senkit nem szerettem még azelőtt, és mire végre megtudtam, mi a szerelem, tönkre is tettem. Talán megijedtem, talán elbizonytalanodtam, de bármi okom vagy nem okom is volt akkor, már mindent bánok. Bár visszatekerhetném az időt… Soha nem csalnám meg még egyszer, soha, de soha. És most lehet, hogy örökre elveszítem. Vagy már el is vesztettem? Hiszen nem ismer fel. Megsérült. De legalább él. Még ha úgy is kell élnem ezután, hogy a nevemet sem tudja, nem számít, mert élni fog. Kérlek Soohyun, ne add fel, maradj életben! Én túlélem, ha te is, de meghalok, ha te is. Újra lehunyja a szemeit. Ne, kérlek, ne! Csak ne add fel! A szíve nagyon erőseket ver, de ritkán. Ez mit jelent? Hogy jól van? Vagy a szívének ezen ütések az utolsók? Nem akarom elveszíteni! Miért történik mindez? Hát tényleg ezt érdemelném? És ő? Ő nem vétett semmit! Őt ne büntesse az élet! Nem veheti el a sors az ő életét, csak mert én hibáztam! Vegye el az enyémet, hiszen Ő nélküle az én életem nem mit sem ér. Akkor hagyjam itt ezt a világot én, de őt ne büntesse senki! Ha nem ismer fel, ha nem tudja, ki vagyok, nem is fogok neki hiányozni, nem lesz kár, ha többé nem leszek mellette. Csak találjon majd valakit, aki szeretni fogja, és soha nem támadja hátba, nem úgy, mint én.  Vétettem, hibáztam, talán már jóvá sem tehetem. Vajon ad még az élet esélyt arra, hogy egyszer elérjem bocsánatát? Hogy egyszer majd azt mondja „megbocsátok”? Talán majd egyszer sírom felett. Mert, ha szíve nem ver többet, én sem fogok küzdeni az életért. De neki élnie kell! Őt nem hagyhatja el az élet szikrája. Bár átadhatnám neki életerőm, hogy ő tovább éljen, s szívében az én lelkem élhessen tovább… Szeretlek Soohyun, ezt az egyet tudnod kell! Ebben az egyben soha ne kételkedj! Még, ha a jövőben a világ két végén is kössünk ki, a legmesszebb egymástól, tudd, hogy én soha nem fogok kiszeretni belőled, soha nem foglak elfelejteni és egy életen át fogom bánni a hibámat. Talán még az után is. S ha egyszer odaát találkoznánk, remélem majd akkor meg fogsz nekem bocsátani. Hallom a zúgó szirénákat, de pulzusát már nem érzem. Ráborulok, nem akarom, hogy az én szívem tovább verjen, mikor az övé már feladta. Senki sem hinné, hogy elindul, majd egyszer csak a földön találja magát, pedig bárkivel megtörténhet. De az élet nem lehet ennyire igazságtalan! Ez így nem fair, nem fair! Nem akarok élni! NEM AKAROK TOVÁBB ÉLNI!!!!

-Hoon?! HOON!!! Ébredj már fel!

-Hogy? Mi? Mi történt?- a kocsiban vagyok, a helyemen, a kocsi a parkolóban áll. Mellettem Soohyun egyszerre aggódó és dühös szemekkel néz rám. Érzem, hogy fél. Tehát csak álmodtam. Csak egy álom volt…

-Mi az, hogy nem akarsz tovább élni?! Mi a jó fenét álmodtál te?!

-Hogy meghaltál…

Megrökönyödve néz rám, könnyek gyűlnek a szemébe. Átkarol és magához húz.

-Istenem Hoon, csak álmodtad. Csak egy rossz álom volt, nem történt semmi, minden rendben van.

Kapaszkodok belé és zokogok. Minden, amit álmomban éreztem és gondoltam igaz, ha ő nem él, nem akarok én sem. De nem bírom elviselni tovább a haragját sem, ha nem tud megbocsátani, elhagyom ezt az életet. Ellököm magam és szemébe nézek.

-Szeretlek Soohyun és nem akarlak elveszíteni! Kérlek, mond, hogy szeretsz még!

… 

Érte, másért nem...-20

Fájdalom…

Komolyan mondom lassan izomlázam lesz a rekeszizmomban. A 2Seop páros már vagy egy órája szenved… Kiseop először zavarban volt, azért volt a piros az arca, utána viszont kapott egy kisebb pofont. Nem tudom mit mondhatott Jaeseop-nak, nem hallottam, de alighanem övön alul érintette, mert visszakézből kapott egyet. Persze AJ azóta is engesztelni próbálja szegényt, miután nagy nehezen lemosta magáról a rajzokat, de… Ha itt valaki képes lekeverni egy pofont bármelyikünknek is, akkor az illető kegyetlenül a lelkébe gázolhatott. Mint anno Dongho nekem…  Nem egy agresszív bandába tartozom, szóval úgy vélem, Seopí valóban túllőhetett a célon, de nem akarok rákérdezni, nehogy ismét baj legyen belőle. Viszont délután fellépés, amitől már most rettegek. A Someday-t kell előadnunk. Félek, de nem szabad kimutatnom. Ha rajtam látszódna, hogy félek, sok esély van rá, hogy Soohyun is beparázna. Pedig jelenleg még kitart, de tudom, hogy rengeteg önkontrollra van most szüksége. Ismerem annyira, hogy tudjam, egy hajszál választja el a kiborulástól, és ki is fog borulni, amint lejöttünk a színpadról. Ebben biztos vagyok. Nekem erősnek kell lennem, hogy tudjam vigasztalni, szüksége lesz rá.

-Hahó, Hoon!

-Hm? Mi az, mi történt?- Eli ne nézz már így rám, talán lemaradtam valamiről?

-Ne agyalj már annyit, hanem segíts rendet rakni!

-Oké…

Elég szépen szétszedte a két jómadár a szobát, vagy inkább az egész lakást. De most úgy bosszant, hogy rossz vége lett.

Takarítás után irány a sminkes, a fodrász, gyorsan kapjuk magunkra a ruhákat és már próbálhatunk is. Nagy a nyüzsgés, sürgés-forgás, összetett esemény, sok fellépő lesz ma. Imádom, hogy a banda „lány” tagjai nagyjából az összes női koreográfiát tudják és olykor még jobbak is, mint az eredeti hölgyek. Fenomenális. Én kezdek nagyon ideges lenni. Legszívesebben odabújnék leaderemhez, de ő éppen a menedzserünkkel beszél. Nyilván megvitatják a hogyan továbbot. Kivárom, amíg befejezik, de utána muszáj magamhoz szorítanom. Itt eléggé takarva vagyunk a nem kívánatos személyektől, a közönség pedig még úgysincs beengedve. Háh, végre, eljött az én időm is.

-Megölelhetlek? – kérdem kedvesemtől. Ő csak bólint. Szorosan vonom magamhoz, simogatom a hátát. Szerintem el sem engedem, míg fel nem kell lépnünk a színpadra.

Ahj, de gyorsan eltelt ez a kis idő. Vége a próbáknak is, nemsokára kezdődik a show. Már mindenki izgatott, bár én inkább félek. Itt az idő, lássuk, milyen majom ugrik és milyen vízbe…

Uram szent jézus. És kiénekelte… Hihetetlen. Az elején alig jött ki hang a torkán, de a végén kibírta. Hogy lehet még így is ennyire erős és ah… Hüledezek. És még mosolygott is enyhén, pedig biztos vagyok benne, hogy fájdalmak gyötörték. Utálom az ilyet. De már látom, eddig bírta. Látom azt az elrejtett és gyorsan letörölt könnycseppet a szeme sarkában. Lehuppan a kanapéra. Leülök mellé és az ölembe hajtom fejét. Belefúrja az arcát a combomba. Nem akarja, hogy lássuk sírni. Pedig érzem, hogy a nadrágom nedvesedik, folynak a könnyei. Simogatom, babusgatom, most el van keseredve, hogy csalódást okozott a rajongóknak. Olyan kis butuska. A rajongók alighanem legalább annyira meg vannak rémülve, mint én. És a többiek is, mindenki aggódó szemekkel néz ránk.

Nagyjából 20 perce ülünk már így itt, azt hiszem kedvesem elaludt. Legalább is nem remeg, csak egyenletesen szuszog, és nem érzem, hogy tovább folynának a könnyei. Már csak békésen szundikál az ölemben. Menedzserünk is csak kedvesen mosolyog, ahogy rám néz, örülök, hogy lényegében nincs semmi problémája a dologgal. Egyetlen kérése volt még anno, mikor rájött, hogy van köztünk valami- mi nem szóltunk, de elég észrevehető, ha valaki folyton a közelünkben van-, hogy ez nyilvánosságra ne kerüljön. Ezzel mindannyian teljes mértékben egyet is értünk.

Lassan indulunk haza, ott folytatjuk az alvást. De otthon már én is aludni fogok. Soohyun olyan, mint egy zombie a sírástól és a kevés alvástól. De majd kialussza magát. Sőt, most már a 2Seop páros sem vitatkozik. AJ végre engedi Seopínak, hogy a vállára hajtsa a fejét míg utazunk. Éljen. Egyel kevesebb gond, ami miatt aggódni kéne. Legalább most nem kell minden nap fellépnünk, mint általában. Tudunk egy kicsit pihenni, már amennyire a rengeteg próba és felvétel pihenésnek számít. Viszont nincs közönség, nincs kinek megfelelni önmagunkon kívül.

Begyömöszölöm Soohyunom az ágyba, jól bebugyolálom, hozok neki egy pohár vizet, ha esetleg felébredne éjszaka, majd bebújok mellé. Magamhoz szorítom. Technikailag amúgy is átköltöztem már ide, senkit sem lep meg, ha épp itt alszom. És Kiseop sem ellenkezett még, hogy AJ-vel kell aludnia. Szóval minden el van rendezve. Tökéletes, hogy úgy mondjam.

A következő pár nap egészen nyugisan telt. Egészen Dongho fájdalmas felkiáltásáig. Hirtelen összegörnyedve, pityeregve találtuk a földön, nagyon ránk hozta a frászt. Azonnal ment is a sürgősségire, ahol megállapították, hogy megrepedt a farokcsontja. Hogy hogy a jó moszatos manóba sikerült ezt összehoznia, fogalmunk sincs. Szegénykém. Sokat kell pihennie. Nem ülhet, és hanyatt sem fekhet. Tudom milyen, amikor alig bírsz ülni, mert úgy fáj, de nekem legalább olyantól szokott ez lenni, amit élvezek és nem csontrepedéstől. Ha eddig nem kellett volna eleget aggódnunk, hát most még többet kell… Eli is lesérült nemrég, Soohyun is, most a maknae, mi lelt minket? Megtalált valami kis ördög és ránk hozta a balszerencsét? Úgy tűnik, a mostani promóciónk kiszipolyozik belőlünk minden energiát, akár felesleges, akár nem. Hajh, ha nem kapunk lassan mi többiek meg idegbajt vagy gyomorfekélyt, kezdhetünk hálálkodni. Legalább hagynak minket kicsit, míg Soohyun rendbe jön. Illetőleg most már Dongho is. Nem számít, mi ugyanolyan keményen küzdünk akkor is, ha éppen nem vagyunk a toppon. Bár ezt amúgy is tudja rólunk mindenki. Kezdődhetnek nem sokára a japán promóciók. Meg a japán debüt albumunk felvétele, klipforgatás meg igazából az, amiből élünk. A legtöbb együttes egy, már meglévő dalt fordít le japánra és azzal debütál, de mi úgy döntöttünk egy teljesen új, külön álló dalt készítünk. Ami azt illeti, én kíváncsian várom. Ha jól sejtem, annyira nem lesz intenzív a koreo, mint a Neverland-é volt, de nem lesz laza. Miért is lenne… Most már nincs gondom a tánccal, de… Harcművész lelkem van akkor is. Na de fel a fejjel, jó ez így. Jobb már nem is lehetne. Vagy de? Jobb lehet bármikor, csak ennél több bajunk ne legyen már.

Ez az utolsó napunk a forgatás megkezdése előtt. Hellyel-közzel sikerült betanulni a dalszöveget, bár a megértésével még akadnak gondok. Akárhonnan nézem is, még nem vagyunk teljesen „fluent”-ek japánból. De a lényeg, hogy hál istennek időközben már mindenki helyre jött. Soohyun pár nappal az utolsó fellépés után abbahagyta a hisztit és a bedepizést és most már a hangja is tökéletesen helyre jött. Dongho miután levágott némi cifra szenvedést, ami esküszöm vetekedhetne az ulzzangéval, ő is helyrejött. Hál istennek, mert még néhány ilyen hisztiroham és nyávogás és kockát fordítva én pofozom fel. Jesszus, ez meg mi volt már megint? Mintha valami elszakadt volna o.o És az én szobámból jött. Vagyis volt szobámból.

-Ti meg mi a…- atyám. AJ az ágyon egy fél lepedővel, Kiseop a szoba végében a lepedő másik felével. Ez most komoly?!

-Mégis mi a fene történt?- vicces lehetne, de elég ijedten néznek egymásra ahhoz, hogy én is megijedjek.

-Huh, wow. Lepedő csata? És konkrétan hogy is zajlott?- megjött a galamb.

-Azt lepedőakrobatikának hívják Eli, amire te gondolsz…- Soohyun már csak tudja.

-Ne okoskodj csak mert ez nálad minden napos…

Eli kap egy barackot a feje búbjára. Kár volt mellém állva beszólnia. Kevin is idesétál hatalmasat ásítva.

-Hát neked aztán sok mindent beleférne a szádba…- Eli…

-Csak az nem, amit te szeretnél, hogy beleférjen…- aucs xD. Ez nagyot koppant. Enyhe célzás beszólással fűszerezve. Kevin is csípős paprikát reggelizett úgy látom.

-Na de visszatérve hozzátok, hogy téptetek ketté egy lepedőt?

-Nem olyan nehéz leader-shi. Megfogod a két végét és eltéped…- Eli nagyobbat fogsz kapni egy baracknál, ha ezt így folytatod. Pláne, ha Soohyun így néz rád, hehe.

-Én a takarót akartam megszerezni, de elvétettem…- Kiseop, a takaró vagy háromszor vastagabb, mint a lepedő, hogy lehet elvéteni??

-Azt hittem le akar rántani az ágyról, így visszarántottam. És erre bumm, az anyag ketté szakadt.

-Jól elhasználhattátok már, ha ennyitől így szétrepett…- itt van a mi okos kis maknaenk is.

-A lepedő nem reped, hanem szakad. Bár igaza lehet.

-Jah, sokat forgolódtunk álmunkban, köszi Kevin az utalást. Ma mindenki pokrócot reggelizett?!

-Ugyan Jaeseop, csak chili paprikát. Ne aggódj, ebédre jalapeno lesz…

-Azzal fogom megtörölni a könnyes szemed galamb úrfi…

-Csak meg ne lepődj, ha a fogkrémed csípni kezd…

-Vagy a testolajad, amit olykor „érzékenyebb” helyekre is kensz…

-Nem tudom mi az ijesztőbb, ez a tény, vagy, hogy ezt AJ is tudja o.o- ez egy jogos felvetés Kevin. De öröm látni, hogy banda élete ismét a régi kerékvágásban zajlik.

-Amelyikőtök erős paprikát mer tenni az ebédbe, azzal egy hétig chili-koktélt fogok itatni!- sóhajt nagy szigorúan leaderünk. Ezzel senki nem mer vitába szállni. Jobb is. Na keressünk ennek a két marhának egy új lepedőt.

-Hoon! Nem lenne nagy baj, ha ma a helyemen aludnék?

-Nem Kiseop, nyugodtan…- bár nem kifejezetten az az ő helye már, de oké. Mi a manó? Volt szobatársam nincs is meglepve... Na engem mi lepjen meg most már igazán jobban?!

-Mi baja van?- kérdem tőle, ahogy a harmadik elhagyja a szobát.

-Semmi.

-Aha, meg nekem a világvége a bajom…

Nagyot sóhajt és visszafekszik.

-Khm, lassan dél, nem kéne inkább felkelned?

-Nem…

Oké, jól van. Akkor maradj ágyban. Meg se szólaltam. Na menjünk azért dolgunkra.

Az utóbbi pár nap elég érdekesen zajlott le. A forgatás több, mint 30 órányi folyamatos munkát jelentett. Soohyun már kissé, vagy inkább eléggé ideges lett a végére. Nem egyszer emelte fel a hangját. Illetve nem tudom mi a baja, de úgy éreztem, mintha elkezdett volna kerülni. Miért húzódna el szándékosan pont tőlem? Ezt muszáj lesz kiderítenem. De nem tudom hogyan csináljam. Ha rákérdezek és nem így van, akkor megsértődik, hogy ilyet feltételezek. De ha igazam van, és tényleg szándékosan kerül, annak nyilván oka van, ami nagy valószínűséggel kicsit sem fog tetszeni. Hajajj, azt hiszem így is úgy is elég nagy bajba fogok én így kerülni. Ha nem kérdezek rá, akkor meg az lesz a baj, hogy nem beszéljük meg és a végére nagyon el fog harapózódni.  Na majd az este benézek hozzá. Most már majdnem három napja csinálja ezt, nem lenne jó ötlet még tovább húzni. Mert ugyebár éjszakánként is ezt csinálja. Már amikor vele alszom. Úgy tűnik, hogy AJ is összeveszett Kiseoppal, mert az ulzzang ismét arra kért, hogy had aludhasson a helyén. Lehet köze van ennek a napokkal ezelőtt történt pofonhoz? Lehet Jaeseoppal is beszélnem kéne erről. Na jó. Viszek be egy kis meleg levest kedvesemnek, hiába gyógyult már fel teljesen, azért egy kis aggódás elfér, nem?

-Hé te idegen! Hoztam neked levest!- megyek be hozzá. Ritkán hagyja nyitva az ajtót, de ennek most örülök. Tálcával a kezemben nem mindig könnyű kinyitni.

-Hoon… nem fejeznéd végre be?- mi ez a fancsali kép?

-Hm? Mégis mit?

-Ezt a felesleges aggódás-gondoskodást. Kezdesz az agyamra menni.

-Tessék?!

-Rég meggyógyultam de te még mindig itt óvatoskodsz körülöttem. Köhintek egyet te már hisztizel. Ha krákognom kell agybajt kapsz.  Úgy kezelsz, mint egy ötéves kisgyereket, aki képtelen felgyógyulni. Hát had közöljek veled valamit! Nem vagyok öt éves és nem vagyok beteg!

-De a kedvesem vagy!- ezzel most nagyon felhúzott.

-Akkor viselkedj kedvesemként, de ne az ápolómként! Ha szükségem lesz egy nővérre, majd felbérelek egyet. Szóval hagyj végre békén!!  Nem vagyok megfázva, nincs influenzám, nem érzem magam rosszul szóval semmi szükségem sincs arra tál levesre. Vidd vissza és hagyj békén!!!

Hát jó. Ha ennyire képtelen vagy értékelni valaki gondoskodását akkor legyen. Ki is megyek a szobából. Becsapja az ajtót. Mégis ezt most miért mondta? Nem ugráltam annyira körbe, hogy joga legyen ilyeneket a fejemhez vágni. Csak kedveskedtem vele… És még a zár is kattan?! Az nagyon szép. Azt hittem jól meg vagyunk, erre szíven döf. És a legrosszabb, hogy nem tudom mit érezzek. Legyek dühös, vagy szomorú? Sírjak vagy dühöngjek? Vagy ne érdekeljen az egész és hagyjam annyiban, majd lenyugszik magától is? Itt van a japán debüt a nyakunkon és nekem még ezzel is bajlódnom kell. Azt hiszem a szívem eldöntötte mit akar, már potyognak a könnyeim. De nem akarok sírni. Visszamegyek a saját szobámba. Remélem nincsenek ott a többiek. Vagy mégis.

-Hé! Hát neked meg mi bajod?

-És te miért ülsz a földön összegömbölyödve AJ?

-Mi lenne, ha beszélgetnénk kicsit?

-Jó ötlet. Had üljek le én is.

Ketten, picire összehúzva magunkat a fuutonon. Ez aztán a boldogító hangulat.

-Mi történt?- kérdi.

-Soohyun kiakadt. Azt mondta elege van abból, hogy folyton túlaggódom magam.

-Elég sokat legyeskedtél körülötte mostanság.

-Mert beteg volt és tulajdonképpen a szeretőm vagy mim. Nem alap, hogy aggódom érte?

-De igen. De tudod, hogy milyen. Ő a főnök és nem szereti, ha ingatják a „hatalmát”.

-De könyörgöm, én csak szeretem. Ha ő ezzel nem bír megbirkózni, akkor minek van velem?!

-Ő is szeret téged. Adj neki egy kis teret, had higgadjon le.

-Hát kap kis teret. Most egy darabig nem áll szándékomban hozzászólni.

-Ne dramatizáld túl. Tudod, hogy hajlamos vagy rá!

-Igen, tudom. És mi az oka a te búslakodásodnak? És ha megkérdezhetem, mi volt az oka annak a pofonnak?

-Ami azt illeti, a kettő összefügg. Kiseop a fejemhez vágta, hogy csak azért jöttem a bandába, hogy a saját hírnevem fényezzem és, ha elég híres leszek úgyis itt hagylak titeket.

-Tessék?! Mi van?! Ez meg honnan jött neki? És mit képzel egyáltalán?!

-Tudom, hogy nem gondolta komolyan és csak hisztijében mondta. De az, hogy kimondta azt jelenti, hogy megfordult a pici agyacskájában.

-Hogy feltételezhet ilyet? Mégis honnan jött ez neki???

-Nem tudom. Soha nem hagynálak itt titeket és pláne nem lennék soha olyan önző, hogy csak a hírnév kedvéért csatlakozzak egy bandához.

-Szerintem ezt mindenki tudja és nem akarom elhinni, hogy az az ulzzang kételkedik ebben.

-Nem, én sem tudom elhinni. De kimondta. Hiába kért bocsánatot és bizonygatta, hogy nem gondolta komolyan, akkor is kicsúszott a száján.

-Azt hiszem jogosan kapta azt a pofont.

-Nem, az egy kicsit túlzás volt.

-Nem, egyáltalán nem. Megérdemelte. Csak sajnálom, hogy így alakult.

-Hát még én. És titeket is. Úgy tűnik mindketten szarban vagyunk.

-Egy jó nagy, romlott és büdös fasírtban. Éljen.

-Nem olyan régen még minden olyan szép és jó volt, mi a fenének kellett megromlania?

-Nem tudom. Ez a mostani comeback amennyire jól fest kívülről, annyi bajjal is járt belülről.

-Igaz. A sérülések. Szegény Dongho megjárta a pokol felső karimáját. Eli is, Soohyun is.

-És a kapcsolataink is jelenleg valami elég sötét árokban járnak.

-Remélem azért találunk kiutat.

-Nem ez az első eset, hogy balhé van, emlékszel?

-Oh hogyne. Voltak itt cifrábbnál cifrább balhék. Emlékszel, amikor Eli borotvahabra cserélte Kevin fogkrémjét?

-Nekem rémlik valami ilyesmi egy 4Minute klipből is. De elég agyalágyult egy ötlet volt.

-Kevin sipítozása… Azt hittem kiugrok az ablakon.

-Hát nem voltam messze tőle, hogy egy vattacsomót nyomjak a szájába.

-És amikor Kiseop véletlenül összemosta a piros és fehér ruhákat? Lett pár rózsaszín ruhadarabunk….

-Legközelebb tisztítóba visszük a cuccaink.

-Vagy rakunk egy ulzzang-riasztó gombot a mosógépre.

-Nem lenne rossz ötlet. És amikor Dongho elfelejtett kulcsot vinni mi meg kizártuk? Szegény…

-Vagy két órát szobrozott az ajtó előtt, mire Kevinnek leesett a dolog.

-Mennyi minden történt, mióta bekerültünk a bandába. El sem tudom hinni.

-Bizony. Ha naplót írtunk volna, hatalmas bestseller lehetne belőle.

-Na az biztos. A UKISS Dorm kulisszatitkai. Hehe.

-Bár azt hiszem hazavágnánk vele néhány rajongónkat.

-Elég esélyes. Ki hinné, hogy itt ennyire ingadozó a hangulat.

-Mindig a vidám, boldog oldalunkat mutatjuk és még csak meg sem játsszuk, mert olyankor tényleg mindenki vidám és boldog.

-Így van. Őszinték vagyunk. Csak annyi, hogy mikor éppen balhé van, a kamerák pihennek.

-Szerencsére. Épp elég nehéz olykor mindezt magunk között letisztázni.

-Egyet értek. Miért van az, hogy te jobban megérted a helyzetet, mint az elvileges partnerem?

-Nem tudom nyuszi… De jelenleg örülök, hogy itt vagy.

-Én is. Bár egyedül szerettem volna lenni, de… örülök, hogy végül nem lettem egyedül.

-Tartjuk egymásban a lelket úgy érzem.

-Így van… Hajh…

Ráhajtom fejem a vállára. Nem értem Soohyunt. Tényleg ennyire bosszantó lenne a jelenlétem? Tényleg túl sokat legyeskedtem volna körülötte? Túlzásba estem volna? Minden vágyam, hogy a karjaiban lehessek, olyan nagy bűn ez? Talán az. De Kiseop is… Mi a szent ménkű ütött belé? Hogy gondolhat ilyet? Ezt épp tőle nem vártam volna. Méh ha Eli mondta volna, ő van elég troll az ilyenhez, de nem Kiseop. Most csalódtam. Magamban és Soohyunban is. Hajh nem baj, talán holnapra kialszom. Jól esik AJ simogatása és közelsége. Legalább egy valakinek nem túl sok a jelenlétem. Megnyugtató. Talán túlzottan is. Miért ilyen könnyű vele beszélgetni? És miért ennyire könnyű így itt lenni mellette? Jól érzem, hogy egy puszit nyom éppen a buksimra? Hadd nézzek fel rá. Öhm… Azt hiszem túl közel van az arcod Jaeseop. És túl közel vannak a szemeid… Ez így nem lesz jó. Mi ez az érzés? Mi ez a késztetés? Mintha valami elvarázsolt köd venne körbe. Üres az elmém. Hogy söpört ki mindent egy pillantással? És miért közelít még jobban? AJ?! Érzem édes ajkait az enyémen. És érzem, hogy beleremegek. És jól esik. Miért?! Mi történik? Egy csók… két csók… Miért nem bírom abbahagyni? Ezt nem szabad, ez rossz. Pofon kéne vágnom és elmenekülnöm, de miért nem vagyok rá képes? Mi történik? Miért vannak pillangók a gyomromban? És miért érzek késztetést, hogy folytassam? Nem, nem szabad. Hoon, húzódj el! Fejezd be!! Nem csalhatod meg Soohyunt!! Bár most már késő. Édes istenem, megcsaltam Őt. És még ez a tudat sem elég… Nem AJ, nem… Nem engedem magam nyelvcsatába invitálni. Nem, most hagyom abba… Ahj… és nem megy. Miért engedek neki? Miért hagyom, hogy felforrjon a levegő? Ég a bőröm a keze alatt… De nem, nem hagyom, hogy ledönts! Na azt már nem! Elég legyen Jaeseop! Elég! Mondom…

-ELÉG!- végre. Elszakadtam. Zihálok. Nem, most nem bírom a szemébe nézni. Menekülnöm kell. Ki a mosdóba. Be a hideg zuhany alá. Azt hiszem, innen most egy darabig nem mászok ki. Még, ha meg is fázom, nem zárom el a csapot. Úristen… Ne folly könny, nincs jogod! Megcsaltam azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek. Hogy nézzek ezentúl a szemébe? Biztosan szakítani fog. Nem, nem, nem… Nem bírnám ki nélküle… Mégis mi a jó pokol tüze ütött belém? Hogy tehettem? Hogy lehettem ilyen ostoba? Miért?! Miért?! MIÉRT?! Hogy tehettem? Ostoba vagy Hoon, baromi ostoba! Ha elmondom neki, szakít velem és még akár ki is penderítheti AJ-t. Vagy legalább is kegyetlen lesz vele… és velem is, de én megérdemlem. De ha nem mondom el neki és úgy teszek, mintha meg sem történt volna, akkor az engem fog felemészteni. És előbb-utóbb úgyis ki fog bukni a dolog és akkor talán még nagyobb kár fog belőle keletkezni. Soohyun egy kicsit kiakad, én meg… El kellett volna hagynom a lakást és sétálni órákig egyedül, egymagamban. Akkor nem csináltam volna ekkora ostobaságot. Megátkoztam a sorsomat. Soha nem fog már ugyanúgy szeretni és érthető is, ha meggyűlöl. Elárultam, hátba szúrtam, kést döftem a szívébe. Még, ha ő is gonosz volt velem, ezt nem érdemelte. Nem, ezt nem. Megérdemelném én viszont, hogy egy életre pokollá tegye az életem.

-Hoon! Nagyon be kéne mennem, nem engednél be?- ajj Dongho az időzítésed tényleg pocsék. De ha nem engedlek be, túlságosan gyanús lesz. Most még ráfoghatom, hogy Soohyun kiabálása okozta a kirohanásom, de… Rendben, kinyitom az ajtót.

-Öhm… te ruhában fürödtél?

-Csak gondolkoznom kellett…

-Ha te mondod.

Köszönöm, hogy firtatod. De most mit csináljak? A szobámba nem mehetek vissza, AJ nagy eséllyel még ott van. Soohyunhoz sem mehetek be… kisem nyitná az ajtót, de ha mégis, akkor sem bírnék belépni rajta. Márpedig ha így késő ősszel, vagy inkább kora télen vizes ruhában megyek ki, az egy az öngyilkossággal. Azt hiszem, keresek egy sötét zugot az épületen belül, ahova elbújhatok. Szerencsére mindenki el van éppen foglalva azzal, amit csinál, így ki tudok osonni.

Azt hiszem talán még két órája is lehet, hogy itt ülök a sarokban. Valami raktár szerű hely ez. Nem tudom, sötét van és nincs kedvem villanyt kapcsolni. Már csak azt kéne kitalálnom, hol fogok aludni. Mert mindkét szoba lehetőség kizárt. De ha a kanapén alszom, biztosan rájönnek a többiek, hogy valami baj van. Látogassam meg a bátyám? Nem, ő semmit sem tud a Soohyunnal való kapcsolatomról… és  a szüleim se, haza sem mehetek. Nem rögtön azzal kéne kezdenem, hogy hát járok egy fiúval, akit éppen megcsaltam egy másik fiúval. Úristen, és tényleg megtettem. Legalább ellenállhattam volna… De nem, nekem folytatnom kellett. Miért, valami mondja meg, miért?! Azt hiszem, ma itt alszom. Majd kitalálok holnap valamit.

-Jézusom Hoon, te meg hol jártál az éjjel?- azt hiszem, elég zombi fejem lehet, ha Eli ilyen ijedten néz rám.

-Nem számít. A többiek?

-Soohyun zuhanyzik, ha csatlakoznál hozzá.

-Köszi, de most nem.

Ne nézz így, nem akarhatja azt mindig mindenki. De legalább be tudok menni így a szobába átöltözni. Utána azt hiszem jobb lesz, ha megiszok egy nagy bögre megfázás elleni valamit, mielőtt baj lenne a tegnapi napból. Baj?... Na nem mintha nem érdemelném meg azt is. De ha megbetegszem, akkor az egész bandával szúrok ki, szóval ezt most inkább elkerülném. Épp elég bajt fogok okozni, ha mindez kiderül. Mi lesz itt, ha mindez kiderül? Mert Soohyun dühe egy dolog, de mindenki másé is? Na most már nagyon félek. Tűnök is ki a szobából nagyon gyorsan. Soohyun úgyis azt kérte hagyjam békén, talán lesz pár napom, hogy kitaláljam, mi legyen. Mindenképp el kell neki mondanom, de… Komolyan rettegek. Nem csak azért, mert Soohyun dühe kegyetlen, hanem mert tudom, hogy még kegyetlenebbül meg fogom bántani… Minden tettnek következménye van. De még milyen. Mindent romba dönthető, tönkretehető következménye, amit vállalnom kell. Elkövettem egy olyan hibát, amit soha nem lett volna szabad és olyan hű de nagy okom nem is lett volna rá, de megtettem. Viselnem kell hát a következményeket. Még, ha úgy érzem, belehalok is. Ha ezzel véget ér a karrierem… Én tehetek róla. Ha Soohyun meggyűlöl, én tehetek róla. Bármi is lesz, az én hibám lesz. Nem lehetek rájuk mérges, én nem utálhatom meg őket. Csak ők engem. És ők jogosan is fogják tenni. Sőt… utáljanak is meg, megérdemlem. Így hátba támadni és elárulni az általam legjobban szeretett személyt… olyan bűn, amiért megérdemlem a lehető legnagyobb büntetést… Valamit, amit még elképzelni sem tudok. Megérdemlem, hogy fájjon. Megérdemlem, hogy vérezzen a szívem. Sajnálom Soohyun…

Csendben ülök be mellé a kocsiba, nem nézek rá .Egyelőre nem is kéri, hogy foglalkozzam vele. Mondjuk tegnap jól el is küldött, szóval miért igényelné. Persze tudom, hogy minél tovább húzom a dolgot, annál nagyobbat fog robbanni. de jelenleg képtelen vagyok bevallani. És ahogy elnézem, AJ is tartja a száját. Nem szólok Soohyunhoz, egy szót sem. Menjünk próbálni. Igyekszem mindent jól csinálni, hogy leaderemnek… Leader-sshinek ne legyen oka beleszólni.

És most a szünetben mit csináljak? Még mindig nem megyek oda Soohyunhoz.

-Hoon?

-Menj innen AJ!

-Nézd, nagyon sajnálom a tegnapit, komolyan.

-Ellenállhattam volna, de nem tettem. Az én hibám is.

-Elmondtad már…

-Nem. Ha nem tűnt volna fel, nem vagyunk beszélő viszonyban. Ha elmondtam volna, arról tudnál.

-Sajnálom… Tudom, hogy hiba volt.

-Én is sajnálom. És igen, nagyon nagy hiba volt. Kiseop?

-Mi sem vagyunk éppen túl jó viszonyban, de a mi kapcsolatunk mégsem olyan, mint a tietek.

-Igen, te nem csaltál meg senkit.

-Sajnálom Hoon, tényleg nagyon sajnálom.

-Hát én is. Kérlek, most hagyj békén!

-Rendben.

Tudom, hogy sajnálja és az ő részéről ez koránt sem volt akkora hiba, mint az enyémről. Neki nincs párja, csak egy kedvenc ulzzangja, de az mégsem ugyanaz. Nekem van… volt. Hamarosan a van átvált voltra. Rettegek attól, hogy azt mi fogja követni. Valahogy nem akarom megtudni, pedig muszáj lesz.

Egész nap nem szólok Soohyunhoz. De a többiekhez se. Tudom, hogy ezzel egyértelművé teszem, hogy valami nem kerek, de nem bírom magamra erőltetni az álmosolyt. Remélem egy darabig nem lesz nagy interjúnk. Jah, persze, naív kisgyerek. Csupán egy japán debüt vár ránk… Miért is ne lennének interjúk… Fényeznem kell a színészi képességeim és meg kell játszanom, hogy minden rendben van. Még ha nem is állok Soo mellé… Szerencse, hogy a KissMe-k nem tudják, mi zajlik a színfalak mögött. Miért terelt ilyen irányba a sorsom? Azt hiszem ma Kiseop helyén alszom. A fuutonon.

Betakarózom és befordulok a fal felé. Még véletlenül sem akarok Soohyun felé nézni. Ő még nincs itt. Azt hiszem éppen zuhanyzik. Bevallom, fogalmam sincs, hogy zajlott le a mai nap. Mintha órák estek volna csak úgy ki az emlékezetemből. Át fogok menni zombie-ba. Nagyszerű lesz. Tényleg, remek. Oh, az ajtó nyílik- és csukódik.

-Hoon?- miért van ilyen értetlen hangod? Te kérted, hogy hagyjalak békén, csak teljesítem az óhajod. Plus nem bírnám elviselni most a közelséged tudván, hogy ekkora hibát vétettem. Nagyot sóhajt.  De nem kérdezősködik. Hálistennek. Nem tudom, mikor leszek képes elmondani neki. Pláne hogyan. Tudom, hogy nem tarthatom ezt már sokáig titokban, de mégis… Az élet kegyetlen. Ha eddig nem is, hát most megtanultam. És még mennyire meg fogom tanulni ezek után.

No kezdjünk neki a második napnak is. Azt hiszem, továbbra is rideg leszek. De rá fog kérdezni. Érzem, hogy kezd neki nem tetszeni a szótlanságom. És akkor mit mondok majd neki? Értelmetlen lenne bármit is elképzelni vagy begyakorolni. Nem tudok mást tenni, mint kivárni majd kerek-perec bevallani. A mai nap is… próba, próba, próba… remek, élvezem. De legalább levezethetem a felesleges energiáimat. Viszont holnap interjú, aztán két nap múlva jön az utolsó itteni fellépésünk a japán út előtt. Nagyszerű. Hozzak éppen most vihart a bandára. De elkerülhetetlen.

Azt hiszem letudván ezt a napot is, ismét a fuutonon alszom.

-Hoon, kérlek, gyere ide!- ne Soohyun, kérlek ne…

-Kérlek kicsim, gyere ide!- hív az ágyára és még kicsimnek is becéz. Ha mindez kiderül, talán soha többé nem fog így hívni.

-Ne haragudj rám, nem akartalak olyan szigorúan elküldeni. Nem azt akartam, hogy még csak hozzám se szólj, kérlek, ne haragudj rám!- istenem, az hiszi, miatta van az egész? Érzem, hogy potyognak a könnyeim…

-Hoon, ahj… Ne sírj, kérlek… Nem akartalak megbántani, én nem- ne ölelj át, ne gyere közelebb, nem szerethetsz többé. És ne legyél ilyen szomorú.

-Hoon kérlek, sajnálom! Engedj közel!

-Nem Soohyun nem lehet!

-Nem akartam olyanokat mondani, én…

-Nem amiatt. Nem az a baj…

-Hm?! Akkor mi a baj? Miért löksz el magadtól?

Olyan ártatlan, sértett és értetlen szemekkel néz rám. Mégis hogy mondjam meg neki, hogy megcsaltam? Ki érdemel ilyet? Hogy tehettem?

-Miért Hoon, kérlek, mond el! Megoldjuk bármi is az, csak kérlek, mond el!

Megoldjuk? Ezen nincs mit megoldani, ez már el van veszve, már tönkrement, eltört, összetört, vége lett…

-Kérlek, kérlek- nyúlna felém, de nem. Nem ölelhetem meg, nem…

-Csókolóztam AJ-vel.

-O.O

……

Mosoly :)

Az élet álmokból áll.

Mostanában sokszor elgondolkozol. Miért most? Hogy is történt? Mi változott? Konkrétan mi történt? Néha elkap a gyanú, hogy ez így túl szép, hogy igaz legyen. Évekkel ezelőtt meg sem fordult a fejedben, hogy te ennyire messze kerülsz majd egyszer attól a helytől, amit régen otthonodnak hívtál. Mára már egészen más hely lett életed színtere, régi éned is jócskán átalakult vele együtt az egész életed is. Amikor kitaláltad, hogy felfedeznél egy nagyon is távoli országot magadnak, nem hitted volna, hogy lényegében azonnal összejön. Ahogy utánajártál, hogy milyen lehetőségeid lennének, hogy kiutazhass Dél-Koreába, szinte azonnal az öledbe is hullott egy. Egy pillanatra elhitted, hogy na megérte tanulni. Aztán persze inkább csak megérte kitartóan kopogtatni a nemzetközi iroda ajtaján, a tanulásnak ehhez sok köze nincs. Mivel nem volt vetélytársad, így téged voltak kénytelenek kiválasztani. Azért átfutott az agyadon, hogy vajon milyen benyomást fogsz bennük kelteni, mivel nem vagy valami éltanuló és az átlagostól, mint úgy a normálistól is elég messze állsz. Talán a különc szó illene rád a leginkább. Talán. De a lényeg, hogy mióta belecsöppentél a KPOP világába, elkezdtél álmodni. Jelenleg, az első lépésed afelé, hogy elérd életed célját megvalósult. Sőt. Az élet a dél-koreai vidéken nagyon is kellemes volt. Sok minden történt azóta, hogy kiutaztál. Immáron a fővárosi állatkertben tengeted napjaidat, mint gyakornok. Ez az otthoni egyetemednek kell, hogy lediplomázhass. Még bő két hónap van hátra, utána még maradsz pár hetet, de aztán haza kell menned, hogy kezedbe foghasd azt a bőrkötésű, vagy éppen keményborítású papírt, amivel jóformán semmit sem tudsz kezdeni. Persze nem áll meg itt az élet, akárhogyan is, de visszajössz ide. Vagy így, vagy úgy, de el fogod intézni, hogy ez az ország viszontlásson.

Ez a mai nap is vidáman telt. A majmócák, akikkel dolgozol az állatkertben mindig megörülnek, ha meglátnak. Sokat játszol velük, látszik, hogy elfogadtak és szeretnek is. Persze nem maradhat el a napközbeni álmodozás sem. Úgy három hete történhetett. Néha még mindig azt hiszed, hogy csak álmodtad. De valahányszor eszedbe jut, ami pedig elég gyakran megtörténik, szívedet melegség önti el, és azonnal jobb kedved lesz. A főváros zsúfolt utcáin járkáltál, próbáltál eligazodni, mert ezen a környéken még nem voltál, csak valahova ide kellett jönnöd elintézni pár papírt. Megvallva az őszintét, halvány lila dunsztod sem volt, hogy hol a fenében vagy. Felfelé nézelődtél a táblákra, hátha látsz valami támpontot, hogy merre hogyan hány méter. Az itteni tömeg egészen más értelmet ad a „sok itt az ember” kijelentésnek. Ezt képtelen vagy megszokni. Állandóan bosszankodsz miattuk és ha teheted, elkerülöd a forgalmasabb utakat, vagy azokat az időket, amikor még többen vannak az utcákon. Ahogy általában, most sem érdekelt, ha egy kicsit neki mentél valakinek, mert neked is folyton neked mentek. A lényeg, hogy senki fel ne lökjön, mert lazán, szemrebbenés nélkül átsétálnának rajtad az emberek, és nagy eséllyel a hullaszállító vinne csak el onnan. Azonban hirtelen egy kicsit erősebben botlottál bele valakibe, most persze gyors meghajoltál és bocsánatot kértél, de az agyad néhány másodperc munkaidő alatt feldolgozta, hogy éppenséggel kinek is szaladtál neki. Az ultimate bias-od állt előtted, Shin Soohyun, a U-Kiss nevezetű Idol Group leadere. Szíved őrült ütemben kezdett kalapálni, agyad leblokkolt és még vagy hatszor bocsánatot kértél. Ő szintén ugyanúgy meghajolt és ő is bocsánatot kért, de közben mosolygott. Majd mire égő arccal elfordultál volna, hogy tovább haladj, hiszen nyilván nem fogod feltartani egy ilyen zsúfolt utcán, nehogy aztán még többen lepjék el és végül elkéssen onnan, ahova igyekszik. Hiszen egészen furcsa, hogy egyedül van, és csupán egy baseball sapka van rajta, semmi több „álca”. De hirtelen megfogta a karod és visszafordított. Elhúzott egy kicsit arrébb, egy ház előtti lépcső mellé, ahol a korlát miatt nem tudtak titeket fellökni a járókelők. A nyakadat nézte. Eszedbe jutott, hogy rajtad van a nyakláncod, melyen betűkből a banda neve van kirakva.

-Rajongó vagy?- kérdezte meglepetten.

-Igen, az vagyok.- válaszoltál. Láttad az arcán, hogy erősen gondolkodik.

-Beszélek koreaiul- válaszoltál a kimondatlan kérdésére mosolyogva.

-De külföldi vagy, nem?

-Igen, Európai, magyar vagyok.

-Nahát, még nem találkoztam magyar rajongóval. Örülök, hogy beszéled a nyelvet.- az agyadban végig futott, hogy szerencse, mert az angollal nem jutnátok sehova, tekintve az igen szegényes nyelvtudását. Viszont tényleg közel voltál az ájuláshoz és még talán egy szívroham is kerülgetett. Igazából fogalmad sem volt, hogy mit mondj neki, totál leblokkoltál, mintha még a saját nevedet is elfelejtetted volna.

-És ki a kedvenced a bandából?- nagyon nem kellett gondolkoznod, ő megoldotta a kérdés problémát.

-Te!- mondtad határozottan.

-Óóóó, csak úgy mondod, mert én vagyok itt…

-Dehogy is. Tényleg te vagy a kedvencem- ha tudná, hogy mennyire… De úgy tűnt azért hagyja magát meggyőzni és ennek már nagyon megörült. Előkapta a telefonját.

-Na gyere!- szólt rád majd megfogott és magához húzott. Átkarolt, másik kezével pedig elkattintott pár képet a telefonjával. Nagyon erősen kellett koncentrálnod, nehogy összeess ott neki. Még az illatát is érezted, kezével válladat fogta, ahogy átkarolt, a pulzusod olyan 200 körül lehetett, ha nem annál magasabban.

-Köszönöm!- mondta. Majd elengedett, de még mindig széles mosoly ült a pofiján.

-Hát még én, köszi.

-Örülök, hogy találkoztunk, kedvenc magyar rajongóm!- meghajoltatok, elköszöntetek és mentetek tovább az ellenkező irányba. Kedvenc magyar rajongó? Ez szép is lenne, ha nem te lennél az egyetlen magyar rajongója, akivel találkozott xD. Bár sejtetted, hogy pár nap múlva már úgyis elfelejti. Később persze a barátaid le is támadtak, hogy hogy lehetsz ekkora mázlista, hiszen Soohyun feltette twitterre a képet. Azóta kincsként őrzöd te is a gépeden, még ki is nyomtattad. Annyi esélyed volt pont vele összefutni egy 10 millió fős zsúfolt utcás városban, mint megnyerni az ötös lottót. Lehet, hogy lottóznod kellene már rég, futott át az agyadon.  Másnap első dolgod volt feladni egy szelvényt. Ha tényleg így üldöz a szerencséd, akkor még az is megeshet, hogy nyersz egy kisebb összeget.

Életed eddigi legszebb napja volt az a nap. Pár perc a legnagyobb kedvenceddel… még mindig attól félsz olykor, hogy csak álmodtad. Őszintén remélted, hogy lesz még ilyen szerencséd az életben, és fogsz még vele találkozni. Késő délután, ahogy lejárt a munkád, eléggé fáradtan indultál… hát lényegében nem haza, mert pont nem arra laksz, mint amerre elindultál. Sokszor volt már úgy nevezett női megérzésed valamiről. Például, hagyd ki a buszt és menj gyalog- a busz lerobbant és órákat késtél volna, ha azzal mész. Vagy menj a másik úton, mint szoktál, és összefutottál egy régi ismerőssel. Igen, voltak ilyenek, elég sok. Megtanultad, hogy ha bármilyen késztetést érzel, hogy most erre menj, most azt csináld, annak oka van, és érdemes követni az érzést. Most is kerülgetett valami furcsa sejtés, hogy jobb, ha még nem mész haza. Hosszú sétára indultál hát, füledben zene, a lábaid csak vittek. Nem figyelted merre mész, gondolkodtál közben. Ha zenét hallgatsz, akkor általában se kép, se hang. Ami azt illeti, fogalmad sem volt, hogy a városnak éppenséggel melyik kis eldugott ziges zugában vagy. De nem számít, a lábad erre hozott, biztos, hogy van itt valami. De még semmi sem történt, pedig vagy két órája sétálsz. Már be is sötétedett és révén, hogy nyár van, és ilyenkor ez már későn következik be, elég késő is lehet már. Észrevetted, hogy ott van nem messze tőled a híres-neves Namsar-torony. Még nem jártál ott, pedig régen célba vetted már, csak valamiért eddig sosem jutottál el odáig. De most végre ennek is eljött az ideje. Felsétáltál a lépcsőn. A korlátnak támaszkodva egy kapucnis fickót vettél észre. Egy pillanatra megijedtél, mi van, ha egy nem kívánatos személlyel van dolgod? Bár egyel nagy eséllyel elbánsz… De… Valahogy mégsem tűnt ijesztőnek. Háttal volt neked, nem láttad az arcát, de mégis ismerősnek tűnt. Sötét volt, az utcai lámpa is alig világította meg, illetőleg az sem segített sokat, hogy totál feketében volt… Na ilyen egyedi ruhát ismerj fel, hogy kié lehet… Próbáltál úgy közelebb menni a korláthoz, hogy ő még ne vegyen észre, de te rápillanthass az arcára. Nagy nehezen sikerült is. Megállt benned az ütő is. Vagy fél percig csak álltál, megvártad, míg biztosít az agyad, hogy jól gondolod a dolgot, és azt látod ott, akit látni vélsz, és ez nem csak egy délibáb. Három hete volt életed eddigi legszebb napja, és bár bíztál a szerencsédben, azt nem hitted volna, hogy máris rápakol még egy lapáttal. Közelebb sétáltál. Mikor észrevett, és rád nézett, te csak mosolyogtál, majd mellé állva rákönyököltél a korlátra, ahogy ő és elrévedtél a messzeségbe. Percekig álltatok csak úgy ott, némán, meredve az elterülő város színpompásan csillogó világába. Shin Soohyun mellé sodort a szél ismételten. Érezted, hogy sétálnod kell ahelyett, hogy haza mennél, a megérzésed megint nem csapott be.

-Azt mondják, a csillagok mind angyalok. S ha hullócsillagot látsz, egy angyal szállt le közénk- törted meg a csendet halkan, de nem néztél rá.

-De, ha tényleg angyalok vannak köztünk, honnan tudhatnánk, hogy ki lehet valójában? Mi van akkor, ha épp egy angyal mellett állsz, és nem is tudsz róla?- morfondíroztál, de erre elkuncogta magát. Nem voltál benne biztos, hogy veszi a célzást, de úgy tűnt, célba ért a bókod.

-Messze vagyok én attól… nagyon is…- mondta szemlesütve. Láttad a fájdalmat az arcán, történhetett valami.

-Ugyan miért? Talán még te sem tudod, mert mire leértél a földre, elfelejtetted.

-Hm… Talán akkor jobb is, hogy nem tudom. Nem érdemelném meg.

Majdnem odavágtad neki, hogy te hülye vagy, vazze, de megálltad. A te önbecsülésed is valahol a pince legmélyebb és legsötétebb lyukában van, de kiakaszt, ha másnak is ugyanez a baja. Pláne olyannak, akinek egyáltalán semmi oka rá. Hangosan sóhajtottál, nem igazán tudtad mit mondj anélkül, hogy esetleg a lelkébe gázolnál. Ilyenkor elég cinikus tudsz lenni.

-Mi van akkor, ha sorra hozom a rossz döntéseket, ha folyton tévedek, ha egyáltalán semmit sem csinálok jól?- valami nagyon bánthatja, ha ennyire maga alatt van.

-Ember vagy, tévedhetsz. Hozhatsz rossz döntéseket, hiszen mindenki megteheti.

-Miért?!

-Mert csak az nem tévedhet, aki nem is csinál semmit. Márpedig te a lelkedet is kidolgozod, elkerülhetetlen, hogy tévedj olykor.

-Felelőséggel tartozom a többiekért, ha én rosszul döntök, ők is szenvednek…

-Akkor hozd helyre!- kérdőn nézett rád. – Az ember néha rossz útra lép, néha nem tudja melyik a jobb és melyik a bal, néha eltéved, hátrafordul, meginog a bátorsága. Ettől senki sem lesz kevesebb, mert itt nem az a kérdés, hogy mit rontottál el… Ha ki akarod javítani, keress egy megoldást. Nézz szét, nézz körbe, keresd meg a helyes utat, ha meginogtál, győzd le a félelmedet. Nem az a kérdés, hogy hibáztál-e, hanem az, hogy mit teszel az után?

-És ha túlságosan félek, hogy bármit is lépjek?

-Az, hogy félsz, nem jelent többet, mint azt, hogy egy érző lény vagy. Ez nem hátrány…

-Már, hogy ne lenne az? A félelem gyenge dolog…

-Tévedsz, aki nem fél semmitől, az…

-Erős…- vágott közbe. Kicsit dühösen néztél rá, le is sütötte a szemét.

-Az a gyenge…

-Miért?!- láttad rajta, hogy egyenesen fel van háborodva a kijelentéseden.

-Azért, mert, aki nem ismeri a félelmet, nem ismeri a felelősséget sem. Ha nem tudod, hol a határ, ha nem tudod mire vigyázz, fejjel fogsz menni a falnak. Tudnod kell, mi az, ami visszatart attól, hogy hülyeséget csinálj, és ez a félelem. Az ember okkal fél. Ha félsz, az azt jelenti, hogy van egy akadály előtted, amit le kell küzdened. Egy akadály, hogy megerősödj, hogy átgondold, hogy biztosan tudd, merre mész. Ha félsz a kudarctól, akkor erősebben fogsz küzdeni a célodért. Aki nem fél, az nem figyel azokra, akik körülötte vannak, nem érdekli milyen károkat okoz, nem érdekli milyen erővel kell küzdenie, csak halad előre, törtet, rombol és pusztít, mert semmi sem állítja meg. És bár lehet, hogy eléri a célját, de az a rom halom, amit maga után hagy, értelmetlenné teszi az egész megtett utat. Semmi baj sincs azzal, hogy félsz. Ez tart kordában, ez ad logikát az agyadba, ettől lesznek a döntéseid racionálisak. Ettől fogsz érezni és gondolkodni. Nem az a baj, ha félsz, hanem az, ha hagyod a félelmet győzni…

Sokáig álltatok ismét a messzeségbe révedve némán egymás mellett a kis monológod után. De te ebben hiszel, így véled és így is élsz. Néha oda-oda tévedt a tekinteted az arcára, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik. Alighanem érzi ő is, hogy van igazság abban, amit mondasz.

-Tudod…- szólalt meg- már amikor először összefutottunk is éreztem, hogy te biztosan nem vagy átlagos lány, de most már biztos is vagyok benne…

Omo, hát emlékszik rád. Mosolyogva néztél le a cipődre, nem bírtad állni a tekintetét. Reménykedtél benne, hogy rémlesz neki, de most ez így… Eddig egész nyugodt voltál, nem akart a szíved kimenekülni a helyéről, de most meggondolta magát és már a torkodban kopogtatott.

-Hát… mindig is különc voltam- válaszoltál majdnem suttogva.

-Szerintem ez jó dolog. És köszönöm!

-Hm? Mit?

-Hogy elgondolkodtattál.

-Amikor az ember leginkább úgy érzi, hogy egyedül akar, vagy egyedül kell lennie, akkor van a legkisebb szüksége az egyedül létre…

-Hm?- ismét kérdőn tekintett rád. Mosolyogva folytattad.

-Ha valaki egyedül van, hajlamos félregondolni a dolgokat. Elhiszi, hogy ő a hibás mindenért, hogy mindent ő rontott el, hogy nem érdemli meg az életét vagy a boldogságát. Képes úgy érezni, hogy mindez szándékos, és mindenki ellene van, az egész világ ellene van, és bosszút kell forralnia. Egyszóval, az ember elméje ilyenkor irracionális lesz. Elkeseredve, begubózva bemenekülsz a sarokba, és saját magad ellen cselekszel azzal, hogy önsajnálatba menekülsz. Bármennyire idegesítő és frusztráló, ha van ott veled valaki, csakis az a valaki más képes visszahúzni a valóságba, csak valaki más tud felvidítani, észhez téríteni. Gondolom most is azért vagy itt, hogy egyedül légy és gondolkodhass, de… még, ha mérges is lennél, vagy kiabálnál velem, esetleg megpróbálnál lerázni- nem hagynám magam. Mert kell valaki, aki értelmet lehel beléd, mikor már azt hiszed, nem érdemelsz meg semmit.

Ismét csendbe burkolóztatok. Ő mondta az elején, hogy nem érdemelné meg, hogy angyal legyen. Tudja, hogy mire értetted a dolgot most, és azt is, hogy ebben is van bőven igazság, látod rajta. Tisztában vagy vele, hogy milyen érzékeny, és, hogy mennyire nincs önbizalma annak ellenére, hogy a többnél is több oka lehetne büszkének lenni.

-Az tart vissza az észveszejtett sikerhajhászástól, hogy félsz a kudarctól. És ez jó, mert ez tesz téged még megfontoltabbá, még érettebbé, még felelősségtudóbbá. A baj csak az Soohyun, hogy ha túlságosan is félsz, akkor saját magad fogod megfosztani az életedet a sikertől. Félj, de lásd meg, hogy a félelmedet legyőzheted- önkéntelenül is végig simítottál az arcán, de mikor felfogtad, hogy tulajdonképpen mit csinálsz elkaptad a kezed. Ő mosolygott, de nem nézett rád. Bár azt már megtanultad, hogy ebben az országban nem néznek folyamatosan a másik szemébe, náluk egyszerűen ez nem szokás, szóval már egyáltalán nem zavar a dolog. De érezted, hogy jól esik neki, hogy törődsz vele. Mert ez törődés. Faggathatnád, hogy mi a baja, meg ajnározhatnád is, de azzal csak magad ellen fordítanád és még csak értelme sem lenne. További jó néhány csendben eltöltött perc után rád nézett, majd láthatóan jobb kedvvel mondta ki:

-Késő van, haza kísérlek.

-Messze lakom, ne fáradj, már rég aludnod kéne.

-Ugyan, majd hagyom, hogy egyedül menj haza? Minek nézel te engem?

-Jó, jó, rendben van… De… agyon fogom magam aggódni, ha utána meg te mész majd haza egyedül.

-Szerintem jobban ismerem a várost, mint te.

Na ezzel mondjuk nem tudtál vitatkozni. Ez nyilvánvalóan igaz. Elindultatok hát, vélhetően a jó irányba.

-Köszönöm, hogy felvidítottál.

-Ugyan, bármikor és szívesen.

-Rendben…

Kérdőn néztél rá, de ő csak mosolygott. Most ezt úgy értette, hogy akkor máskor is igénybe fogja venni a vidító technikád? Szíved zakatolni kezdett ismét. Ahogy egy kicsit parkosabb úthoz értetek, megpillantottál egy macskát, amint éppen vadászik valamire. A sötétben kellett pár másodperc, míg felismerted, hogy egy galamb a prédája. Megállítottad Soohyunt és odamutattál.

-Nézd, Kevin becserkészi Eli-t!

Néhány pillanatig csendben álltatok, majd társad sarkon fordult és hangos nevetésben tört ki. A macsek elvétette a galambot, de megláttad nyakán a nyakörvet, így megnyugodtál, hogy nem egy kóbor, kiéhezett cicust látsz. Soohyun alig bírta abba hagyni a nevetést. Szívedet elöntötte a melegség, hogy nevetni látod. Olyan keserű arca volt, mikor megpillantottad a korlátnál, most pedig már nevet. Még jobban beleszerettél, már amennyiben ez lehetséges. Hazafelé menet már vidám hangulatban cseverésztetek. Folyamatosan kérdezgetett, hogy miért vagy itt, hogy jöttél ki, hogy lehetséges, hogy ilyen jól beszéled a nyelvet, meddig maradsz és így tovább. Nagyon boldog voltál. Igyekeztél minél természetesebben viselkedni és közben nem összeesni. Igen igencsak nehéz feladatnak bizonyult.

Szép lassan megérkeztetek. Egy vendégházban laksz jelenleg néhány barátoddal együtt, így a kapuban megállva próbáltál tőle elköszönni, de nagyon nem akarták elhagyni a szavak a torkodat.

-Örülök, hogy találkoztunk, tényleg…- mosolyogva suttogta.

-Én is, nagyon is… És most jön a szívbaj, hogy épségben hazaérsz-e… Addig fogok aggódni, míg meg nem látok rólad valami friss képet, hogy jól vagy…- unszoltad ezzel, hogy pakoljon fel valami édes selcát twitterre, ha jót akar. Kuncogott.

-Van egy ötletem. Add meg a számod, és írok egy üzenetet-t, ha hazaértem.

Meglepetten néztél rá. Bízik benned annyira, hogy ezzel lényegében megadja a számát? És, ha felteszed netre, ha terjeszteni kezded? Honnan tudja, hogy biztosan jót akarsz? Mert nyilván még a barátaidnak sem fogod ezt elmondani, de ő ezt elvileg nem tudhatja. Na persze eszedbe sem jutott ellenkezni, így lediktáltad neki a nagy nehezen megjegyzett számodat. Lábujjaidon billegtél és erősen gondolkoztál, hogy merj-e tőle egy ölelést kérni, vagy sokkal jobban fog fájni, amikor elenged? Látta rajtad, hogy vívódsz. Közelebb lépett és kereste a tekinteted. Felnéztél rá, de elfogott a szívszorító érzés, hogy ez csak egy illúzió. Egy ilyen férfi, mint ő… neki sosem lenne elég egy olyan hétköznapi lány, mint te. Tudtad, hogy esélyed sincs, ez is csak egy fintora az életnek, és úgyis csak pofont fogsz tőle kapni. Mégis kapaszkodni akartál valamibe, egy szál virágba, egy szál érzésbe, hogy talán mégis. Talán még barátok lehettek, talán ott lehetsz mellette, ha nagyon rossz kedve van, talán vele lehetsz, mikor egy megértő lélekre van szüksége… Még ha többet nem is kapsz soha, ez is olyan valami lenne, amitől az élet eddig is mindig megfosztott. De talán most, talán most fordul a kocka. Nagy nehezen kibökted neki óhajod:

-Kaphatnék egy ölelést?- de nem mertél ránézni. Ő viszont habozás nélkül magához szorított. Erősen kapaszkodtál a hátába, nem akartad, hogy elengedjen. Beszippantottad illatát, minden porcikáját érezni akartad, szorosan hozzábújtál. Nem ellenkezett. Belefúrtad arcot a vállába, holott nem sokkal vagy kisebb nála. Igazából fogalmad sincs, hogy meddig állhattatok így ott, de sokáig, az biztos. Hihetetlenül jól esett. Soha ilyen ölelést még nem kaptál. Majdnem elsírtad magad, de visszafojtottad könnyeid. Mikor ő elengedett, te nagyon lassan bújtál ki karjaiból.

-Köszönöm- súgtad oda, de még mindig nem bírtál a szemébe nézni. Nem válaszolt. Végig simított arcodon.

-Jó éjszakát- majd elindult visszafelé. Sokáig figyelted még, mielőtt bementél volna. Vettél egy forró zuhanyt, s közben agyadban pörgetted le újra és újra az egészet. Nagyjából egy óra múlva prüttyögött egyet a telefonod. Tényleg írt neked. Rendben hazaért. Ezennel megvan a legeslegnagyobb kedvenced telefonszáma. Na de hogy mentsd el? A nevén nem lehet, hiszen ha valaki meglátja és elhiszi, biztosan terjeszteni kezdi, vagy nem hiszi el és hülyének néz, az sem a legjobb. Bár ez annyira már nem lenne új. Még mindig az öleléstől megbabonázva도깨비-ként mentetted el, ami manót jelent. Jellemző rád, hogy így hívod, de nem is igazán tudod, hogy miért, vagy mire fel. Sajgó szívvel, mégis mosolyogva hajtottad fejed párnádra és merültél mély álomba…

Misztikus versenyfici :))

Egy nem átlagos nap a sok átlagos nap között…

Ez a nap is átlagosan kezdődött. Ugyanúgy, mint bármely másik átlagos nap. Habár így jobban belegondolva, az ő életük a legkevésbé sem átlagos és a napjaik kimerítik az „extraordinary” fogalmát. Ennek ellenére számukra ez már megszokott, ez az élet, így telnek a napok, így, ha relatívan viszonyítunk, akár még átlagosnak is mondhatjuk. Kiseop kócos és álmatag feje az ébresztőóra elég erőteljes és felettébb indulatos lecsapása után, vagy éppen Hoon akkora ásítása, hogy Soohyun védekező pozíciót vesz fel, nehogy a nyúl keresztben lenyelje. Ez mind nagyon hétköznapi. Legalább is az ulzzang fejében ez semmiféle megkülönböztetéssel nem járt. Szokásukhoz híven ma is próba, dalfelvétel, próba, ének, próba, dalok, próba… és a fonal máris elhagyva… Ahogy a kis nyuszi kezébe kapva a legkevésbé sem könnyen beszerezhető vagy éppen olcsó telefonját, gyorsan felnyomott egy kicsit sem egoista tweetet, hogy legyen mindenkinek HoonMorning-ja. Úgy bizony, a nyuszi szereti, ha HoonMorning van. De miért ne szeretné? A rajongók is szeretik, hát hogy is ne szeretnék?

Indulhat a nap. Bár nem ártana bedobni valami élelemfélét is, futott át a leader agyán, így megfogva az ominózus merőkanalat, amit már korábban bemutatott egy videó kapcsán, lapátolni kezdte a müzlit. Tettén felbuzdulva mindenki megragadott valamilyen evőeszközt, vagy legalább is a konyha valamilyen felszerelését, és mint jó csapat, szófogadóan és meglepően hatékonyan követték vezetőjük magánakcióját. Ami ezáltal megszűnt, mint magánakció, és átkonvertálódott csoportos elkövetéssé. Aztán persze nem ártana felöltözni sem, holott egyes ruhadarabjaik, amiket utcára vagy éppen interjúkra adnak rájuk, nem sokban különböznek a hálócuccuktól. Természetesen könnyen megeshet, hogy ez csupán egyéni vélemény, és senki más nem gondolja azt, hogy azoknak a ruháknak akár a legkisebb közük is lehetne a pizsamákhoz. A reggeli öltözködésben kiváltképpen az a mókás, hogy bár nagyon is gyorsan képesek elkészülni, az embernek mégis az az érzése támad, hogy egy lánybandához tévedt be. Mikor Eli már haptákba vágva csörgette toporzékolva a kulcsát a bejárati ajtó előtt, Kevin egy tipikusan tinilányos sikollyal jelezte, hogy át kell még öltöznie. Még egyszer. Hogy ez már hányadik, azt még a jó Isten se tudja. Soohyun nagyokat sóhajtva totál dögös és kegyetlenül halálos mély hangján bandukolva kifelé az ajtó felé veti tekintetét a galambra, szavak nélküli megjegyzéssel, hogy „már megint”. Eli csak meggolyóztatja szemeit, de nem reagál. Dongho bár fel van öltözve, és még meg is reggelizett, a haja is szépen belőve- bár fodrásznál még nem jártak, szóval alighanem csak szerencsésen aludt- mégis olyan arcot vágva csatlakozik a félkész bandához, mint akin konkrétan egy úthenger ment át. Ami azt illeti, még ez is nagyon is hétköznapi. Vagy minden napi. Mindegy, melyik kifejezést használjuk. Szép lassan Hoon és Kiseop is bepattognak az előszobába. Cseverésznek, fecserésznek, feltűnően vidámak. Hogy miért? Ki tudja, talán csak jobb lábbal keltek fel. Vagy álmodtak valami szépet. Talán megálmodták, hogy a macska nem sokára hazajön, talán még akár idő előtt is. No, az milyen szép lenne. Kevinre megint várni kell persze. De nem sokat, na ez már nem hétköznapi. Vagy mégis? Lehet, hogy csak a fiúk időérzéke csal? Pedig mindenkin van óra… Lehet bonyolult leolvasni? Vagy csak túl reggel van még? No mindegy, nem is számít, végre menet kész a banda. Vagy csürhe, mert bár mindenki tökéletes, mégis… Az a reggeli totál kómás fej és arc az összesnek majdnem az ellenkezőjét sugallja. Hát, de mit van mit tenni, menni kell és kész. Ma nincs interjú, így ha egy kicsit mosott és kicsavart rongyok is egész nap, olyan hú de nagyon ez most úgy konkrétan tárgytalan.

A már megszokott tempóban és ritmusban telt el a nap. Semmi érdekes vagy említésre méltó nem történt. Nem úgy, mint az ezt követő éjjel. Az ember azt hinné, már nem tudnak neki meglepetést nyújtani a fiúk, sőt, még ők is azt hiszik, hogy mindent tudnak egymásról vagy a világról, aztán történik egy ilyen és bumm… A hitük máris elszállt. Vagy legalább is alakot váltott.

Történt ugyanis, hogy Hoon csupán egy üveg vízért csoszogott ki a konyhába, miután egyszerűen képtelen volt aludni valami furcsa érzés kapcsán. Ahogy épp megtette volna utolsó lépéseit, felfigyelt valami nagyon furcsa neszre. Még az érzésnél is furcsább volt. Odapillantva a vér is megfagyott az ereiben. Hirtelen akkorát ugrott volna ijedtében, ha nem lenne lefagyva, hogy talán még a plafont is lefejelte volna. Így hát megeshet, hogy jobb is a lefagyás, megkímélte őt egy igen komoly fejfájástól. Megijedt szegény nyúl, mert nem bírta eldönteni, hogy tényleg emberi lényt lát-e maga előtt. Aztán leesett neki, hogy az biza Kiseop. Csak éppen holdkóros. És ijesztő zombi feje van. Nem is törődött vele többet, biztosan a mosdóba hajt. Ám pár pillanattal és egy megivott pohár víz után a bejárati ajtó kattanása felkeltette a figyelmét. Gyorsan oda is surrant, hogy meglesse, vajon az ulzzang ment ki, vagy egy betörő jött be. Harcra készen nézte a kitárt ajtót. Majd felkapva valamelyik kabátot, amelyik éppen a fogason pihent kifutott a másik után. Végig a lépcsőn lefelé próbálta felébreszteni, magához téríteni, megállítani az alvajárót, de úgy festett, hiába volt mindent küzdősport, ehhez nem elég erős. Kegyetlenül erős és kiváltképpen idegen és furcsa érzés hatalmasodott el rajta is. Mintha Kiseop átadta volna neki, csakhogy békén hagyja végre. Érezték mindketten, ahogy valami, valami megfoghatatlan hívja őket. Azért Hoon még mindig kétkedően váltogatta tekintete célpontjait, hogy most mégis mit kéne csinálnia, de mivel sem megállítani, sem felébreszteni nem tudta társát, így pár perc múlva átadta magát az ismeretlen vonzásának. Átsétáltak az úttesten is, miután kiértek az épületből, ami azért belegondolva enyhén nagyon felelőtlen, de szerencséjükre nem járt arra semmilyen autó. A túloldalt volt egy kisebb füves-fás rész, nem park, de mégsem betondzsungel. Az egyik fa tövében valami nagyon érdekes dolog feküdt. Közelebb haladván a nyúl nagy nehezen- miután kissé kitisztította az agyát- felismerte, hogy valamilyen kis állatkával van dolguk. Jó, de nem macska… nem is kutya… még csak mókus sem… akkor meg mi ez? Kiseop letérdelt mellé és ölébe vette. Egyértelmű volt, hogy a kisállat sérült. Vagy beteg, de valami nem stimmelt. Ahogy az ulzzang simogatni kezdte, az állatka érdekes mormogó hangot adott ki, mint a macskák dorombolása, de az az egy biztos volt, hogy nem macska. Hoon egyre inkább magához tért és egyre tisztább fejjel tudta felmérni a helyzetet. A kisállat hófehér volt, kissé még talán ragyogó is, de a nyuszi ezt betudta az elvarázsoltságnak, hosszú, hegyes és a fejéhez képest nagy fülei voltak, szeme szép kerek és lila… Lila a szeme? Atyaég, a józanabb személy ezt még vagy hatszor leellenőrizte, de tényleg lila volt a szeme. Kis édes pösze orra folyamatosan mozgott, mint a kis nyusziknak szokása. Szőre nagyon puha és dús volt, a farka pedig vékony, hosszú és egy szigony formában végződött. Méretre, mint egy kisebb termetű kutya, súlyra pedig nagyon könnyű. Úgy összességében varázslatos kis teremtény volt. És nem is tűnt valami eviláginak. Kiseop még mindig megbabonázva babusgatta a tüneményt. Azonban, mintha mégiscsak kezdett volna magához térni, még ha csak egy kicsit is.

-Kiseop! Hahó! Föld hívja az ulzzangot!

-Hm? Mi van? Mi tö… Mi a manó ez?- dobta el majdnem a kis élőlényt, de az belékapaszkodott, és rámeresztette hatalmas lila szemeit. Meg kell hagyni, hihetetlenül édes volt.

-Elkezdtél alva járni, idejöttél ki, öledbe vetted és azóta babusgatod. Képtelen voltam téged felébreszteni…

-Öhm… hát én erre semmire sem emlékszem… De nagyon kis édeske… Tartsuk meg!

Hoon csak úgy lesett, mint Mickey egér a moziban, de mire pislantott volna egyet a másik már rohant is vissza a dormba. Szegény nyúl fejét fogva és nagyokat sóhajtva követte a még mindig elvarázsolt társát. Vagyis annyira nem is volt elbűvölve, sokkal inkább a kis állatka rabjává vált. Bár amíg nem származik belőle nagy bajuk, hát addig most miért ne. Egy beteg kis állatkát kinek lenne szíve odakint hagyni egyedül, elveszve… No igen. De mi a jó manó ez az élőlény? Ez még mindig egy megválaszolatlan kérdésnek számított. A két jóbarát ma éjjel egy szobában aludt. Nem állt szándékukban felébreszteni a többieket emiatt. Viszont a kis kirándulás hátrányait reggel igencsak megérezték, méghozzá álmos, fejvisszahúzó utálatos reggel formájában. Mindkettő úgy verte le az ébresztőt, mintha azok fejszével akarták volna őket agyoncsapni. Ahogy Soohyun betámolygott, hogy felverje őket, hozzávágták mindketten a párnájukat. A leader csak úgy állt az ajtóban, és mivel még nagyon reggel volt, így kellett neki egy perc, mire felfogta, hogy milyen támadás áldozata is lett ő valójában. Persze közben a másik kettő is felfogta, hogy ezzel most hadat üzentek, és nagy eséllyel el is fogják veszteni, méghozzá véresen.

-Öhm Hyung…- kezdte az elterelést Kiseop- az éjjel találtunk egy elveszett állatot, nézd!- mutatott maga mellé a kis lényre. Amaz békésen szuszogott, nem ébredt fel a ricsajra.

-Mi féle állatot és hol?- húzta fel a szemöldökét a legidősebb.

-Hát itt mellettem… Mit nem látsz rajta?

-Kiseop, én semmilyen állatot sem látok, biztos csak nem ébredtél még fel, és álmodsz- mondta ezt igazából már magának, mielőtt elmebajjal vádolta volna a másikat és inkább otthagyta őket. A két bűntárs összenézett és igencsak tanácstalanul álltak az egésszel szemben. Lassan kikászálódtak az ágyból és összekaparták magukat. A kis tünemény is követte őket. Kiültek a konyhába betömni valamivel korgó gyomrukat.

-Nevezzük már el!- súgta Kiseop Hoonnak.

-Jó, de minek?

-Nem tudom, de valahogy neveznünk kéne… Legyen Fairy…

-És te ezt kibírod mondani?

-Ki… muszáj lesz, de nem tündéri?

-Oké, rendben, legyen.

-Ti meg mit sugdolóztok ott a sarokban?- szólt közbe a galamb.

-Biztos a képzeletbeli állatkájukról beszélnek- kontrázott a leader.

-Hogy miről?

-Nem is képzeletbeli- durcázott be az ulzzang.

-Hát én nem látok semmilyen állatot- mondta a legfiatalabb és közben bólogatott és helyeselt a többi is. A két elvarázsolt elég meghőkölten nézett össze, de úgy döntöttek nem is erőltetik a dolgot tovább. Pedig Fairy ott ült mellettük és épp kihalászott némi eledelt a tányérból. Nem értették. Bár a nyúlban kezdett egyre jobban körvonalazódni, hogy bizony valami nem egészen evilági lénnyel van dolguk. Vagy mindketten megőrültek és ugyanazt haluzzák. Mókás igazság szerint mindkét eshetőség. Az elkövetkező egész nap pedig mindenféle furcsaság melegágya volt…

Ott kezdődött az egész, hogy már az odaúton a kisbusz kormánya önmagát kormányozta. Vagyis a sofőr majdnem szívrohamot kapott, amikor egy kisgyerek kifutott a busz elé, de a kormány épp időben fordult el anélkül, hogy ő megtekerte volna. A bűnösök látták Fairyt, ahogy a sofőr ölében ücsörgélve önálló vezetésbe kezd. A többiek persze nem. Viszont mivel a kisgyerek biztonságban visszaszaladt a járdára, így nem is firtatták a dolgot. Bárki is hinné azt, hogy ezzel itt véget ért a történet, hát az bizony nagyon nagyot téved. A kis lényke még csak most melegített be. Ahogy a dalokat akarták felvenni, a hang folyton elmászott, a keverés folyton össze-vissza állítódott. Persze, mert Fairy nem bírt leállni a kis gombok, billentyűk levadászásáról. Hoon és Kiseop próbálták elvenni onnan anélkül, hogy túl hülyének tűntek volna, de ez egy nagyon esélytelen küldetésnek bizonyult. Soohyun már őszintén kezdett aggódni a két fiú elmeállapota miatt, holott köztudott, hogy ő sem teljesen százas. És ez még enyhe kifejezés. A következő érdekesség az volt, ahogy a fogasra felakasztott ruhák elkezdtek maguktól leesni a földre. Hiába pakoltál vissza őket, egytől egyig mind le lettek pofozva. A bűntársak már rákvörösek voltak zavarukban. A többiek sem tudták hova tenni a dolgot, de, hogy az egész nap kezdett a feje tetejére állni, az mindenki agyában nyilvánvaló volt. Eli kibontott egy Red Bullt, de meginni már nem tudta. Mintha valami kiverte volna a kezéből… A doboz után kapkodott, és hol megfogta, hol egyre lejjebb ejtette, úgy nézett ki, mint egy épp betanuló zsonglőr. Persze mindenki szakadt a látványon, de a végeredmény… Na az először jeges fagyot, majd még nagyobb hahotát eredményezett. Az utolsó nagy adag lőty éppen Soohyun arcába fröcskölt, ahogy az próbált segíteni a galambnak. Hirtelen néma csend áradt szét a teremben, de ezt Dongho hangos röhögése sikeresen megtörte. Fairy nagyon élvezte a banda jelenlétét, és a sok hülyeséget, illetőleg alighanem azt is, hogy csak az a bizonyos kettő látta minden akcióját. Bár már eléggé feszülten érezték magukat emiatt. De hogy is gondolhatták, hogy ennyi volt? Fairy még kicsit sem szórakozta ki magát. Ahogy megérkezett a rendelt ebéd, valahogy mindenkinek sikerült legalább egyszer, de inkább többször leejtenie az evőeszközt.

-Keresztbe tettetek valakinek, hogy a Karma így megtalált minket?- tette fel a vélhetően jogos költői kérdést Soohyun miután már negyedjére szedte fel a földről a pálcikáját. A nyúl és az ulzzang sokatmondóan összenézett, félelemmel vegyes elfojtott kuncogással próbálták meg titokban tartani a dolgot. Ők látták, hogy a kis lényke pofozza le folyton a földre a tárgyakat, de ha el is mondták volna, ki hitt volna nekik? Nagy valószínűséggel csak kihívták volna hozzájuk a zárt osztály legfelszereltebb orvosait, és minden joguk meglett volna ehhez… Ebéd után a legkisebbnek sürgős dolga akadt a szomszéd helyiségben, de mielőtt még elérte volna a célját, megbotlott a saját- vagy egy aprócska lényke- lábában és cifrán padlót fogott. Állával ért földet, amit utána aztán egész este fájlalt. A többiek jót nevettek, de a nyúl erre bizony már egy kissé gonoszan nézett Fairy-re. Nem tetszett neki, hogy a móka mellett a fájdalom is befigyel, ez így már nem helyes. A szőrmók egy kicsit vissza is húzódott, de Hoon számára is nyilvánvaló volt, hogy valami sokkal nagyobb bűntett elkövetésére készül csak. Méghozzá ellene…

A nap további része szerencsére akciómentesen telt. Kivéve persze a haza utat. Félúton egészen „véletlenül”, de tényleg, semmi köze nem volt egy természetfeletti kis szőrmóknak a dologhoz, szóval félúton hazafele megszólalt a duda csak úgy alanatúr a buszban. Az egész banda, a sofőrrel együtt akkorát ugrott, hogy a 8 főből 5 be is verte a fejét az autó tetejébe. Erre bizony már mindketten a bűntársak közül csúnyán néztek Fairy-re. Persze a kis állatka csak fújtatott egyet, kinyújtotta a nyelvét majd feltelepedett a műszerfalra. Azért a hosszú farkincája csak úgy járt idegesen, mint a macskáké. Csoda is, hogy nem zavarta a sofőrt… Oh hát persze, hiszen nem is látja.

Egészen vacsoráig nyugodalom volt. Sőt, igazából még vacsora közben sem történt semmi veszélyes dolog. Természetesen azért egy-egy falatka a fiúk tányérjából minduntalan rejtélyes körülmények között eltűnt. Csodálkoztak is, hogy ilyen mohón ennének? De szerencsére elintézték egy vállrándítással.

Az esti készülődés során Fairy letelepedett Kiseop ágyára, míg azok a fürdéssel, elpakolással voltak elfoglalva. Persze közben fél-fél szemmel mindig felsandított, mintha csak arra várna, hogy az egyik végre befeküdjön mellé és simogassa. Hoon úgy döntött ma ismét Kiseopnál alszik. A többieknek ez nem volt idegen, mindig variálták, hogy ki hol vagy éppen kivel alszik, sőt nem is szokott mindig mindenki a dorm-ban aludni. De itt még nem volt vége a napnak, de nem ám, közel sem. Ha a fiúk tudták volna, mi vár még rájuk… De a lényeg, hogy jól sült el. Ahogy a nyúl behurcolkodott és igyekezett lepakolni, az ulzzang máris a segítségére sietett. Mi sem kellett több Fairynek, máris ott termett köztük. Sikerült úgy összegubancolnia a paplant a fiúk lábával, hogy azok szépen hátsóra is huppantak. Pontosítva Hoon, mivel Kiseop sokkal inkább az ölébe huppant. Megszeppenve néztek egymásra és csak néztek és néztek… Nem igazán tudták, hogy ez most mi. Mindkettő szíve kezdett megbolondulni. Az utóbbi időben elég sokat voltak együtt annak ellenére, hogy azelőtt Kiseop folyton AJ-vel lógott, Hoon pedig Kevinnel. Viszont mióta a rapper Amerikába ment, ez a kettő egyre többet beszélgetett és hülyült együtt. Kiseop még meglepettebb lett, ahogy a kicsit szenvedélyes pózból Hoon csak fogta magát, és hanyatt dőlt. Az ulzzang még mindig támaszkodott a másik dereka körül, nem bírt megmozdulni. Fairy úgy tűnt kezdi ezt megelégelni, így mit ad Isten, beleharapott egy jó nagyot a fiú karjába. Amaz felkiáltott és el is kapta karját, minek következményeképpen elvesztette egyensúlyát és ráborult a nyúlra. Feje épp a mellkasára feküdt, ahol egyből megérezte a kissé gyorsabban verő szívének ritmusát. Ismét lefagyott. Csak feküdt ott az énekes mellkasán kapaszkodva annak pólójába. A szőrmók pedig, mint aki jól végezte dolgát fújtatott egyet, lefeküdt és nekiállt mosakodni. Még egy szívroham kerülgette az ulzzangot, mikor Hoon simogatni kezdte a buksiját. A hideg is kirázta szegény megszeppent fiút, ahogy azok az érzéki ujjak hajtincseivel játszani kezdtek. Végül, olyan éjféltájt, mikor már mind a két díszpinty félálomban volt, Fairy felpattant, majd kiugrott az ablakon. Erre persze a fiúk is felkapták a fejüket, és az ablakhoz rohantak. Kiseop kihajolt az ablakon és csak úgy lesett a tündérlény után. Fürgén és vidáman szaladgált odalent, egyszer visszanézett, egyértelműen vidáman, majd végleg eltűnt az éjszaka sötétjében.

A dögös nyúl pedig hátulról átölelte a másikat. Az ulzzang visszaemlékezett arra a bizonyos koncertre, amikor ugyanilyen szituációba került, csakhogy akkor csupán a fan service kedvéért. Vagy mégsem? Mi van akkor, ha már akkoriban is bontakozott valami a két bandatag között? Mindkettő fejében ehhez hasonló kérdések záporoztak.

-Kiseop… mi van akkor, ha Fairy tulajdonképpen Cupido?- alighanem még egy mérfölddel arrébb is hallani lehetett azt a puffanást, ami Kiseop agyában zajlott le…

-Te hülye vagy Hoon…- kontrázott rá az említett. Azonban mégis elgondolkodott rajta, hogy Fairy esetleg tényleg Cupido egy házi kedvence, vagy akár még a szárnysegédje is lehet. Ki tudja? Ha egy ilyen dolog megtörténhetett velük, akkor ez sem lehet sokkal lehetetlenebb. Hiszen akármennyire is átlagosnak számít számukra az életük, azt meg kell hagyni, hogy ez a nap a legkevésbé sem volt átlagos. Sőt, kifejezetten kikerülte az átlagos minden létező definícióját.

Hogy az újdonsült pár valaha is újra találkozik-e Fairyvel? Vagy, hogy tulajdonképpen akkor kis volt Fairy? És miért is jelent meg a két fiú előtt? No és miért csak ők ketten láthatták?  Nos bizony, az már egy teljesen más történet…