Érte, másért nem...-22

Menj tovább, mintha látnád is a fényt…

Csak egy kérdés. Van az emberi agyban olyan funkció, hogy fájlok, adott esetben emlékek, tömörítése, majd pedig egy „delete” gomb? Bár nem csak az emlékeket kéne kitörölni, hanem úgy mindent, ami történt. Te jó ég, hogy én mekkora egy balfasz voltam. Olyan biztos voltam mindenben régen. Még akkor is, amikor idejöttem. Mennyit agyaltam, emlékszem én, de soha meg nem fordult a fejemben, hogy valakit ilyen szinten tönkretehetek. Biztos voltam mindig benne, hogy helyén van az eszem és a szívem is. Na, hát erre most szépen rácáfoltam. De az még hagyján, mintha meg is bolondultam volna hirtelen. Ahelyett, hogy küzdöttem volna- még akkor is, ha egyébként szépen kifakadtam- sírtam meg bőgtem, meg sajnáltattam magam. Nem vettem észre, mikor viszem túlzásba, mikor kéne abbahagyni, vagy éppen mi az, amit még elkezdeni sem kéne. Akkora pitricsáré, bagatell dolgok miatt indítottam konkrétan atomháborút, hogy még én magam is csak lesek most. Levéltetvekből sáskainváziót csináltam, hogy éljek a régi „szeretem a metaforákat” szokásommal.

Tudom, hogy kissé elvetettem a sulykot. Ennyi ömlengést és nyáltengert még a világ sem látott, mint amennyit én akkortájt összehoztam. Nem csodálom, hogy a többiek kiakadtak, egyszerűen kibújtam a bőrömből és belebújtam valami spanyol, romantikával túlfűtött, csöpögő szappanopera karakterének a bőrébe. Uram atyám, miket össze nem hordtam meg gondoltam én. Még, hogy nem küzdenék, ha őt elveszíteném, chö! Olyan nagyszerű életet élnék, hogy a túlvilágon utána bőven legyen mit mesélnem! Mert, ha azonnal követném, szerintem újra meg újra kinyírna, függetlenül attól, hogy egyébként is halott vagyok már. Ennyire azért már ismerem. Annyiszor végig jártam már fejben, hogy mi hogyan történt, mi mit követett, mi mit váltott ki, keresve a logikus és racionális magyarázatot erre az egészre. Mintha én olyan hű-de-nagyon-racionális ember lennék, vagy egyáltalán tudnám, milyen az. De most bebizonyítottam, hogy itt az ideje egy kicsit felnőni. Bár soha nem lesz belőlem egy komoly férfiember, mert miért lenne, de, hogy ezentúl ennél érettebben kell kezelnem legalább a kapcsolati problémáimat, az most hét szentség. Ezt így még egyszer nem csinálhatom meg. Kicsit táncolok más idegein, majd ők az enyéimen, és szépen kibukok bele egy másik karjába. Na persze, erre soha többé nem leszek képes. Szóval össze kell szedjem magam, a gondolataim, az érzéseim, minden értelmemet és helyre pakolni a darabokat, akár egy hatalmas puzzle-t. Most már értem, hogy hol rontottam el, hol nem viselkedtem úgy, ahogy kellett volna, de utólag okosnak lenni könnyű. Felismerni a dolgokat abban a pillanatban, na az a nehéz. De nem fogom feladni, akkor sem, ha ezzel kicsit önmagamnak mondok enyhén ellent. Viszont, ha visszagondolok…

Dübörögnek fejemben Soohyun szavai: „Nagyon szeretnék neked megbocsátani, de nem tudom sikerülhet-e valaha is”. Összetört. Tudom én is, hogy hibáztam és én is nagyon remélem, hogy egyszer majd megbocsát, és mindent elölről kezdhetünk. Azon is gondolkodtam, hogy talán elkezdhetném én elölről. Kisebb gondoskodások, odafigyelés, enyhe csábítás. Persze semmit sem szabad túlzásba vinnem, mindenből éppen, hogy csak egy leheletnyit szabad. Hogy lássa, nem adom fel, hogy kitartok, hogy tényleg újra akarom kezdeni, de hajlandó vagyok rá várni, míg ő készen nem lesz, hogy maga mögött hagyja a múltat. Én várok rá, kibírom, mert akarom, hogy újra együtt legyünk. Még akkor is, ha ez sokára fog megtörténni.
Az utóbbi időben tényleg nagyon sokat gondolkodtam. Hogy mi minden történt velem az elmúlt időszakban, mióta idejöttem. Felfordult az életem, fenekestül. Megjöttem, kezdeti balhék, amik mára megszűntek, bár azok helyett sok több egyéb balhé is. Soha nem hittem volna, hogy így meg tudok majd szeretni bárkit is. Hogy épp egy pasit szerettem meg, az mellékes, hiszen nem azért szeretem, mert ő egy hapsi, hanem azért, mert ő az, aki. A személyiségét, a belső énjét, a lelkét szeretem és szerintem ez így is helyes. Aki emiatt elítélne, az soha nem volt még igazán szerelmes. Vagy éppen más a nézetvilága, de kit érdekel az már.
Nem könnyű vele, neki is megvannak a hisztiei, de nekem is. Soha ebben a tetves életben még egy ekkora ordináré nagy hibát ugyan el nem követek, de sajnos azt nem tudom sem magamnak, sem neki megígérni, hogy az élet nem csesz ki velünk többé. Bár mondhatnám, hogy ezentúl minden szép és jó lesz, hogy nem áll majd semmi az utunkba, de nem tehetem. Viszont azt megígérhetem, hogy nem fogom feladni, tovább küzdök, próbálkozom, ameddig csak kell, ameddig ő azt igényli. Sokszor érzem rajta, hogy hajszál választja el attól, hogy hozzám bújjon, vagy megöleljen, de aztán látom az arcán, ahogy végig fut rajta a fájdalom. Még mindig fáj neki, még mindig nem tudja, mit tegyen, hogyan kezelje. Persze én sem, főleg, hogy azzal lakom egy szobában, akivel megcsaltam és így megértem, hogy állandóan attól fél, esetleg újra megtörténik.

Csak úgy cikáznak össze-vissza a labirintusszerű agytekervényeimben a mindenféle gondolatok… Próbálok átlátni a káoszon, de nem vagyok zseni. Én csak…
Én vagyok a csapat bolond nyula, bár az is tény, hogy én vagyok „anyuci”, aki mindenkivel törődik, mindenkiről gondoskodik. Habár ezt nem érzem mostanában. Soohyunnal túl sokat foglalkoztam, elvégre együtt voltunk. Donghoval sokat törődök, ez így is fog maradni, Kiseop nem szorul rám, ott van neki a macsek és ElVin is elvan magában. Vagyis gondolom… Nem tudom, mintha köztük sem stimmelne valami. Látom, hogy jól megvannak, de valami mintha hiányozna.  AJ-t a balhé miatt hanyagoltam, hiába szobatársam, bár megbeszéltük a dolgot, és hogy, nem fog soha többé megtörténni. Azt mondta még csak nem is hozzám vonzódik, hanem… Bakker, ez nekem eddig miért nem esett le?! De így mondta én agyam, nem? Emlékezz pontosan a szavaira Hoon! „Nem is hozzád vonzódom!”. Így mondta. WTF?! Vagyis vonzódik valakihez, de nem hozzám? Heh? Kiseop? De neem, abból már lett volna valami. És tuti, hogy nincs köztük semmi, bármennyire aranyosak, amikor húzzák egymás agyát, „csak” olyanok, mint Kevin és Eli. Társak, de nem partnerek. Ha ez így egyáltalán értelmes. De akkor ki a tökömhöz vonzódik? Soohyunhoz? Nem, az kizárt, az a kettő között az életben nem lenne semmi. Dongho? Kizárt, AJ úgy kezeli, mint egy kisöcsit, vagy leginkább sehogy. Kevin? Mondjuk… Talán. Nyíltan imádja a srácot. Bár az meg akkor túl egyértelmű lenne, nem? Hát esküszöm, nem tudom. És azt sem értem, miért nem esett le nekem ez eddig. Vagy lehet, hogy Eli tetszik neki? Számomra elég elképzelhetetlen a dolog. Ha nem Kiseop, akkor inkább Kevin, de az is olyan, hogy társ, de nem partner. Viszont mindenki más is kizárható, mert egyszerűen nem passzolnak, vagy egyáltalán egy árva szikra nem volt sehol sem. Vagy talán csak épp nem vettem észre? Mondjuk lehet, nem őrködöm felettük állandóan de akkor is. Mi a fene történt, ami így elkerülte a figyelmem?!

Hajh, túláradnak a gondolataim. Mostanában sok időt töltök csak így fekve, a plafont nézve és az élet értelmeit kutatva. Mintha nem is én lennék, de az tény, hogy ez az egész megcsalásos ügy valamit elvett belőlem. Olyan érzésem van, mintha az elmúlt pár hétben 180 fokban fordult volna fel minden. Soha nem voltam ennyire higgadt, nyugodt, nem tudtam ennyire tiszta fejjel átlátni mindent. De az az álom ott a kisbuszban… Megrémít. Pont azért, mert alapjáraton nem lehetetlen. Annyi baleset történik, miért pont mi lennénk kivételek a potenciális –milyen szavakat nem használok- áldozatok alól? Bármikor megtörténhetne. És ez kegyetlenül megijeszt. Annyira valóságosnak tűnt, ahogy Soohyun ott fekszik, haldokolva az út szélén. Mi lesz, ha egyszer tényleg megtörténik? Belegondolni is szívszorító. Persze, ha mondjuk azt álmodtam volna, hogy jönnek a Sithek, és ők viszik el Soohyunt, nyilván nem paráznék ennyire. Mert ugye Sithek nem léteznek. Ugye?!
Szóval ez is megriaszt, hogy annyi minden lehetséges, amit mi nem tudunk kontrollálni. Az én hibám is lényegében egy teljesen emberi hiba, ami bár nem ment fel, mégis olyan igazságalapot ad a dolgoknak, hogy máris fáj a fejem. Abba kéne hagynom ezt a sok morfondírozást, mielőtt kifolyik az agyvelőm. Mert afelé tartok jelenleg…

-Áááááááá te átkozott, ördögi pokolfajzat!

Oh igen, imáim meghallgattatásra nyertek. Ez Eli hangja volt. Azt hiszem a fürdőből jött. Menjünk ki, lessük meg.

-Mégis mi a jó fenéért kellett ezt? És mégis hogy gondoltad? Mi lesz most a ruháimmal?

-Passzolni fognak Kevin nagyon szexi pink alsógatyájához!

Ezek szerint Kiseop alkotott valamit, avagy mégsem, mintha AJ arcán aljasabb mosoly bujkálna. No nézzünk be a fürdőbe. Hát LoL. Eli ruhái szépen egymás mellett, köralakban, körbetekerve WC papírral és megspékelve némi… festékanyaggal. Szerintem egész művészi lett, jól néz ki, eltekintve attól a ténytől, hogy valami festékanyag lepi be a galamb ruháit.

-Tudom, hogy nem te csináltad ulzzang, neked ehhez nincs elég eszed!

-Tessék?! Azt hiszed, én nem lennék képes ilyesmit megalkotni? Chö! Most utállak!

Soohyun, Dongho és Kevin már szakadnak. Eli arca paprikavörös. Kiseop?!

-Leader-shiiiiiiiii –ne bújj hozzá te gyökér!- szólj rá, hogy ne szidja az agyi kapacitásomat, kérlek!

-Eli, ne vond kétségbe szegény képességeit, mert cefetül meg fogod inni a levét!- majdnem komoly, de azért hajszálhíja van, hogy ne kezdjen el sírni a röhögéstől. És mondjuk igaza is van, bár most már mindegy, Kiseop tuti kitalál majd valami nagyon ütőset bosszúból és már csak azért is.

-Ne aggódj drágaságom, abban igazad van, hogy nem ő volt. – hoppá macska.

-Tudtam, hogy te lehetsz csak az igazi bűnös! Mit ártottam neked?

-Mostanában folyton szanaszét hagyod a cuccaid! Gondoltuk, megmutatjuk, hogy ez lényegében mivel is jár együtt.

-Szóval te is benne voltál Kevin?! Jól van, csak várjátok ki a végét, megbánjátok ti még ezt! És most kifelé! Mindenki!

Nagyon ijesztő, de szerintem csak dühvel akarja leplezni, hogy mindjárt elsírja magát. Ez furcsa, tőle ez szokatlan. Mindenki elhúzza a csíkot, de én nem. Magam mögött zárom be az ajtót.

-Hoon, a mindenkibe te is beletartozol!

-Eli, kérlek… Látom, hogy nem csak ez a baj. Elég sok időm volt mostanában figyelni, valami nincs rendben. Mi a baj?

-Ennyire egyértelmű?

-Látom a düh mögött a könnyeid. Had segítsek.

-Elmesélhetek valamit, Hoon? Nem beszéltem még erről senkinek sem úgy igazán.

-Hát persze Eli. Barátok vagyunk! Sőt, inkább testvérek.

-Amikor debütáltunk, nem indult minden olyan szépen. Kevés sikerünk volt, nem is voltunk népszerűek. Kiseop még nem volt a bandában, Kevin és Kibum már ismerték egymást, együtt voltak egy korábbi bandában, Xander és Soohyun is ismerték már egymást, sőt, igazság szerint még AJ-vel is találkoztunk, mikor még a Paran tagja volt, szóval Dongho és én voltunk totál egyedül. Ezért is lettünk olyan jóban. Szeretem azt a kis trollt, mintha a kis öcsém lenne. Legközelebbi társam. De akkor is kicsit furcsa volt, hogy máris párokba rendeződtünk. Mármint annyira nem, hiszen mindenki szeret mindenkit, de akkor is megvolt, hogy ki kivel jön ki a legjobban. Amíg Kibum a bandában volt, olyan nagyon ElVin nem is létezett. Láttad azt a videót, amikor megkérdezik Kevintől, kit szeret a legjobban? Kibum nyakába ugrott. Aztán egyszer csak a fanok elkezdték imádni a mi kis párosunkat, ElVint, szóval egyre több időt töltöttünk el együtt. Kevin úgy érzem soha nem tudta igazán elengedni Kibumot, ezért is bánt veled úgy, ahogy, az elején. Kérlek, ne haragudj rá ezért, tényleg nagyon szerette azt a kis gonoszt. Nekünk is voltak őszinte pillanataink, imádom őt is, és ő is szeret, a maga módján, de az én érzéseim valahogy mindig mélyebbek és őszintébbek voltak. Amit persze megértek, hiszen nem lehet valakit ugyanúgy megszeretni, mint a másikat vezényszóra. Nem is vártam el. Nekem Kevin egy igazi társ volt, legjobb barátom, csak mindig éreztem valami ürességet, ami szétválaszt minket. Lehet ebből látni bármit is?

-Olykor igen. Mintha Kevin hülyeségei téged sokkal jobban bántanának. Észrevettem, hogy valami, mintha nem stimmelne köztetek.

-Amikor ti megjöttetek AJ-vel, minden felfordult. Emlékszel, milyen jókat beszélgettem szobatársaddal?

-Emlékszem, még aludtál is nálunk. És, most, hogy mondod… Úristen, én észre sem vettem eddig, hogy milyen hirtelen szűnt ez meg.

-Igen, mert Kiseop hirtelen belépett a képbe.

-Belépett a képbe?

-Tudod, biztos megint csak én voltam naiv, de úgy éreztem hirtelen, hogy megtaláltam azt, aki kitölti a meglévő űrt. Annyira jól el tudtunk beszélgetni, bármiről, nem volt feszültség, nem éreztem ürességet. Aztán hasonló mód lettek jóban Kiseoppal is, és onnantól valahogy nem tudtam beszélgetni a macskával. Én csak egy igaz barátot szeretnék, de úgy tűnik, túl sokat kérek.

-Nem dehogy, nem kérsz sokat. Egyáltalán nem. Meg kéne beszélned velük, vagy legalább AJ-vel.

-Nem hiszem, hogy ő valaha is olyan közeli barátként tekintett volna rám. Én mentem oda hozzá, még csak nem is fordítva, szóval erről ennyit. Eleinte csak kedves akartam lenni, mert hát újak vagytok, nektek és nekünk is hasonlóan nehéz volt. Bármennyire fájt, hogy két darab a lelkünkből elveszett, nem akartam, hogy úgy érezzétek, bármi fenntartásom is lenne ellenetek. Aztán meglepődtem, mennyire könnyen barátkoztam össze Jaeseoppal. Bár lehet épp ez volt a gond? Hogy minden olyan könnyen ment? Hiszen, ott van az a mondás is, hogy „túl szép, hogy igaz legyen”. Tudod Hoon, néha olyan elveszettnek érzem magam. Olyan, mintha ott állnék egy szakadék szélén. Dühöngő tenger van alattam, mely csak arra vár, hogy végleg elnyeljen. Mind ott vagyunk. Ott egy függőhíd, kötelekkel, amikbe kapaszkodni lehet. Mindenki átér, én vagyok az utolsó. Erről álmodtam is egyszer. Mikor én rálépnék a hídra, a kötelek leszakadnak. Senki nem néz hátra. Kiáltok utánatok, de mintha a tenger odalent elfojtaná a hangomat. Majd már csak az árnyékotok marad hátra. Nyújtanám a kezem, hogy valaki kapjon el, de nem vesztek észre. Majd elgondolkodom, hogy talán nem is akarok átmenni, jó ott nekem. Majd felébredek és rájövök, hogy mennyire ostoba vagyok, hogy ilyeneket gondolok. Szerettek, én is szeretlek titeket. Egy család vagyunk, évek óta együtt, minden nap minden percében. Természetes, hogy egymás agyára megyünk olykor, hogy balhézunk, hogy nem mindig jövünk ki. Tudom én ezt. Csak, amikor egyedül vagyok, amikor van időm elmerülni a gondolataimban, olyankor néha ilyenek is átfutnak tekervényes agyamon.

 Nem is hittem volna, hogy a mindig bolond, mindig troll és dork Eli ilyeneket érez, és, hogy ilyeneken megy keresztül. Látom az arcán, hogy alig bírja visszafojtani a könnyeit, de ott bujkál egy halvány mosoly is az ajkai sarkában. Nem is tudtam, hogy ennyire komoly gondolatsorai vannak. Úgy tűnik, nem csak én lepem meg saját magamat…
Valóban, így visszatekintve érezhető volt az ElVin probléma, sokszor volt balhé, sokszor volt hisztis mind a kettő a másik miatt. Illetve emlékszem, Eli sokat járt be a macskához, még aludtak is együtt, aztán hirtelen ez megszűnt. Ha előbb észreveszem, felismerem a problémát, már rég megejtettem volna ezt a beszélgetést.

-Nézd Eli. Én itt vagyok, nagyon kedvellek, szívesen meghallgatlak, és bármikor szívesen beszélgetek veled, vagy megyek veled vásárolni, főzni meg aztán pláne!

-Igen Hoon, köszönöm. Szavadon foglak.

-Nagyszerű! Akkor mi lenne, ha most itt rendet tennénk, mert eredetileg ugye azért is zárkóztunk be, aztán kimozdulnánk a piacra, majd főznénk egyet?

-Rendben van. Köszönöm Hoon.

Na rakjunk rendet. De mindenképpen úgy vélem, hogy meg kéne beszélnie ezt AJ-vel. Utálom magam, hogy nem vettem észre semmit. És sajnos van abban valami, hogy hátra sem nézünk. Mármint, én Soohyunnal vagyok/voltam elfoglalva, Dongho is nagyrészt velem, vagy mostanság Kevinnel leginkább, AJ az ulzzanggal, szóval… Igazság szerint ez gyakran előfordul, ha a társaság páratlan számmal van. És itt most pont a galamb esett ki. Sajnálom szegényt. Ezentúl megpróbálok majd jobb barátja lenni. Kezdjük is a mával. Befejeztük a fürdőt, akkor cuccoljunk.

-Átöltözöm, és az ajtóban találkozunk.- mondom barátomnak.

-Rendben!

Bemegyek szobámba, majd elkezdek átöltözni.

-Hát te hova settenkedsz?- kérdi szobatársam.

-Oh hát nem settenkedek én. Eli-al megyek piacra, majd főzünk nektek valamit.

-No de jó dolgunk van. Mivel is érdemeltük ki?

-Ti? Semmivel… Eli érdemelte meg, hogy valaki törődjön vele egy kicsit, ha ti már csak piszkálni tudjátok.

Kerek szemekkel néz, de nem hagyok neki időt a reagálásra. Kimegyek, és uccu. Eli még odaszól leaderemnek, hogy megyünk vásárolni, aki csak bólint, majd int, hogy pá. Úgy tűnik nem fog akadékoskodni, alighanem tudja, hogy nem hiába vásárolgatunk mi. Bár ugyanúgy hívhatnám leaderemnek, mint régen, de ez most csak az én fejemben létező becenév sajnos…

-Ejj, annyira nincs hideg, de annyira nincs is meleg.

-Hát igen. Bár ahogy elnézem kedves galamb, a rokonaid most is nagyon sokan vannak odafent.

-Ehhh… Ha egyszer összefutok egy nyúllal Hoon, hazaviszem családlátogatás céljából.

-Nagyszerű! Megtanítom, hogy kell galambot vadászni!

-Remek… De ugye tudod, hogy sok lúd, ez esetben sok galamb nyulat győz?

-Édes a bosszú drága barátom, várd ki a végét.

-Aha, majd meglátjuk mi ki nevet a végén…

-Drága életed lesz neked…

-Te még drágábban adod majd…

-Az miért is jó neked, ha én drágán adom?

-Nem tudom, de van valami hasonló film cím, hát na.

-Ja jól van. Nem tudom folytatni.

-Én sem. Akkor maradunk a csapatban gyilkoló galamboknál, akik egy vérnyúl ellen szövetkeznek?

-Írok erről egy könyvet.

Milyen jó is lenne, Vérnyúl-gyilkos galambok! Háh!

-Emlékszem, egyszer előbb ébredtem fel, mint az ébresztő. Kevin még nagyon aludt. Fogtam az ingjeit, meg a pólóit, és mindet kifordítottam, majd visszafeküdtem az ágyba. Olyan mérges volt. Egyszer meg a térdzokniaiba belecsomagoltam a kisebb zoknikat. Ennek is nagyon örült. Egyik este egy hajszálra nyitva hagytam az ablakot, és töltöttem a telefonomra olyan hangot, mint ami akkor lehetne, ha valaki bemászik egy ablakon. Elkezdtem lejátszani neki, és oda tettem az ablak alá a polcra, hogy hihetőbb legyen. Szegény megmozdult, majd felült, körbe nézett, becsukta az ablakot és kupán vágott a telefonommal. Ebből öngól lett sajnos, de annyira aranyos volt, ahogy próbált gyilkosan rám nézni, mert egyébként nem tud. Egyszer álmában a szemöldökét akartam kiszedni neki, először csak hessegetett, mintha egy légy lennék, de mikor rájött a dologra… Hozzám vágott nagyjából mindent, ami a keze ügyébe került. Amikor meg én ehettem valami nem jót, és minden bajom volt, egész éjjel babusgatott. Tudtam én, hogy nem haragszik ezekért a trollkodásokért, nekem ez lételem. Mindennek ellenére mégis, mikor úgy igazán meg akartam volna nyílni, úgy éreztem nem vagyunk olyan összhangban, mint eleinte hittem, hogy vagyunk. Meg ott volt az a baleset, arra te is emlékszel. Amikor elvágta a karját. Hát bennem is megállt az ütő egy pillanatra, vagy kettőre. Nagyon megijedtem. Ő bár abban a pillanatban szintén megijedt, de később konkrétan ő nyugtatott engem, hogy minden rendben. Vicces. Olyan kis ügyetlen. Ismered a régi műsorunk, a Chef’s Kiss-t? Először vele voltam párban, de mindent én csináltam. Olyan volt, mint egy kiskutya, jött utánam, de segítség nem lett belőle. Aranyos volt, imádom, tényleg, de főzni nem tud. És kést sem szívesen adok a kezébe szegénynek. Annyira hálás vagyok Hoon, hogy te tudsz főzni és segítesz is! Annyira jó a segítséged!

-No igen, én is örülök, hogy van rajtam kívül más is, aki tud főzni.

-Egyébként Soohyun sem ügyetlen, csak esetlen. De ha megmondod neki, pontosan mit és hogyan csináljon, aligha rontja el. Bár fűszerezést ne bízz rá, az nem megy neki. Kiseopban is van némi tehetség, csak túl hebrencs, hogy ezt tökélyre vigye. Dongho szintén bármit megcsinál, de előbb vedd rá, hogy kikeljen az ágyból. AJ is tud némelyest főzni, de…

-Nagyon kényes témának tűnik ez. De még mindig nem egészen értem.

-Bevallom őszintén Hoon, voltak olyan pillanatok, amiket én sem tudtam hova tenni.

-Hogy érted?

-Elkaptam néha AJ tekintetét, mikor Kevinnel voltam, és, mintha rosszalló lett volna. Úgy nézett, mint, aki baromira nem tudja méltányolni a kapcsolatom vele. Egyszer Kevin vinnyogott valami miatt, én a macskával dumáltam. Erre meg olyat szól, hogy „menj, vigasztalt meg, azért élsz, nem?!” és ezt olyan lekezelő stílusban, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Holott ő kb ugyanazt csinálja az ulzzanggal. Eleinte azt hittem, az egész azért van, mert ellenzi ezt a jellegű kapcsolatformát. De aztán megtörtént közted meg közte, ami megtörtént és most már végképp nem értem mi van.

-Hát ezt most így én sem tudom hova tenni. Nem kérdeztél rá?

-Egyszer rákérdeztem dühömben, mi baja. Akkor annyit mondott, hogy nem érti, hogy hagyhatom magam kihasználni… Amiben van is némi igazság. Lehet, hogy az ő szeméből, mert hát okosabb mindannyiunknál, talán nyilvánvalóbb és láthatóbb volt Kevin kevésbé őszinte viselkedése. Mert az is igaz, valóban, hogy AJ mindig rühellte, ha hazudtunk , vagy megjátszottunk dolgokat. Gondoltam rá, hogy engem is azért lökött el, mert úgy érezte én vele játszok Kevin ellen. Pedig nem igaz.

-De valamiképp mégiscsak menekültél felé, nem?

-De igen. Igazad van. Talán az nem tetszett neki, hogy mentsvárként néztem rá?

-Meglehet. Ő mindig olyan őszinte, mindig kimondja, ha valami nem tetszik neki, ha rossz kedve van, legfeljebb egy mosolyt enged meg magának a kamerák előtt, de alapvetően soha nem játssza meg magát. Talán kiélezettebbnek érezte a kapcsolatod Kevinnel.

-Igen, ez megeshet. Gondoltam rá én is, de mégis… Mintha némi keserűség is lett volna olykor a szemében. Nem tudom…

-Amennyire én ismerem, szívén viseli mindannyiunk sorsát. Azt akarja, hogy mindenki boldog legyen. Talán úgy vélte, hogy ha nem békélsz meg Kevinnel, nem éred el a célod, akkor sem, ha más felé próbálsz nyitni.

-Hálás vagyok, hogy vigyáz ránk, de nem tud ő sem mindent.

-Próbáltad neki elmondani valaha is, amit most nekem?

-Nem.

-Ezért nem tud ő sem mindent. Talán itt lenne az ideje mindezt letisztázni. Megbeszélni, mert az sem jó, ha köztetek van súrlódás.

-Igen, tekintve, hogy mennyire kihat a csapatra egy ilyen.

-Igen tudom. Elrontottam. Mindenki szenved miattam.

-Soohyun sem volt éppen édes-kedves, türelmetlen volt, meg hisztis.

-De ez nem ok, sem mentség arra, amit tettem.

-Te kezdeményezted?

-Ami azt illeti, nem. AJ volt, de nem bírtam ellenállni.

-AJ érez valamit irántad?

-Nem, nem hiszem. Szerintem ez csak olyan helyzet adta lehetőség volt, egyikünk sem gondolkodott. Rossz kedvünk volt, és hirtelen már meg is történt.

-Nem értem. Tudom, hogy Jaeseop és közted van egy különleges kötelék, elvégre egyszerre jöttetek tök újan, ugyanazon mentetek keresztül, egy szobában laktok. Még most is. Szerintem ez hihetetlen különleges, hogy mindezek után képesek vagytok tovább menni, felkelni a padlóról, nem ott sírni a vödör alján, és elleni úgy, mint régen. Erre nem sokan képesek.

-Igen. Én mégsem érzem azt, hogy minden ugyanaz lenne, és nem is lesz soha.

-Ami Soohyunt illeti, légy türelemmel. A kezdetek óta ő volt a legérzékenyebb, legsérülékenyebb köztünk. Őt minden háromszor jobban megérinti, jó vagy rossz, de sokkal több érzelem szorult belé, mint talán belénk, többiekbe összesen. Retteg a bukástól. Amikor egyszer elrontott egy lépést a színpadon, az öltözőben leguggolt a sarokba, és sírt, mert „cserbenhagyta a KissMe-ket”. Kis ostoba, mondtuk is neki. Ami azt illeti én visszanéztem a fan camokat és azóta sem tudom mi a fenét rontott el. Ő ilyen. Több idő kell neki, hogy helyre tegyen mindent. Szerintem nem is rád, hanem önmagára haragszik.

-Épp ez a baj. Ha rám haragudna, tudnám engesztelni. De mivel magára haragszik, nem tudok vele mit kezdeni.

-Győzd meg aprócska lépésekkel, hogy ugyanúgy szereted, és hajlandó vagy mindent elölről kezdeni.

-Én is épp ezt terveztem.

-Hát persze, te még annál is jobban ismered, mint én. Én drukkolok nektek. Megleptetek az egésszel, mikor kiderült, de így utólag visszanézve, hihetetlen mennyire irigyellek titeket.

-Én is irigylem azt, ami volt.

-Lesz újra megint olyan, én hiszek benne.

-Köszönöm Eli! Én pedig abban hiszek, hogy ha hajlandó vagy megnyílni így akár AJ-nek, akár Kevinnek, minden rendeződik majd!

-Tudod mit? Megpróbálom rendezni soraimat. Talán igazad van, és a lakat nyitja tényleg az, hogy megnyíljak.

-Így van.

Időközben majdnem végeztünk is mára a piaccal. Jó így beszélgetni, hiányzott már. Nagyon érdekes kérdéseket vetett ez fel most. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi súrlódás van a bandában, pedig lényegében tök nyilvánvalóak. Mind ott volt az elejétől az orrunk előtt, de hát fától az erdőt, ugye… Annyira bánt, hogy úgy merültem el a saját bajaimban, hogy észre sem vettem, a világ felfordult körülöttem. Viszont ha meg azt nézem, mindenki a saját világával foglalkozik, és az enyémet épp egy fekete lyuk készül elnyelni. Hogy is tudnék segíteni másokon, mikor a saját gondjaimon sem tudok? De itt vagyok, itt állok, bárki kéri, hogy segítsek, én megyek. Én vagyok a csapat anyuja, itt az ideje, hogy újra felvegyem ezt a szerepet.

-Hé Eli! Te tudod, hogy kell szerencse sütit csinálni?

-Hát öhm… Megpróbálhatjuk.

-És akkor mindenkinek személyre szabottan elrejtünk egy kis üzenetet. Mit szólsz?

-Ez jó ötlet! Na akkor lássuk, mi kell ahhoz.

Ki kéne találnom valamit, amit Soohyunnak írnék le. Valami egyszerűt, de mégis olyat, ami talán megindítja. Nem is tudom. Majd kitalálom. És akkor Eli is írhatna Kevinnek meg AJ-nek is valami egyértelműt, mégis elgondolkodtatót.

-Mi lenne, ha sütnénk mellé csokis almát?

-Vagy epret!

-Oké! Ha ezek után bármelyik megmer még egyszer úgy viccelni, mint reggel…

-Festékkel kenni be a ruhákat elég szemét ötlet volt, pedig egyébként egész művészire sikerült.

-Igen, ebből voltam biztos benne, hogy nem az ulzzang volt.

-Más fel sem merült benned?

-Soohyun nem tervezi a csínyeket, neki spontán jön. Te jelenleg hadirokkant vagy, Kevin sem az a kreatív fajta. Dongho inkább a redbullommal cseszeget, szóval nem sok egyéb választás maradt. Lehet nem kellett volna ennyire komolyan vennem, de kissé bal lábbal keltem fel, szóval jah.

-Ha minden egyszerre tódult a fejedbe, gondolom pont nem jól élted ezt meg. Sebaj. Most már jobb kedved van, remélem?!

-Hát persze! Hehe.

Cseverészve indulunk haza. Jó volt ez a kis nap, bár még messze sincs vége. Kapnak valami fincsit, de ha ez után trollkodni mernek vagy egy hétig, kiherélem mindet. Előfordul, hogy mivel annyira megszokott, hogy megviccelgetjük egymást, nem vesszük észre, ha éppen átlépünk egy bizonyos vonalat. Most épp ez történt. De ez leginkább azért eshet meg, mert vannak dolgok, amiket nem beszélünk meg. Együtt élünk, nehéz titkokat tartani, de minden embernek vannak apró kis titkai, amiket nem akar, vagy nem tud másokkal megosztani. Hiába vagyunk egy család, mindenki különbözik, megvannak a magunk súrlódásai, bánatai, örömei és néha nehéz egyikét a másikéval összeegyeztetni.

Nos, már a liftben vagyunk, nem sokára haza érünk. És akkor nyissunk be, lássuk mi lett ezekkel az ördögfajzatokkal. Jézusom O_O. Itt meg mi történt?! Szanaszét minden, a párnák, az asztal felborítva, a növények feldöntve, ruhák szanaszét. Ez egy troll akció félresikerült eredménye, vagy valami baj történt?

-Nézzünk szét!- veszi ki a szót számból a galamb. Minden szoba fel van túrva, de a fiúk sehol.

-Mi az Isten történt itt?

-Ugye nem törtek be?

-Ki és hogy törhetne ide be?!

-Saesengek?

-Nem nagyon találkoztunk mi még velük, kétlem. Nem gyanús ez egy kicsit?

-De igen, nagyon troll illata van, de mi van, ha tévedünk, nem vesszük elég komolyan, holott nagy baj van?

-Felhívjuk Menedzser-shit?

-Ha most feleslegesen zavarjuk, mi isszuk meg a levét, nem ők…

-Keressük meg őket, és, ha megvannak, csináljuk ki őket!

-Benne vagyok, rúgjuk szét a seggüket! De mi van, ha…

-Ne parázz… Ide ugyan nem tört be senki, ez túl megrendezett, ezek a kis szarházik szaroznak csak velünk.

Akkor irány szarházikat keresni. Menjünk ki a dormból. Lássuk, merre lehetnek.

-Ez nem kuncogás volt?- kérdem én.

-De, igen… Hogy fértek be a szertárba?

-Nincs nekünk kulcsunk ahhoz?

-Fufufufu, jó lenne, de nincs.

-Akkor törjünk rájuk. Psszt!

Settenkedjünk oda az ajtóhoz, ujjaimmal visszaszámolok, ééééééés…

-Búúú!

-Ááááááááááá!!!

MUHHAHHAHHAAAA. Frászt kaptak.

-És ti meg sem ijedtetek, hogy esetleg elraboltak minket?- kérdi az ulzzang.

-Ami azt illeti, nem. Túlságosan egyértelmű volt, hogy átverés. Meg egyébként is, ki a tököm rabolna el pont titeket? Vagyis minket? Még az UFO-knak sem kellenénk.- Eli, kérlek… hehe.

-Na szép. Köszönjük!- mi is Soohyun.

-Oh és mellesleg, ez többszörösen volt öngól.

-Miért is kedves nyuszi úrfi?-kérdi a macsek.

-1: nektek kell feltakarítani, 2: bár nektek is akartunk főzni, ezek után nem fogunk, 3: sok kedvességet ne várjatok tőlünk, mert max a hátsótokat fogjuk véresre rugdosni!- és ezt egy anya szigorának imitálásával.

-Te Hoon, főzünk egymásnak?- lesnek a többiek, mint Mickey egér a moziban.

-Hogyne! Mi megérdemeljük! Azok meg ott esznek, amit találnak.

-Rendben van, menjünk.

-Okés. Blőőőőőőőő- nyújtom még ki nyelvem a maradék bandára. Pislognak is ezerrel. Hát ezt megszívták. Azt hitték majd szívbajt kapunk és sírva kezdjük őket keresni? Na persze, logikailag lehetséges lehetne, hogy ez megtörténjen, de kétlem, hogy a rablók feljutnának idáig észrevétlenül. Kamerák mindenhol, biztonságiak minden emeleten, kizárt… Ha meg mégis, akkor azt hiszem, mindegy lenne, mi mit teszünk, mert akkor nyilván vér profikkal lenne dolgunk. Beérünk a konyhába, kipakolunk.

-Mi lenne, ha főznénk mi nekik is, de eljátszanánk, hogy nem?

-Jó ötlet nyuszi, bár én sem gondoltam teljesen biztosan, hogy ne főzzünk nekik. Lehet, túlságosan is megsértődnének rajta.

-Szerintem így is megvannak. Bár nem érdekel különösebben.

-Engem sem… De az is megfordult a fejemben, hogy beledarálok egy kis altatót a kajába, hogy legalább egy picit nyugtunk legyen.

-Hehe, nem rossz, de azért talán mégsem kéne.

-Emlékszel még a hashajtós esetre?

-Júúújjj, az nagyon gonosz volt. Ráadásul túl sok időre lett a WC is lefoglalva.

-Na igen, erre látod épp nem gondol soha senki.

-Hát lehet, nekem sem jutna eszembe, bár ki tudja.

-Szerintem eszedbe jutna. Emlékszem, amikor chili-t tettél Soohyun ételébe, ő meg felhúzta magát rajta?

-Kicsit paprikás lett a szentem, szó szerint.

-Vagy a só és cukor felcserélése?

-Jajj ne, az úgy kegyetlen volt. Pfúj, na olyat többet ne.

-Ehh, hát nem ízlett a home-made koszt? Milyen finnyás vagy.

-Igencsak meglepődnék, ha bárki azt mondaná, neki ízlett.

-Mondjuk valóban… Na de sebaj se, ez most jó lesz.

-Az biztos. Lássunk is hozzá!

Mikor már kóstolás-érett az étel, odanyomok egy kanálnyit Eli orra alá. Hallom a többieket duzzogva pakolászni.

-Hmmmmm, hát nem isteni?- kérdem jó hangosan. A galamb veszi a lapot.

-Deeeee Hooon, hát ez mennyei…

És így tovább, folyamatosan. Nyilván tudják, hogy csak szívatjuk őket, de ezt nekik. Közben agyalok a szerencsesüti feliraton. Mindenkinek kéne valami névre szóló. Gondolkozzunk…

Dongho: „Ne hagyd, hogy apróságok vonják el figyelmedet az igazán fontos dolgok elől!”. Hm, ez jó lesz, remélem, majd megérti.

Kiseop: „Ha sosem nézel hátra, előbb-utóbb senki sem marad majd mögötted, aki bíztasson!”. Honnan jön ez nekem? Bár ez most stimmel szerintem, talán, nem tudom… Bár ő konkrétan nem tehet semmiről, ő is csak megszerette a macskát, bár azt észrevehette volna, hogy Eli egyszer csak „felszívódott”. Vagy nem is vehette volna észre, akkor sem, ha akarja? Jajj, ez már túl bonyolult az én agyacskámnak.

Kevinnek és AJ-nek Eli ír. Akkor még az én volt uram van vissza.

Soohyun: „A hibák elhomályosíthatják a szemünk előtti világot, mint viharfelhők az eget. De ne feledd, vihar után is szivárvány szeli át az eget!”.

Uram atyám, hát ez kész költői. Miket nem tudok én? Dehogy ez még egyszer nem menne, az tuti. No jól van. Akkor írjuk ezeket fel kis cetlikre. Megvan.

-Kész is vagy? Nekem még agyalnom kell rajta.

-Van még időnk. Akkor írsz Kevinnek és AJ-nek is, ugye?

-Persze. Többieknek megírtad?

-Igen. Jajjj, nem… Neked még nem írtam.- rákacsintok, el is felejtettem, hogy magunknak is írhatunk.

-Akkor én írok neked is! Hehe.

No akkor, mit írjunk a galambnak. Amit Soohyunnak írtam, akár neki is jó lehet, szóval valami hasonlót kéne.

Eli: „Akivel folyton csak jó dolgok történnek, sosem fogja meglátni a fényt a sötétben. Minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Rajtad áll, meglátod-e.”

Hát istenem mindjárt kiakadok magamon, hogy ilyeneket tudok. Hoon anyuci lecsapott!

-Sosem mondtad, hogy neked ez ennyire könnyen megy Hoon!

-Én sem tudtam. Sőt, még most sem értem. De, hogy még egyszer tuti nem menne így, az biztos.

-Biztos, ami sicher, valóban.

-Ehh… Na gondolkodj! Mindjárt kész vagyunk itten mindennel!

Valóban, lassan kész a kaja. Némán, hát kit hoz az orra a konyhába?

-Szervusz Soohyun, csak nem könyörögni jöttél, hogy adjunk egy keveset?- ne ilyen lekezelően viccesen Eli.

-Nem hozzád jöttem, tőled nem kunyiznék.

Na bumm. De ezt milyen aljas mosollyal. Hát, de akkor viszont hozzám jött. Jajj de jó. De nem! Fakanalam felé nyújtom, nem adok csak így neki!

-Párbajozz, vagy add fel most!- néz rám kerek szemekkel. Majd anélkül, hogy levenné rólam a szemét, felkap a pultról egy másik fakanalat. Mintha egy animében lennénk, ahol éppen szikrákat szór a szemünk és a levegőben rajzolódik ki köztünk. Hujajj, mi lesz még itt.

-Tudjátok mit? Nekem dobnom kell egy sárgát, addig rendezzétek le!

Dobni egy sárgát… Na igen, szép megfogalmazás. De sebaj, legalább nincs láb alatt. Soohyun megüti az én fakanalamat. Szóval támad?! Jól van, visszakapja. Angarde! Hm… Mintha valami hasonló történt volna már egyszer… És a kanál máris a torkomnál van. hát még ilyet.

-Ugye adsz neked egy falatot, és nem kell torkon bökjelek?- látom, hogy mosolyog, hogy mindjárt elneveti magát, de azért nem kockáztatok egy ilyen fenyegetést.

-Adok, adok, csak ne bánts. – próbálok rá Csizmás Kandúr szemekkel nézni, hátha meghatom.

-Jól van, nem bántalak. Hm… Ez elég szép mennyiség ahhoz, hogy csak magatoknak legyen.

-Gondoltad, hogy tényleg nem főzünk majd nektek? Ugyan már.

-Reméltem, hogy csak blöfföltök. De azt is reméltem, hogy azért egy kicsivel jobban megijedtek majd.

-Én gondoltam rá először, hogy úristen, de aztán tényleg annyira gyanús lett, hogy az egész megrendezett.

-Mi lett volna, ha tényleg elraboltak volna?

-Szerintem idegösszeomlással vittek volna engem kórházba, először. Majd kényszerzubbonyban a zárt osztályra, mert biztos beleőrültem volna abba, ha elvesztelek… titeket…- egy pillanatnyi szünet után még hozzátettem, de azt hiszem, tudja, hogy leginkább rá gondoltam. Persze megőrülnék, bármelyiküket veszteném el, de Soohyun még jobban összetörné a lelkem és a szívem.

-Nem fogsz elveszteni. – mosolya annyira édes, alig bírom megállni, hogy ne öleljem meg. De pfff, hát a galambnak nem pont most kell visszaérnie?!

-No, párbaj eldőlt?

-Soohyun nyert…

-Mit is gondoltam? Anyuci nem veri meg apucit.

-HEJJ!!- egyszerre szólunk rá mindketten, mire behúzza a nyakát, de ott lapul az arcán az az aljas tekintet.

De legalább kedvesen mosolyog, és azt mondta, nem fogom elveszíteni. Ez annyira jól esik. Pedig már kezdtem volna azt hinni, valahol ott tartunk, de úgy tűnik nem. Van fény az alagút végén. Talán ez a jó a rosszban, hogy van kiút? És csak rajtam múlik, hogy végződik majd ez a mese? Hát… ez esetben nem lehet más, mint happy ending. Mert nem, és kész. Na de, ha már így legyőzött, kap egy kanállal, had lássam, milyet alkottunk.

-No gyere te éhenkórász!- szólok rá mosolyogva. Eli is mosolyog, látom. Soohyun hümmög ezerrel, amennyiben jól ismerem, ez azt jelenti, hogy jó lett a főztünk.

-Nagyon finom. Mint mindig! Ti nem is tudtok nem jót főzni!

-Miért is nem mentem szakácsnak?... Most nem kéne veletek vesződnöm!

-Na mondd, hogy megbántad akár egy pillanatát is!- Soohyun szigorúan, de mégis mosolyogva néz rá.

-Egyszer-egyszer megesik, hogy abban az adott pillanatban elgondolkodom, de később elhessegetek minden ilyen kis tévhitet, hiszen, ha újraválaszthatnék is ugyanígy döntenék. De azért az biztos, hogy egy-két részleten nem kicsit változtatnék!

-Azt hiszem, ezt mindenki elmondhatja.- de még mennyire. Ezt én is aláírom és leaderünk is bólogat.

-Na kapok még?- ehhh, tényleg éhenkórász.

-Mindjárt kész és akkor ehetsz rendesen is!- szólok rá.

-De így jobb! Naaaaaa, adj mééééég.- olyan, mint anno az elején. Mindjárt őt eszem meg vacsorára. De egye fene, kap még egy kanállal. A galamb csak kuncog.

-De most már sicc! Útban vagy!- rivall rá Soohyunomra és ki is tessékeli.

-Kész van minden cetli?- kérdi tőlem.

-Igen kész, akkor beletesszük és összesütjük?

-Igen. Aztán nem sokára kész is. Addig teríthetünk, a többi kész van.

-Rendben.

És neki is kezdünk összeszedni a tányérokat, egyebeket. Mindenki néz ránk, hogy akkor mégis van kaja? Hát behalok, ezek tényleg elhitték, hogy vacsi nélkül hagyjuk őket?

-Megőrülök tőletek. Tudhattátok volna, hogy csak blöffölünk!- teszi csípőjére kezét a galamb.

-Én tudtam!- kapálózik a legfiatalabb.- Hoon sosem hagyna engem éhen! És akkor már a többieket sem!

-Miért, én igen szerinted?

-Hááááát… Lehet Eli. Rólad el tudom képzelni.

-Pffff… hát lehet egyszer úgy is lesz, csak, hogy neked legyen igazad.

-Elviselem, ha tévedek!- néz ránk boci szemekkel. Eli csak csóválja a fejét.

Terítünk, kiosztjuk az ételt, majd mindenki szépen tömi a búráját. Mintha egy hete ettek volna utoljára. Nem semmi.

-Nadon binom!- Dongho és a teli száj…

-Mahom bihom!- Kiseop még jobb.

A többiek is csak kuncognak. Soohyun rám néz, rámmosolyog, és majdnem kiesik a szájából a kaja.

-Egyél, majd mosolyogsz utána, hacsak nem akarod, hogy kárba vesszen a kaja!- szólok rá, ma már többedjére. Mint egy neveletlen kisgyerek. No de itt az ideje lassan a sütinek. Szépen megsült. Mindenkinek megjelöltük ételfestékkel, hogy kié melyik. Még jó, hogy Eli erre is gondolt, mert nekem eszembe sem jutott. Kiosztjuk őket. Kibontom enyémet…

„Letértél az utadról és elvesztél. De itt még nincs vége az útnak, csak rá kell kanyarodnod újra! ”

Na hát nem csak én vagyok költői. Vagy valami olyasmi. És milyen igaz, ez itt nem a vég még, csak egy mellékág, amiről meg kell találnom a visszautat. Vagyis nem a visszautat, mert ugyanarra vissza nem mehetek. Előre kell haladnom és úgy megtalálni azt az utat, amiről korábban letértem. Köszönöm Eli! Szétnézek, mindenki mosolyogva tartja kezében a cetlit. Soohyun egy kicsit komor. AJ ránk néz, szerintem sejti, hogy mi írtuk őket, de nem kérdezi meg. Jobb is, had érezzék úgy, hogy bár nekik szól, nem mi adtuk a szájukba. Bár alighanem a többiek is érezhetik, hogy ezek a sorok nem véletlenek. Vacsora után állnánk neki, hogy elpakoljunk.

-Dongho, elmosogatunk?- Kevin hangja olyan… nyugodt.

-Hát… legyen, de, csak mert karácsony van!

Nincs is… De nem baj, amíg hajlandó a házimunkára, felőlem bármikor tarthatunk karácsonyt. Soohyun bólint, majd elvonul. Kiseop leül a tévé elé, AJ megy a szobánk felé.

-Itt az ideje Eli, beszélj vele.

-Igen, megyek mindjárt, csak kicsit összeszedem magam.

Én pedig célba veszem Soohyun szobáját. Bekopogok, de régi jó szokásához híven, nem szól ki. Benyitok. Az ágyán ül, és a cetlit tartogatja kezében.

-Minden rendben?- kérdem tőle, de nem megyek túl közel.

-Te írtad, ugye?

-Nos, igen, én voltam. Tudom, hogy talán nem fair ilyeneket írnom, de…

-Értem miért írtad. És elismerem, hogy igaz. Nem merülhetek el állandóan abban, ami rossz. Tudom, hajlamos vagyok önmagam hibáztatására, az önmarcangolásra, de olyan nehéz ezt abbahagyni. Mármint annyival könnyebb hibáztatnom magam, mint bárki mást. Olyan, mintha magamnak nem tudnék megbocsátani, pedig az egész egy félreértésen alapszik, amiből keletkezett egy hiba, ami lényegében emberi dolog. Mindenkinek jár egy második esély, nem? Vagy legalább is majdnem mindenkinek. És ebbe én magam is beletartozom. Magamnak is adnom kell egy újabb esélyt. Nem válykálhatok csak a múltban, mert az kényelmesebb. Tudom, csak ezt annyival könnyebb mondani, mint megtenni…

-Én soha nem hibáztattalak. Én voltam ostoba és gyenge…

-És ember. Annyiszor feltettem már magamnak azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha… De mindig rájövök, hogy olyan felesleges, mert soha nem fogom megtudni. És mi van, ha nem véletlenül történt? Ha ez egy akadály volt, amit le kell győznünk és ezzel tett minket az élet próbára… Van rá esély, nem? Hiszen, ha ennyitől megtörünk, sosem voltunk igaziak.

Csend. Ez most azt jelenti, hogy megbocsát? És, hogy van esély újrakezdeni? Vagy mit jelent? Ritkán fakad ki így… Ezt az önhibáztatást se nagyon ismerte még el eddig. Ennyire megindította volna az a két sor? Vagy az már csak egy utolsó löket volt?

-Soohyun… Tudom, hogy megbántottalak és fájdalmat okoztam és sajnálom. Azt nem tudom megígérni, hogy soha többé nem követek el ostobaságot, de azt igen, hogy ilyet nem. És azt is, hogy foggal-körömmel fogok érted küzdeni, legyen bármilyen reménytelen a helyzet! Nem foglak feladni, sem ma, sem holnap, sem akkor, mikor már öreg, vén taták leszünk! És ezt jobb, ha komolyan veszed! Mert tudod, hogy én…

SOOHYUN?! O_O
 Ölel… Soohyun megölel… Szorít…

-Tudom…- suttogja.

Istenem. Hát megtört a jég. El sem hiszem. Kapaszkodok belé. Nem akarom elengedni.

Nem is tudom már, mióta állunk így itt. Végre a karjaimbam tarthatom. Alig hiszem el. De elenged. Hajh…

-Van kedved ma itt aludni? Megbeszélni, ami még bennünk van, hogy tisztán és új lapokkal indulhassunk el holnap?

Woahw. Akkorát dobbant a szívem kérdésén.

-Persze! Nincs az az Isten, hogy én erre nemet mondjak!

Mosolyog. Lesüti szemeit, de látom, hogy mosolyog. Talán végre elkezdődnek rendeződni a dolgaink.

-BÁR SOHA NE ISMERTELEK VOLNA MEG!!!

Ez AJ hangja volt?! Jézusom. Érzem, hogy kifut a vér az arcomból.

-Hoon?- néz rám Soohyun.

-Tudom miről lehet szó. Mennem kell…

Értetlenül néz rám, de elenged. Ezt most… Na ne… Mi a fészkes fene? Mégis mi történt pontosan? Eli és AJ beszélgettek, de miért mondana a macska ilyet?! Bemegyek szobánkba…

-Mi a fene volt ez?!

-Neked ehhez semmi közöd Hoon!

-Én bíztattam a galambot, hogy beszéljen veled, szóval de, van közöm hozzá!

-Oh szóval megosztotta veled is a gondját baját?

-Már miért ne tette volna?! Hiszen erre valók a barátok!! Nem arra, hogy beszélgessünk egy kicsit, majd faképnél hagyjuk, mert jött más!

-Mit tudsz te erről?

-Nyilván nem tudok eleget, de talán itt lenne az ideje, hogy felvilágosíts! Eli csak egy jó barátot szeretett volna, de…

-Hát de épp ez az, hogy nekem többet jelentett volna…

-WTF??? O_O

....................................................................................

Érte, másért nem...-21

Bajjóslat

Sötét van. Hideg is. Nem is tudom, pontosan merre is vagyok. Olyan rideg és elhagyatott érzést kelt ez a hely. Mintha a világ végére jöttem volna, mintha nem is tudnám, mi az a világ. Próbáltam a falon tapogatva megtalálni a villany kapcsolóját, de úgy elrejtették, mintha szándékosan akarták volna, hogy szellemjárta hely érzését keltse ez a folyosó. Se egy ablak, ajtók is csak úgy elvétve, ha nem jártam volna már itt régebben nappal, most be lennék f*sva. Várjunk, de bevagyok… De hát, nincsenek szellemek, nem léteznek éjszakai szörnyek, még csak mumus sincs az ágy alatt. Ugye?! Mondjuk ami azt illeti, mindez csak nézőpont kérdése. Szörnyetegek vannak, hiszen mennyi szörnyűségről hallani, ami a világban történik. Szellemek… Ki tudja, annyi kísértetjárta hely van, mely megmagyarázhatatlan dolgok színtere. Talán szellemek kószálnak arra. Mumus az ágy alatt? Lehet, hogy csak egy kisbogár, de ha elég nagy zajt csap, épp elég félelmet kelt bennünk.

 Az utóbbi időben úgy elgondolkodtam az eddig történt dolgokon. Ha a szerelmem Soohyun felé nem volt igazi, akkor miért érzem úgy, hogy csak ő létezik nekem? Ha a szerelmünk nem volt valós, akkor miért történt meg minden jó és rossz, ami megtörtént? Ha nem voltunk egymásnak teremtve, akkor miért hozott össze minket a sors? Miért tört össze a szívünk, ha egyszer boldogok voltunk? Ha senki sem tökéletes, miért büntet az élet, csak, mert én is beletartozom a „senki se”-be? Zuhanórepülésben vagyok már régóta, szedem össze darabjaimat út közben. Próbálom megtanulni, hogy engedjem el, hogy legyek újra egész, de valami mindig visszaránt, majd újra lelök a szakadék széléről. Viharok, villámok, égdörgés kíséri minden léptem, még, ha süt is a nap, lelkemben vihar tombol. Vajon felgyógyulok majd valaha is bánatomból?

Na de már alighanem túl vagyok a folyosó felén, én innét vissza nem fordulok. Vagy megtalálom az iroda ajtaját, vagy nem. Nem értem, hogy úgy tulajdonképpen minek kell az ügynökségnek egy ekkora épület. Főleg minek kellenek olyan folyosók, ahol a két méterenként elhelyezett lámpák közül egy sem ér semmit, mert a kapcsolót nem lehet megtalálni. Átfutott már az agyamon mióta elindultam, hogy ez hülye ötlet. Le fogok bukni, amiért nagyjából mindenki baromira ki lesz akadva. De tudnom kell mi áll abban a jelentésben. Öhm, azt hiszem, ez lehet az az ajtó, amit én keresek. Nem hoztam telefont, én hülye, pedig azzal világíthattam volna. Na nem baj, most már mindegy. Kinyitom az ajtót, az ablakon szerencsére beszűrődik némi fény. Felkapcsolom az asztalon a kislámpát. Te jó atyaúristen, ez itt most komolyan mind papír? Soha nem akarok irodista lenni, hát ez kegyetlen. Nincs egy szabad centiméter ezen az asztalon, tele van papírhalmokkal. Hogy találom meg így, amit én keresek? Elvileg ráadásul már tegnap előtt, vagy tegnap kora reggel lett leadva a levél, szóval az is lehet, hogy már feldolgozták és vagy nincs is itt, vagy valahol azokban az irattároló szekrényekben van. Soha nem fogok így végezni. Nagyon is helytálló itt az a mondás, hogy tűt keresni a szénakazalban. Szép éjjelem lesz. Na de elég a kesergésből, álljunk neki. Az sem segít mondjuk, hogy az a papír is mezei fehér volt, meg itt is minden az. Kutassunk. Hajh, hiába kutatok át több stócot is, nincs meg. Megpróbáljam az egyik tárolóban? Vagy nem is, lássuk a szemetest előbb, hátha nem csak nekem nem tetszik az ötlet. Jézusom, ez ajtócsukás volt? Úristen, van itt valaki rajtam kívül? Vagy lehet csak az biztonsági őr. Lehet, hogy meghallott? Pedig igyekeztem halk lenni. Hallom a lépteit, istenem, el kell bújnom. A kanapé mögé a sarokba… Villany le, és kuporodás. Nyílik az ajtó és lőn világosság. Hallom a lépteket, biztos a biztonsági jött ellenőrizni. De akkor miért zörögnek a levelek? Mármint, ha csak azt nézi meg, járt-e itt valaki, akkor meg mit kutat? Ki kéne leselkednem, de nehogy meglásson. Ez az ember nem a biztonsági! Fekete hacuka, zseblámpa… Elég merész lehet, ha nyitott ajtónál is felmerte kapcsolni a villanyt. Megfog egy kisebb papírtömeget és megfordul. Remélem még épp idejében sikerült visszakuporodnom a helyemre. Biztos vagyok benne, hogy pont elvitte az én levelemet is, csak mert én ilyen szerencsés vagyok. Leoltja a villany, kimegy és rázárja az ajtót. Mi van?! Ennek volt kulcsa? És most bezárt engem? Hogy fogok én így kimenni innen? Bakker. Na mindegy, a fen maradó időben megpróbálom megkeresni azt a felmondó levelet. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen baki mindent tönkretegyen. Na szóval. Felkapok egy nagyobb stócot és leülök a kanapéra, hogy ott nézzem át.

-Hoon?! Ébresztő! Hahó, Föld hívja a húsvéti nyulat! Hahó mááááár!!!!

-Jól van, ne rázogass Kevin! Mi van?- jesszus, hol vagyok? Öhm… Az ebédlőasztalnál? Mi a manó? Az irodában aludhattam el, de akkor hogy kerültem ide?

-Este itt bambultál, néztél ki a fejedből, és gondolom itt aludtál el. De térj magadhoz kérlek, mennünk kell!

Hogy mi csináltam én tegnap? Öhm… Gondolkodj Hoon, gondolkodj. Mi történt? Lehet, hogy azt az egész „tolvaj hadjáratot” csak álmodtam?

-Kevin, figyelj. Biztos, hogy itt voltam egész éjszaka? Nem mentem el sehova?

-Mi van veled Hoon? Nem, hacsak nem vagy alvajáró, de erősen kétlem, hogy akár még csak a WC-re is elmentél volna…

Huh most, hogy mondja, kell is pisilnem. Jobb is, ha célba veszem a fürdőt, kicsit összeszedem magam. Tényleg csak álmodtam volna? De vajon mennyit? A levél keresése volt csupán csak álom, vagy minden más is? Az utóbbi idő mélyzuhanás volt a számomra. Bár tudtam volna mindazt korábban, amire már csak utólag jöttem rá. Mintha rázuhantam volna egy betoncölöpre és bevertem volna a fejem. Minden olyan homályos, olyan sok minden történt, mégis mintha csak az óra mutatója haladna és semmi más. Nem tudom mi álom és mi valóság. Két hónap telt el azóta, hogy vallottam Soohyunnak. Bár meg nem történté tehetném a dolgokat. De ha már megtettem, bár ne mondtam volna el. Már amikor kimondtam elkapott a rettegés. Tudtam, hogy ezzel most nagyjából egy dárdát, lándzsát és még egy nyílvesszőt is belelőttem a szívébe. Próbáltam leolvasni az arcát, de alighanem hatvanhat féle gondolat cikázott az agyában.

-Hát rendben…  Értem…- nagy nehezen megszólalt, aztán ennyit tudott mondani?! Akkor azt hittem, megütöm hirtelenjében, pedig nem is sejtettem még mi jön ezután.

-Rendben?!

-Ellöktelek magamtól, így hát valaki más karjaiba menekültél. Megértem, nyilván túl nagy sebet ejtettem. Az én hibám. Nem bírtam elviselni a szereteted, ezért átparancsoltalak valaki máshoz. De ha már nem szerettél annyira, miért nem szóltál? Szeretlek Hoon, de ha valami nincs rendben, elengedlek. Nem értem, tettem vagy mondtam bármit, ami miatt úgy érezted, valaki más vigasztalására van szükséged? Bár nyilván félreérthető voltam. Azt mondtam, hagyj békén. Nem úgy értettem, hogy hagyj el, csak egy kis térre vágytam. De igazad van, ha együtt vagy valakivel, nem kéne tehernek lennie a szeretetnek vagy gondoskodásnak. Sajnálom, hagynom kellett volna, hogy szeress. Ellöktelek, ezért úgy érezted, már nem kellesz, hát valaki más karjaiba omlottál. De nem baj, nyugodtan légy AJ-vel. Majd megpróbálom viszonylag normálisan kezelni a dolgot. Nem haragszom rá, én se tudtam neked ellenállni, ő hogy tudott volna. Ha pedig te szívesebben vagy vele, mint velem, hát legyen. Idővel majd elfogadom. Csak… ne tedd majd meg vele is ugyanezt, oké?

Szíven ütöttek szavai. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt hallom. Nem hittem volna, hogy ilyen mértékű sebet ejthetek rajta. De ha jobban belegondolok, mindig is ő volt a bandában a legérzékenyebb. Mindent szívére vesz, akár jó, akár rossz a dolog. Fájt, rettentően fájt, hogy így érezte. Aztán úgy folytatta, hogy szívem még inkább meghasadt.

-Ha nem idegenítlek el, ha hagyom, hogy szeress, most nem tartanánk itt. Sajnálom Hoon, remélem, majd megbocsájtasz nekem.

-Ez nem a te hibád! Én botlottam meg, az én hibám, én voltam ostoba. Sajnálom Soohyun, kérlek, ne érezd magad hibásnak! Igazad volt, meg akartalak fojtani a gondoskodásommal. Sajnálom, adhattam volna neked több magánteret is. Nem akarok AJ-vel lenni, veled akarok lenni. Veled és csak veled!

Láttam rajta, hogy szavaim mit sem érnek, nem hatják meg, de talán még el sem jutnak hozzá. Ő akkorra már döntött, és félek, azóta sem döntött másképp.

-Nem tudom Hoon, hogy én akarok-e még veled lenni. Ha egyszer megcsaltál, máskor is megfogsz.

-Neem! Soha, soha többet! Soha senki mással nem leszek, csak veled!

-Soha és örökké… nem hiszek ebben a két szóban Hoon. Valaki másra volt szükséged, míg én pihenek. Ezt nem bírnám elviselni még egyszer. És nem ígérhetem meg, hogy máskor nem lesz majd szükségem még térre. Nem akarok belegondolni, hogy minden alkalommal, ha kissé zabos leszek, te mással fogsz hetyegni. Sajnálom Hoon, fejezzük be, nekem ennyi elég volt… Nem bírom tovább.

Mikor ezeket kimondta, bár már tudtam, hogy nem fogják más szavak elhagyni ajkait, mégis úgy éreztem, mintha a szívemet kitépték volna a helyéről. Vitatkozni akartam, hogy márpedig én nem akarom elhagyni, de a szívem túlságosan fájt…

-Én nem akarok veled szakítani Soohyun, szeretlek és veled akarok lenni. Hogy bizonyíthatnám be, hogy többé nem árullak el, és csak téged szeretlek?

-Sehogy Hoon. Ez bizalom kérdése. Bizalomé, amit most elvesztettél. Többé nem bízom benned. Nem tudom, hogy képes lennél-e valaha is újra elérni, hogy bízzak benned, de túl fájdalmas lenne az út, mely ehhez a válaszhoz vezetne, és én ezt most nem akarom bejárni. A sok titkolózás, a nyilvánosság előtti megjátszás, a tudat, hogy mindenkit átverek, a családomat, barátokat, rajongókat… Nem Hoon… Amíg szerettél rendben volt, mert szerettél és én is szerettelek és ez így volt rendjén. De már nincs. Abban a pillanatban, hogy ajkaid AJ ajkaihoz értek megszűnt minden, ami köztünk volt. Jó barátom vagy és az is maradsz, de több többé már nem lesz köztünk. Sajnálom, én igazán szerettelek, szívemből, de tudtam, hogy egyszer ez a nap is eljön. Semmi sem tart örökké, bár azt hittem, ennél azért tovább fog tartani. Nincs egy éve sem, hogy összejöttünk, de ezek szerint ennyit ért. Egy elnyújtott kaland, ami többé nem ad új élményeket. Még, ha nem is az én hibám volt, bár az volt, nem számít, vége van. És kérlek, ne könyörögj, ne sírj, ne akarj meggyőzni… Ha igaz lenne, amit mondasz… Nem erről beszélgetnénk most.

S ezután kiküldött. Két napig nem bírtam abbahagyni a zokogást. A szavai… bár mondhatnám, hogy semmi sem igaz abból, amit mondott, de… Valamiért képes voltam megcsalni. Valami hiányzott belőlem, ami megakadályozhatta volna az egészet. Valami nem volt rendben, valami fájt, valami eltörött, valami megszűnt. Két hónapja. Semmi sem változott. Ahogy visszanézem a My Story eddigi részeit, látom, hogy kifelé semmi sem látszik, mintha nem is lett volna soha semmi, amit titokban kellett tartani. Vajon csak álmodtam volna az egészet? Vajon nem is voltunk soha együtt, csupán a képzeletem viccelt volna meg? És bár így lenne… Bár nem lenne igaz az elmúlt közel egy év. Bár felébrednék valahol messze innen és bár ráeszmélnék, hogy csak túl sokat aludtam. Nem tudom képes leszek-e valaha is túltenni magam mindezen. Ahogy bemegyek szobámba, kezembe veszem a kis jegyzetfüzetem. Megírtam már nagyon sokszor, mit kéne elmondanom Soohyunnak, de valahányszor adódna is a csoda folytán egy lehetőség, nem bírok megszólalni. Torkom összeszorul, gyomrom émelyeg, rettegek és remegek. Túl sok érzelem van bennem, nem tudok rendet tenni lelkemben. Átolvasom monológom-

„Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni Soohyun. Nem, nem, nem és nem. Ami köztünk van az nem kaland, és nincs vége, ezt te sem hiheted. Nem vezényszóra szeretsz bele vagy éppen szeretsz ki valakiből, ez nem így működik te is tudod. Igen, meginogtam, mert sértve éreztem magam, hogy az, akit szeretek, ellök magától, de akkor sem a te hibád volt. Erősebbnek kellett volna lennem, amit most már tudok. Tanultam belőle és ezentúl még erősebb leszek. Nem foglak feladni! Sem most, sem máskor. A szívem a tied és eszem ágában sincs vissza venni, vagy visszaadni a tiedet neked. Szeretlek, akár hiszed, akár nem, szeretlek. És ha az kell, hogy mindent elölről kezdjünk, és most újra meg kell hódítsalak, hát legyen. Állok elébe. Bebizonyítom, hogy szeretlek, és, hogy bízhatsz bennem, hogy ez csak egy egyszeri hiba volt. És istenem, ember vagyok, nem vagyok tökéletes. Meginogtam, de talpra álltam és nem fogom hagyni, hogy önmarcangolásba süllyeszd magad. Lehet, hogy most még nem tudsz megbocsájtani, nem tudod elfelejteni, de meg fogok tenni mindent, hogy képes légy rá, kerül, amibe kerül, nem adom fel. El fogom nyerni újra a bizalmadat és egy életen át meg fogom tartani. Hibáztam, megbántam és jóvá fogom tenni. Megteszek bármit, amit kérsz kivéve azt, hogy hagyjalak el. Mert nem. Nem vagyok hajlandó veled szakítani Soohyun. Ezt verd is ki a fejedből! Tudom, hogy szeretsz, csak túlságosan fáj, hogy engedd magadnak az érzést, de szeretsz. És én is szeretlek szívemből és lelkemből és ezt meg is fogom neked mutatni! Újra az enyém leszel, nem foglak elengedni. Ha e nélkül is romokban lenne a kapcsolatunk akkor lehetne igaz az, amit mondasz, akkor kérhetnéd jogosan, hogy vessünk neki véget, de nem így van! Igen, túláradt a gondoskodásom, de soha nem azzal volt bajod, hogy szeretlek. A kapcsolatunk jó, ami köztünk van nem valami múló tünemény, hanem egy bivaly erős kőszikla. Letört egy kis darab a sarkából, de a szikla még áll, és állni is fog. Nincs olyan, aki képes lenne mindezt szétzúzni, megértetted?! SZERETLEK, fogd fel végre!”

Miért is nem tudtam ezt akkor, abban a pillanatban elmondani neki? És miért halogatom már két hónapja? Talán már nem is emlékszik, talán már el is felejtett. Vajon, ha elmondom mindezt neki, tudni fogja miről beszélek? Hiszen sokszor kimondtuk, hogy szeretjük egymást, de nem így. És ha most nem lenne ez a szituáció, valószínűleg csak élnénk egymás karjaiban még mindig boldogan.

Annyi minden történt mióta beléptem a bandába. Egyes napok, hetek olyan lassan teltek el, már alig vártam, hogy mindnek vége legyen, de voltam olyan napok is, melyek csak úgy elszálltak, pedig bár tovább tartottak volna.

Kimegyek a nappaliba, mert ismét érdekes hangok terjednek ide onnan. Mi a manó történt már megint?

-Te hazug bitang, add vissza a plüssmackómat!- AJ-nek mióta van plüssmackója? És fakardja?! Ha ez rajongói ajándék volt, hát…

-Te mocskos áruló, nem hagyom, hogy aljas célokra használd ezt a macit!- ha nem látnám, hogy ezt Eli mondta, nem hinném el.

-Az a maci az én hősöm! Te gonosz féreg, most visszaszerzem!

-Hát gyere, próbáld csak, meglátjuk ki a jobb!- és elkezdenek hadonászni a fakardokkal.

-Te, ezekbe meg mi ütött?- kérdem Kevintől.

-Túl sok kalózfilmet néztek…

-Gondolom B kategóriásokat…

-Elég esélyes.

-Áruló mihaszna, szolgáltasd vissza a tulajdonom!

-Tulajdon?! Szegény kismackó, hát milyen sorsot szánsz te neki? Megbánod te még ezt!

Vagy te Eli, ha nem vigy….ázol. De csak átesett a szőnyeg sarkán. Mert miért ne? És AJ, neeeee…

-Hát ennyi volt. Győzött a jobbik! Add meg magad te szerencsétlen vesztes!

-Háh, még mit nem, ezt neked!- és kigáncsolja a macskát. Egyébként, ha már itt tartunk, hol a plüssmaci? Áhh, a kanapén. Na akkor azt most elkobzom.

-Nesze neked teee…

-Khm fiúk… A vita tárgya ez a kis pajti ugye?- jesszusom, ha tudtam volna, hogy ilyen gyilkos szemekre találok, lehet, nem kérdezem meg.

-Te bitang tolvaj! Elloptad!

-Elvetted tőlünk!- és most mindkettő felém hadonászik. Ezek szívtak valamit?

-Ti meg mit műveltek itt?- Soohyun csak kimerészkedett a szobából végre.

-Amaz ellopta a plüssmacim!- AJ ezt a keserves hangot meg arcot… atyavilág…

-De Hoon most elárult minket!- csak gondoltam rendezem a dolgot. Soohyun szigorú szeme szikrákat szór, de azért ott bujkál az arcán a mindjárt-röhögve-elsírja-magát kifejezés is.

-Mivel a párbaj a kedves kis maci kegyeiért túlságosan is elharapódzott, így úgy véltem, bölcs döntés lenne inkább kisajátítani, hogy ne legyen miért küzdeni.

-Édes szent margaríta mojitos pina colada, ezt honnan szedted Hoon?

-Ha már ti szerepeztek, Sir Galamb, akkor gondoltam beszállok. Csak, hogy a macinak ne essen baja.

-Eszméletlenek vagytok! De tudjátok mit, kérem azt a macit, majd én vigyázok rá!- szólt vala leaderünk.

-NEM!- hangzik egyszerre a két álkalóztól. Sírni fogok, ha ez így megy tovább.

-Hoon, dobd ide, majd én!- Kevin?! Jogos, Eli tőle nem veszi el, és nagy eséllyel Jaeseop sem. Mókás. Már dobom is. Kevin szorongatva a macit kinyújtja nyelvét a másik kettőre majd bemegy a szobájába. Soohyun csóválja a fejét és kimegy a konyhába. A két kardos meg csalódottan huppan le a kanapéra. Huh, de jut eszembe, hol a csapat legfiatalabbja? Bekopogok hozzá. Hát ez csak valami mormotaszerű mormogás volt. Lehet, hogy alszik? Bemegyek.

-Dongho? Hát téged meg mi lelt?- tényleg alszik. Beteg talán? Leülök mellé.

-Beteg vagy? Vagy rosszul érzed magad?- kérdem tőle.

-Nem, nem, semmi baj. Csak fáradt vagyok. Dúdolsz nekem?

-Persze.- simogatom és dúdolgatok. Valami csak ki kellett, hogy üsse… Bár ahogy szétnézek a szobában, biztos vagyok benne, hogy egész éjjel űrlényekre lövöldözött. Tipikus. Mintha olyan sok időnk lenne aludni, de neki még az sem kell, inkább játszik. Hát valóban ő a legfiatalabb, le se tagadhatná, még ha akarná sem. Azonban sajnos kénytelen lesz kikászálódni az ágyból, mert mennünk kell a napi monoton dolgunkra.

Úgy érzem magam, mint egy változó korú hölgy. Hol jó kedvem van, hol kegyetlenül fáj a szívem, hol pedig semmit sem érzek. Nem tudom mi az igazi érzésem és mi az, amit csak úgy kitalálok magamnak. Mint az álmaim, vajon mi volt igaz belőlük? Azt sem tudom olykor, hogy nappal van-e vagy éjjel, délelőtt 10 óra vagy délután 2. Nincs rendszer a gondolataimban sem, össze-vissza jár mindenfélén, vagy éppen semmin.

Ahogy beérkezünk a stúdióba, AJ és Eli ott folytatja, ahol korábban abbahagyja. Jackie Chen-t megszégyenítő mozdulatokkal bukdácsolnak előre illetőleg át a foteleken. AJ felkap egy evőpálcát- mi a manót keres az itt?!- és hadat üzen vele a galambnak. Amaz meg egy párnát kap fel. Hogy képesek mindezt komolyan venni? Én már nevetek.

-Na mi van te puhány? Párnánál többre nem telik? Nem vagy elég erős egy rendes fegyver felvételéhez, mi?

-Én?! Kérlek szépen te akarsz nekem esni egy pálcával. Gondoltam, ha párnát ragadok, nem tudok majd neked olyan nagy ártani, hiszen kis szegény macska, nem lenne szép, ha kék-zöld foltos lennél.

-Húúúúú de magabiztos valaki! Csak nehogy aztán koppanj egyet! Bár lehet előbb elszállsz magadtól, mint a galambok aztán bele a napba, megsülsz és beleszállsz valaki szájába, aki nagyon is élvezni fogja a finom ízeket…

-Ez most komoly AJ? Szerintem Eli megmérgezné az illetőt, aki megeszi. Már előre sajnálom.

-A hercegnőnek nem épp arra kéne vágynia, hogy a hős legyőzze a gonoszt és megmentse kedves Kevin kisasszony?!

-És neked ki mondta, hogy te vagy a hős?

Pfffffffff………. Na ez nem semmi. Eli lecsapja a párnát és duzzogva arrébb vonul. Kevin keményen megsemmisítette. Bár szerintem valami bosszún jár az agya éppen, nem úgy tűnik, mint aki nagyon keseregne. AJ odamenne a hercegnőhöz, de…

-Te sem vagy éppen egy hősalkat Jaeseop!- és ezennel a „lány” leül Kiseop mellé és átkarolja. Na bumm, AJ is kivégezve. Rapperünk leül a másik mellé, mostantól közösen szervezhetik a bosszút. Huh, mi lesz még ebből.

Vagy nem lesz semmi? Fél órája ültek le, de már egymás vállán horpasztanak. Na szép, ennyit a gonoszságról. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem álmodnak meg valami nagyon murisat. Tőlük kitelik. Már most félek. Időközben Kiseop betett egy kis zenét a telefonján, míg Kevin és Soohyun veszik fel soraikat odabent. Majd miután ők végeztek, most mehetek be én. Remélem, nem hadi állapotra jövök majd ki.

Na, végeztem is, akkor irány ki, és Donghot kell beküldenem. Úristen, mi ez itt már megint?! Már megint. Kevin egy plédbe csavarva fetreng a földön, míg a két rapper dögönyözi. Nem vagyok teljes mértékben biztos benne, hogy ez a kisasszonynak büntetés volna. Bár aztán ki tudja… Dongho bemegy közben, de ezek hárman nyomatják tovább. Kiseop és Soohyun meg ujjtáncot járnak. Közben meg bólogatnak, mint valami hardcore buliban. Itt komolyan én vagyok az egyetlen értelmes?! El fogom veszteni az ép eszem, ha még tovább maradok ezek között. Megpróbálok kiosonni.

-Hejj, Hoony nyúl… Nem mész te sehova…- támad le Eli. Jajj nekem. A baj csak az, hogy én leütöm, mint a csapó a legyet. Vagy mint a rovarirtó a szúnyogot, bár az nem üt, de gyilkol.

-Hadzsime!- veszem fel támadó pozícióm.

-Angarde!- a galamb meg egy CD-tokot nyújt ki elém, mint kard. Felettébb korhű, tényleg. Meg úgy mellesleg praktikus is. Na de sebaj, így is leverem. Vagy nem… Most jól érzékelem, hogy én leszek pillanatokon belül betekerve egy plédbe? Késő, már be is vagyok tekerve. Ééééés, mindjárt el is esek. Vagy nem, meg lettem fogva.

-Fiúk, marha viccesek vagytok tényleg, de ha Hoon így elesett volna, most a fejét lehet, darabokban vakarnánk össze… Nézzétek!- Soohyun, ezt mire érted?! Próbálok odasandítani, és oh… Látom már. Nagy eséllyel pont a polc sarkát érintettem volna és mivel nem fogott volna meg akkor senki, hát… Köszönöm kedves leaderem. Még, ha csak ennyire is, de legalább a közelemben volt ismét.

-Bocsánat!- szól a kórus. Soohyun lefektet, de nem csavar ki. Heh?!

-Na, így már kínozhatjátok!- óóóóó te mocsok szemét dög! Grrrr…. És nekem is esnek… Jájj ez nagyon csikis… Ne máááááár, hagyjátok már abba, neeee máááár, fáj a rekeszizmom!! Aucs, ezért még kapnak. De abbahagyták mert már ők is csak röhögni tudnak. Na majd… Ki fogok én furdalni valami nagyon ütőset, csak jusson is az eszembe majd valami.  Nagy nehezen leszedem magamról a plédet. Na most meg pont a rappereknek kell bemenni, várnom kell még a bosszúra. Leülök Soohyun mellé, legalább had legyek ennyire a közelében. Szívem hevesen ver, a pillangók a gyomromban ismét feléledtek. Bár átkarolhatnám, bár hozzá bújhatnék. Állandóan elfog ez az érzés, néha nem nehéz visszafogni, máskor brutál kemény. Sokszor nem tudom mi tévő legyek. Ha átölelem vajon ellökne? Vajon mérges lenne, vagy örülne esetleg? De túl nagy a kockázat, nem törhetem össze még a barátságunkat is. Hiszen ő sosem nyit felém, akkor gondolom nem is akarja, hogy a közelében legyek. Nem tudom. Talán meg kéne most már végre próbálnom a kibékülést? Bár sikerülne. Bár képes lenne megbocsátani nekem. Na, ha hazaértünk nekiesek. De most, mivel mindenki végzett, menjünk haza. Ahogy beszállok az autóbuszba, hogy végre hazaérhessünk, nagy meglepetésemre Soohyun ül mellém. Bár nem szól hozzám és nem is ül közel, de legalább itt van. Lehunyom szemem.

Ááááhhh, mi történt? Ahj nyílj már ki szem! Miért nem bírom kinyitni a szemem? És mi ez a zaj? Mi történt? Valami keményen fekszem. Időközben hazaértünk és félálmomban elvágódtam? Lassan kinyitom a szemem. Jézusom!!! Roncsdarabok?! Úristen, mi történt? Lassan felkelek és szétnézek. Karamboloztunk… Úristen, hol vannak a többiek? Nem látok senkit… De, de, de… Ott, ott látom. Soohyun o.o Ott fekszik. Oda kell mennem. Mozdulj már meg láb! Nem bírok felkelni. Nem bírok mozogni, de oda kell mennem, ha kúszva is. Vérben fekszik és nem mozdul. Istenem, hogy történt? És mi történt?!

-Soohyun, ugye jól vagy? Kérlek, nyisd ki a szemed!- végig simítom arcát, de nem reagál. Könyörgöm, csak legyen pulzusa… Nem bírom odatenni a kezem a nyakához. Remegek. Mi lesz, ha nem érzek semmit? És hol vannak a többiek? Hol vannak az emberek, hol van a segítség? És miért nem érzem a lábaim? De van pulzusa! Bár alig bírom kitapintani. Hál istennek, életben van. Nem bírnék élni nélküle. Soha nem tudnék újra mosolyogni, újra szeretni, soha nem tudnám elengedni. Könnyek hada cikázik le arcomon volt kedvesem arcát áztatva. Miért csak volt? Miért kellett így alakulnia? Mi lesz ezután? Mi lesz most? Hol a mentő? Miért nem jön senki? Ne, ne, ne… Egyre erőtlenebb a lüktetés. Édes istenem kérlek Soohyun, ne hagyj itt. Ne hagyj egyedül, ne, kérlek ne. Hogy élhetnék én nélküled? Te voltál, vagy és leszel a mindenem! Hallasz?! Kérlek, ébredj fel, térj magadhoz! Ráborulva mellkasára zokogok. Mintha nem is mi lennénk, mintha nem is lennék itt. Ez velünk nem történhet meg! Képtelenség, hogy egy ilyen szétszakítson minket! Hol vannak a többiek? Ugye nekik sem esett bajuk?! Istenem, mi lesz most? Soohyun kérlek, kelj fel! Hiába pofozgatom arcát, hiába szólongatom… Vagy talán…? Enyhén kinyitja szemét. Istenem, magához tért. De nem néz rám. Itt vagyok Soohyun, itt! Kérlek, nézz rám! Nincs élet a szemeiben.

-Ki vagy te?- lefagyasztott kérdése. Látom arcán, szemein, hogy nem ismer fel. Ha ezt szánta nekem az élet büntetésül, kegyetlenebb, mint ha a pokolba száműzött volna. Vagy ez az élő pokol? Soha senkit nem szerettem még azelőtt, és mire végre megtudtam, mi a szerelem, tönkre is tettem. Talán megijedtem, talán elbizonytalanodtam, de bármi okom vagy nem okom is volt akkor, már mindent bánok. Bár visszatekerhetném az időt… Soha nem csalnám meg még egyszer, soha, de soha. És most lehet, hogy örökre elveszítem. Vagy már el is vesztettem? Hiszen nem ismer fel. Megsérült. De legalább él. Még ha úgy is kell élnem ezután, hogy a nevemet sem tudja, nem számít, mert élni fog. Kérlek Soohyun, ne add fel, maradj életben! Én túlélem, ha te is, de meghalok, ha te is. Újra lehunyja a szemeit. Ne, kérlek, ne! Csak ne add fel! A szíve nagyon erőseket ver, de ritkán. Ez mit jelent? Hogy jól van? Vagy a szívének ezen ütések az utolsók? Nem akarom elveszíteni! Miért történik mindez? Hát tényleg ezt érdemelném? És ő? Ő nem vétett semmit! Őt ne büntesse az élet! Nem veheti el a sors az ő életét, csak mert én hibáztam! Vegye el az enyémet, hiszen Ő nélküle az én életem nem mit sem ér. Akkor hagyjam itt ezt a világot én, de őt ne büntesse senki! Ha nem ismer fel, ha nem tudja, ki vagyok, nem is fogok neki hiányozni, nem lesz kár, ha többé nem leszek mellette. Csak találjon majd valakit, aki szeretni fogja, és soha nem támadja hátba, nem úgy, mint én.  Vétettem, hibáztam, talán már jóvá sem tehetem. Vajon ad még az élet esélyt arra, hogy egyszer elérjem bocsánatát? Hogy egyszer majd azt mondja „megbocsátok”? Talán majd egyszer sírom felett. Mert, ha szíve nem ver többet, én sem fogok küzdeni az életért. De neki élnie kell! Őt nem hagyhatja el az élet szikrája. Bár átadhatnám neki életerőm, hogy ő tovább éljen, s szívében az én lelkem élhessen tovább… Szeretlek Soohyun, ezt az egyet tudnod kell! Ebben az egyben soha ne kételkedj! Még, ha a jövőben a világ két végén is kössünk ki, a legmesszebb egymástól, tudd, hogy én soha nem fogok kiszeretni belőled, soha nem foglak elfelejteni és egy életen át fogom bánni a hibámat. Talán még az után is. S ha egyszer odaát találkoznánk, remélem majd akkor meg fogsz nekem bocsátani. Hallom a zúgó szirénákat, de pulzusát már nem érzem. Ráborulok, nem akarom, hogy az én szívem tovább verjen, mikor az övé már feladta. Senki sem hinné, hogy elindul, majd egyszer csak a földön találja magát, pedig bárkivel megtörténhet. De az élet nem lehet ennyire igazságtalan! Ez így nem fair, nem fair! Nem akarok élni! NEM AKAROK TOVÁBB ÉLNI!!!!

-Hoon?! HOON!!! Ébredj már fel!

-Hogy? Mi? Mi történt?- a kocsiban vagyok, a helyemen, a kocsi a parkolóban áll. Mellettem Soohyun egyszerre aggódó és dühös szemekkel néz rám. Érzem, hogy fél. Tehát csak álmodtam. Csak egy álom volt…

-Mi az, hogy nem akarsz tovább élni?! Mi a jó fenét álmodtál te?!

-Hogy meghaltál…

Megrökönyödve néz rám, könnyek gyűlnek a szemébe. Átkarol és magához húz.

-Istenem Hoon, csak álmodtad. Csak egy rossz álom volt, nem történt semmi, minden rendben van.

Kapaszkodok belé és zokogok. Minden, amit álmomban éreztem és gondoltam igaz, ha ő nem él, nem akarok én sem. De nem bírom elviselni tovább a haragját sem, ha nem tud megbocsátani, elhagyom ezt az életet. Ellököm magam és szemébe nézek.

-Szeretlek Soohyun és nem akarlak elveszíteni! Kérlek, mond, hogy szeretsz még!

…