Érte, másért nem...-21

Bajjóslat

Sötét van. Hideg is. Nem is tudom, pontosan merre is vagyok. Olyan rideg és elhagyatott érzést kelt ez a hely. Mintha a világ végére jöttem volna, mintha nem is tudnám, mi az a világ. Próbáltam a falon tapogatva megtalálni a villany kapcsolóját, de úgy elrejtették, mintha szándékosan akarták volna, hogy szellemjárta hely érzését keltse ez a folyosó. Se egy ablak, ajtók is csak úgy elvétve, ha nem jártam volna már itt régebben nappal, most be lennék f*sva. Várjunk, de bevagyok… De hát, nincsenek szellemek, nem léteznek éjszakai szörnyek, még csak mumus sincs az ágy alatt. Ugye?! Mondjuk ami azt illeti, mindez csak nézőpont kérdése. Szörnyetegek vannak, hiszen mennyi szörnyűségről hallani, ami a világban történik. Szellemek… Ki tudja, annyi kísértetjárta hely van, mely megmagyarázhatatlan dolgok színtere. Talán szellemek kószálnak arra. Mumus az ágy alatt? Lehet, hogy csak egy kisbogár, de ha elég nagy zajt csap, épp elég félelmet kelt bennünk.

 Az utóbbi időben úgy elgondolkodtam az eddig történt dolgokon. Ha a szerelmem Soohyun felé nem volt igazi, akkor miért érzem úgy, hogy csak ő létezik nekem? Ha a szerelmünk nem volt valós, akkor miért történt meg minden jó és rossz, ami megtörtént? Ha nem voltunk egymásnak teremtve, akkor miért hozott össze minket a sors? Miért tört össze a szívünk, ha egyszer boldogok voltunk? Ha senki sem tökéletes, miért büntet az élet, csak, mert én is beletartozom a „senki se”-be? Zuhanórepülésben vagyok már régóta, szedem össze darabjaimat út közben. Próbálom megtanulni, hogy engedjem el, hogy legyek újra egész, de valami mindig visszaránt, majd újra lelök a szakadék széléről. Viharok, villámok, égdörgés kíséri minden léptem, még, ha süt is a nap, lelkemben vihar tombol. Vajon felgyógyulok majd valaha is bánatomból?

Na de már alighanem túl vagyok a folyosó felén, én innét vissza nem fordulok. Vagy megtalálom az iroda ajtaját, vagy nem. Nem értem, hogy úgy tulajdonképpen minek kell az ügynökségnek egy ekkora épület. Főleg minek kellenek olyan folyosók, ahol a két méterenként elhelyezett lámpák közül egy sem ér semmit, mert a kapcsolót nem lehet megtalálni. Átfutott már az agyamon mióta elindultam, hogy ez hülye ötlet. Le fogok bukni, amiért nagyjából mindenki baromira ki lesz akadva. De tudnom kell mi áll abban a jelentésben. Öhm, azt hiszem, ez lehet az az ajtó, amit én keresek. Nem hoztam telefont, én hülye, pedig azzal világíthattam volna. Na nem baj, most már mindegy. Kinyitom az ajtót, az ablakon szerencsére beszűrődik némi fény. Felkapcsolom az asztalon a kislámpát. Te jó atyaúristen, ez itt most komolyan mind papír? Soha nem akarok irodista lenni, hát ez kegyetlen. Nincs egy szabad centiméter ezen az asztalon, tele van papírhalmokkal. Hogy találom meg így, amit én keresek? Elvileg ráadásul már tegnap előtt, vagy tegnap kora reggel lett leadva a levél, szóval az is lehet, hogy már feldolgozták és vagy nincs is itt, vagy valahol azokban az irattároló szekrényekben van. Soha nem fogok így végezni. Nagyon is helytálló itt az a mondás, hogy tűt keresni a szénakazalban. Szép éjjelem lesz. Na de elég a kesergésből, álljunk neki. Az sem segít mondjuk, hogy az a papír is mezei fehér volt, meg itt is minden az. Kutassunk. Hajh, hiába kutatok át több stócot is, nincs meg. Megpróbáljam az egyik tárolóban? Vagy nem is, lássuk a szemetest előbb, hátha nem csak nekem nem tetszik az ötlet. Jézusom, ez ajtócsukás volt? Úristen, van itt valaki rajtam kívül? Vagy lehet csak az biztonsági őr. Lehet, hogy meghallott? Pedig igyekeztem halk lenni. Hallom a lépteit, istenem, el kell bújnom. A kanapé mögé a sarokba… Villany le, és kuporodás. Nyílik az ajtó és lőn világosság. Hallom a lépteket, biztos a biztonsági jött ellenőrizni. De akkor miért zörögnek a levelek? Mármint, ha csak azt nézi meg, járt-e itt valaki, akkor meg mit kutat? Ki kéne leselkednem, de nehogy meglásson. Ez az ember nem a biztonsági! Fekete hacuka, zseblámpa… Elég merész lehet, ha nyitott ajtónál is felmerte kapcsolni a villanyt. Megfog egy kisebb papírtömeget és megfordul. Remélem még épp idejében sikerült visszakuporodnom a helyemre. Biztos vagyok benne, hogy pont elvitte az én levelemet is, csak mert én ilyen szerencsés vagyok. Leoltja a villany, kimegy és rázárja az ajtót. Mi van?! Ennek volt kulcsa? És most bezárt engem? Hogy fogok én így kimenni innen? Bakker. Na mindegy, a fen maradó időben megpróbálom megkeresni azt a felmondó levelet. Nem hagyhatom, hogy egy ilyen baki mindent tönkretegyen. Na szóval. Felkapok egy nagyobb stócot és leülök a kanapéra, hogy ott nézzem át.

-Hoon?! Ébresztő! Hahó, Föld hívja a húsvéti nyulat! Hahó mááááár!!!!

-Jól van, ne rázogass Kevin! Mi van?- jesszus, hol vagyok? Öhm… Az ebédlőasztalnál? Mi a manó? Az irodában aludhattam el, de akkor hogy kerültem ide?

-Este itt bambultál, néztél ki a fejedből, és gondolom itt aludtál el. De térj magadhoz kérlek, mennünk kell!

Hogy mi csináltam én tegnap? Öhm… Gondolkodj Hoon, gondolkodj. Mi történt? Lehet, hogy azt az egész „tolvaj hadjáratot” csak álmodtam?

-Kevin, figyelj. Biztos, hogy itt voltam egész éjszaka? Nem mentem el sehova?

-Mi van veled Hoon? Nem, hacsak nem vagy alvajáró, de erősen kétlem, hogy akár még csak a WC-re is elmentél volna…

Huh most, hogy mondja, kell is pisilnem. Jobb is, ha célba veszem a fürdőt, kicsit összeszedem magam. Tényleg csak álmodtam volna? De vajon mennyit? A levél keresése volt csupán csak álom, vagy minden más is? Az utóbbi idő mélyzuhanás volt a számomra. Bár tudtam volna mindazt korábban, amire már csak utólag jöttem rá. Mintha rázuhantam volna egy betoncölöpre és bevertem volna a fejem. Minden olyan homályos, olyan sok minden történt, mégis mintha csak az óra mutatója haladna és semmi más. Nem tudom mi álom és mi valóság. Két hónap telt el azóta, hogy vallottam Soohyunnak. Bár meg nem történté tehetném a dolgokat. De ha már megtettem, bár ne mondtam volna el. Már amikor kimondtam elkapott a rettegés. Tudtam, hogy ezzel most nagyjából egy dárdát, lándzsát és még egy nyílvesszőt is belelőttem a szívébe. Próbáltam leolvasni az arcát, de alighanem hatvanhat féle gondolat cikázott az agyában.

-Hát rendben…  Értem…- nagy nehezen megszólalt, aztán ennyit tudott mondani?! Akkor azt hittem, megütöm hirtelenjében, pedig nem is sejtettem még mi jön ezután.

-Rendben?!

-Ellöktelek magamtól, így hát valaki más karjaiba menekültél. Megértem, nyilván túl nagy sebet ejtettem. Az én hibám. Nem bírtam elviselni a szereteted, ezért átparancsoltalak valaki máshoz. De ha már nem szerettél annyira, miért nem szóltál? Szeretlek Hoon, de ha valami nincs rendben, elengedlek. Nem értem, tettem vagy mondtam bármit, ami miatt úgy érezted, valaki más vigasztalására van szükséged? Bár nyilván félreérthető voltam. Azt mondtam, hagyj békén. Nem úgy értettem, hogy hagyj el, csak egy kis térre vágytam. De igazad van, ha együtt vagy valakivel, nem kéne tehernek lennie a szeretetnek vagy gondoskodásnak. Sajnálom, hagynom kellett volna, hogy szeress. Ellöktelek, ezért úgy érezted, már nem kellesz, hát valaki más karjaiba omlottál. De nem baj, nyugodtan légy AJ-vel. Majd megpróbálom viszonylag normálisan kezelni a dolgot. Nem haragszom rá, én se tudtam neked ellenállni, ő hogy tudott volna. Ha pedig te szívesebben vagy vele, mint velem, hát legyen. Idővel majd elfogadom. Csak… ne tedd majd meg vele is ugyanezt, oké?

Szíven ütöttek szavai. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt hallom. Nem hittem volna, hogy ilyen mértékű sebet ejthetek rajta. De ha jobban belegondolok, mindig is ő volt a bandában a legérzékenyebb. Mindent szívére vesz, akár jó, akár rossz a dolog. Fájt, rettentően fájt, hogy így érezte. Aztán úgy folytatta, hogy szívem még inkább meghasadt.

-Ha nem idegenítlek el, ha hagyom, hogy szeress, most nem tartanánk itt. Sajnálom Hoon, remélem, majd megbocsájtasz nekem.

-Ez nem a te hibád! Én botlottam meg, az én hibám, én voltam ostoba. Sajnálom Soohyun, kérlek, ne érezd magad hibásnak! Igazad volt, meg akartalak fojtani a gondoskodásommal. Sajnálom, adhattam volna neked több magánteret is. Nem akarok AJ-vel lenni, veled akarok lenni. Veled és csak veled!

Láttam rajta, hogy szavaim mit sem érnek, nem hatják meg, de talán még el sem jutnak hozzá. Ő akkorra már döntött, és félek, azóta sem döntött másképp.

-Nem tudom Hoon, hogy én akarok-e még veled lenni. Ha egyszer megcsaltál, máskor is megfogsz.

-Neem! Soha, soha többet! Soha senki mással nem leszek, csak veled!

-Soha és örökké… nem hiszek ebben a két szóban Hoon. Valaki másra volt szükséged, míg én pihenek. Ezt nem bírnám elviselni még egyszer. És nem ígérhetem meg, hogy máskor nem lesz majd szükségem még térre. Nem akarok belegondolni, hogy minden alkalommal, ha kissé zabos leszek, te mással fogsz hetyegni. Sajnálom Hoon, fejezzük be, nekem ennyi elég volt… Nem bírom tovább.

Mikor ezeket kimondta, bár már tudtam, hogy nem fogják más szavak elhagyni ajkait, mégis úgy éreztem, mintha a szívemet kitépték volna a helyéről. Vitatkozni akartam, hogy márpedig én nem akarom elhagyni, de a szívem túlságosan fájt…

-Én nem akarok veled szakítani Soohyun, szeretlek és veled akarok lenni. Hogy bizonyíthatnám be, hogy többé nem árullak el, és csak téged szeretlek?

-Sehogy Hoon. Ez bizalom kérdése. Bizalomé, amit most elvesztettél. Többé nem bízom benned. Nem tudom, hogy képes lennél-e valaha is újra elérni, hogy bízzak benned, de túl fájdalmas lenne az út, mely ehhez a válaszhoz vezetne, és én ezt most nem akarom bejárni. A sok titkolózás, a nyilvánosság előtti megjátszás, a tudat, hogy mindenkit átverek, a családomat, barátokat, rajongókat… Nem Hoon… Amíg szerettél rendben volt, mert szerettél és én is szerettelek és ez így volt rendjén. De már nincs. Abban a pillanatban, hogy ajkaid AJ ajkaihoz értek megszűnt minden, ami köztünk volt. Jó barátom vagy és az is maradsz, de több többé már nem lesz köztünk. Sajnálom, én igazán szerettelek, szívemből, de tudtam, hogy egyszer ez a nap is eljön. Semmi sem tart örökké, bár azt hittem, ennél azért tovább fog tartani. Nincs egy éve sem, hogy összejöttünk, de ezek szerint ennyit ért. Egy elnyújtott kaland, ami többé nem ad új élményeket. Még, ha nem is az én hibám volt, bár az volt, nem számít, vége van. És kérlek, ne könyörögj, ne sírj, ne akarj meggyőzni… Ha igaz lenne, amit mondasz… Nem erről beszélgetnénk most.

S ezután kiküldött. Két napig nem bírtam abbahagyni a zokogást. A szavai… bár mondhatnám, hogy semmi sem igaz abból, amit mondott, de… Valamiért képes voltam megcsalni. Valami hiányzott belőlem, ami megakadályozhatta volna az egészet. Valami nem volt rendben, valami fájt, valami eltörött, valami megszűnt. Két hónapja. Semmi sem változott. Ahogy visszanézem a My Story eddigi részeit, látom, hogy kifelé semmi sem látszik, mintha nem is lett volna soha semmi, amit titokban kellett tartani. Vajon csak álmodtam volna az egészet? Vajon nem is voltunk soha együtt, csupán a képzeletem viccelt volna meg? És bár így lenne… Bár nem lenne igaz az elmúlt közel egy év. Bár felébrednék valahol messze innen és bár ráeszmélnék, hogy csak túl sokat aludtam. Nem tudom képes leszek-e valaha is túltenni magam mindezen. Ahogy bemegyek szobámba, kezembe veszem a kis jegyzetfüzetem. Megírtam már nagyon sokszor, mit kéne elmondanom Soohyunnak, de valahányszor adódna is a csoda folytán egy lehetőség, nem bírok megszólalni. Torkom összeszorul, gyomrom émelyeg, rettegek és remegek. Túl sok érzelem van bennem, nem tudok rendet tenni lelkemben. Átolvasom monológom-

„Én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni Soohyun. Nem, nem, nem és nem. Ami köztünk van az nem kaland, és nincs vége, ezt te sem hiheted. Nem vezényszóra szeretsz bele vagy éppen szeretsz ki valakiből, ez nem így működik te is tudod. Igen, meginogtam, mert sértve éreztem magam, hogy az, akit szeretek, ellök magától, de akkor sem a te hibád volt. Erősebbnek kellett volna lennem, amit most már tudok. Tanultam belőle és ezentúl még erősebb leszek. Nem foglak feladni! Sem most, sem máskor. A szívem a tied és eszem ágában sincs vissza venni, vagy visszaadni a tiedet neked. Szeretlek, akár hiszed, akár nem, szeretlek. És ha az kell, hogy mindent elölről kezdjünk, és most újra meg kell hódítsalak, hát legyen. Állok elébe. Bebizonyítom, hogy szeretlek, és, hogy bízhatsz bennem, hogy ez csak egy egyszeri hiba volt. És istenem, ember vagyok, nem vagyok tökéletes. Meginogtam, de talpra álltam és nem fogom hagyni, hogy önmarcangolásba süllyeszd magad. Lehet, hogy most még nem tudsz megbocsájtani, nem tudod elfelejteni, de meg fogok tenni mindent, hogy képes légy rá, kerül, amibe kerül, nem adom fel. El fogom nyerni újra a bizalmadat és egy életen át meg fogom tartani. Hibáztam, megbántam és jóvá fogom tenni. Megteszek bármit, amit kérsz kivéve azt, hogy hagyjalak el. Mert nem. Nem vagyok hajlandó veled szakítani Soohyun. Ezt verd is ki a fejedből! Tudom, hogy szeretsz, csak túlságosan fáj, hogy engedd magadnak az érzést, de szeretsz. És én is szeretlek szívemből és lelkemből és ezt meg is fogom neked mutatni! Újra az enyém leszel, nem foglak elengedni. Ha e nélkül is romokban lenne a kapcsolatunk akkor lehetne igaz az, amit mondasz, akkor kérhetnéd jogosan, hogy vessünk neki véget, de nem így van! Igen, túláradt a gondoskodásom, de soha nem azzal volt bajod, hogy szeretlek. A kapcsolatunk jó, ami köztünk van nem valami múló tünemény, hanem egy bivaly erős kőszikla. Letört egy kis darab a sarkából, de a szikla még áll, és állni is fog. Nincs olyan, aki képes lenne mindezt szétzúzni, megértetted?! SZERETLEK, fogd fel végre!”

Miért is nem tudtam ezt akkor, abban a pillanatban elmondani neki? És miért halogatom már két hónapja? Talán már nem is emlékszik, talán már el is felejtett. Vajon, ha elmondom mindezt neki, tudni fogja miről beszélek? Hiszen sokszor kimondtuk, hogy szeretjük egymást, de nem így. És ha most nem lenne ez a szituáció, valószínűleg csak élnénk egymás karjaiban még mindig boldogan.

Annyi minden történt mióta beléptem a bandába. Egyes napok, hetek olyan lassan teltek el, már alig vártam, hogy mindnek vége legyen, de voltam olyan napok is, melyek csak úgy elszálltak, pedig bár tovább tartottak volna.

Kimegyek a nappaliba, mert ismét érdekes hangok terjednek ide onnan. Mi a manó történt már megint?

-Te hazug bitang, add vissza a plüssmackómat!- AJ-nek mióta van plüssmackója? És fakardja?! Ha ez rajongói ajándék volt, hát…

-Te mocskos áruló, nem hagyom, hogy aljas célokra használd ezt a macit!- ha nem látnám, hogy ezt Eli mondta, nem hinném el.

-Az a maci az én hősöm! Te gonosz féreg, most visszaszerzem!

-Hát gyere, próbáld csak, meglátjuk ki a jobb!- és elkezdenek hadonászni a fakardokkal.

-Te, ezekbe meg mi ütött?- kérdem Kevintől.

-Túl sok kalózfilmet néztek…

-Gondolom B kategóriásokat…

-Elég esélyes.

-Áruló mihaszna, szolgáltasd vissza a tulajdonom!

-Tulajdon?! Szegény kismackó, hát milyen sorsot szánsz te neki? Megbánod te még ezt!

Vagy te Eli, ha nem vigy….ázol. De csak átesett a szőnyeg sarkán. Mert miért ne? És AJ, neeeee…

-Hát ennyi volt. Győzött a jobbik! Add meg magad te szerencsétlen vesztes!

-Háh, még mit nem, ezt neked!- és kigáncsolja a macskát. Egyébként, ha már itt tartunk, hol a plüssmaci? Áhh, a kanapén. Na akkor azt most elkobzom.

-Nesze neked teee…

-Khm fiúk… A vita tárgya ez a kis pajti ugye?- jesszusom, ha tudtam volna, hogy ilyen gyilkos szemekre találok, lehet, nem kérdezem meg.

-Te bitang tolvaj! Elloptad!

-Elvetted tőlünk!- és most mindkettő felém hadonászik. Ezek szívtak valamit?

-Ti meg mit műveltek itt?- Soohyun csak kimerészkedett a szobából végre.

-Amaz ellopta a plüssmacim!- AJ ezt a keserves hangot meg arcot… atyavilág…

-De Hoon most elárult minket!- csak gondoltam rendezem a dolgot. Soohyun szigorú szeme szikrákat szór, de azért ott bujkál az arcán a mindjárt-röhögve-elsírja-magát kifejezés is.

-Mivel a párbaj a kedves kis maci kegyeiért túlságosan is elharapódzott, így úgy véltem, bölcs döntés lenne inkább kisajátítani, hogy ne legyen miért küzdeni.

-Édes szent margaríta mojitos pina colada, ezt honnan szedted Hoon?

-Ha már ti szerepeztek, Sir Galamb, akkor gondoltam beszállok. Csak, hogy a macinak ne essen baja.

-Eszméletlenek vagytok! De tudjátok mit, kérem azt a macit, majd én vigyázok rá!- szólt vala leaderünk.

-NEM!- hangzik egyszerre a két álkalóztól. Sírni fogok, ha ez így megy tovább.

-Hoon, dobd ide, majd én!- Kevin?! Jogos, Eli tőle nem veszi el, és nagy eséllyel Jaeseop sem. Mókás. Már dobom is. Kevin szorongatva a macit kinyújtja nyelvét a másik kettőre majd bemegy a szobájába. Soohyun csóválja a fejét és kimegy a konyhába. A két kardos meg csalódottan huppan le a kanapéra. Huh, de jut eszembe, hol a csapat legfiatalabbja? Bekopogok hozzá. Hát ez csak valami mormotaszerű mormogás volt. Lehet, hogy alszik? Bemegyek.

-Dongho? Hát téged meg mi lelt?- tényleg alszik. Beteg talán? Leülök mellé.

-Beteg vagy? Vagy rosszul érzed magad?- kérdem tőle.

-Nem, nem, semmi baj. Csak fáradt vagyok. Dúdolsz nekem?

-Persze.- simogatom és dúdolgatok. Valami csak ki kellett, hogy üsse… Bár ahogy szétnézek a szobában, biztos vagyok benne, hogy egész éjjel űrlényekre lövöldözött. Tipikus. Mintha olyan sok időnk lenne aludni, de neki még az sem kell, inkább játszik. Hát valóban ő a legfiatalabb, le se tagadhatná, még ha akarná sem. Azonban sajnos kénytelen lesz kikászálódni az ágyból, mert mennünk kell a napi monoton dolgunkra.

Úgy érzem magam, mint egy változó korú hölgy. Hol jó kedvem van, hol kegyetlenül fáj a szívem, hol pedig semmit sem érzek. Nem tudom mi az igazi érzésem és mi az, amit csak úgy kitalálok magamnak. Mint az álmaim, vajon mi volt igaz belőlük? Azt sem tudom olykor, hogy nappal van-e vagy éjjel, délelőtt 10 óra vagy délután 2. Nincs rendszer a gondolataimban sem, össze-vissza jár mindenfélén, vagy éppen semmin.

Ahogy beérkezünk a stúdióba, AJ és Eli ott folytatja, ahol korábban abbahagyja. Jackie Chen-t megszégyenítő mozdulatokkal bukdácsolnak előre illetőleg át a foteleken. AJ felkap egy evőpálcát- mi a manót keres az itt?!- és hadat üzen vele a galambnak. Amaz meg egy párnát kap fel. Hogy képesek mindezt komolyan venni? Én már nevetek.

-Na mi van te puhány? Párnánál többre nem telik? Nem vagy elég erős egy rendes fegyver felvételéhez, mi?

-Én?! Kérlek szépen te akarsz nekem esni egy pálcával. Gondoltam, ha párnát ragadok, nem tudok majd neked olyan nagy ártani, hiszen kis szegény macska, nem lenne szép, ha kék-zöld foltos lennél.

-Húúúúú de magabiztos valaki! Csak nehogy aztán koppanj egyet! Bár lehet előbb elszállsz magadtól, mint a galambok aztán bele a napba, megsülsz és beleszállsz valaki szájába, aki nagyon is élvezni fogja a finom ízeket…

-Ez most komoly AJ? Szerintem Eli megmérgezné az illetőt, aki megeszi. Már előre sajnálom.

-A hercegnőnek nem épp arra kéne vágynia, hogy a hős legyőzze a gonoszt és megmentse kedves Kevin kisasszony?!

-És neked ki mondta, hogy te vagy a hős?

Pfffffffff………. Na ez nem semmi. Eli lecsapja a párnát és duzzogva arrébb vonul. Kevin keményen megsemmisítette. Bár szerintem valami bosszún jár az agya éppen, nem úgy tűnik, mint aki nagyon keseregne. AJ odamenne a hercegnőhöz, de…

-Te sem vagy éppen egy hősalkat Jaeseop!- és ezennel a „lány” leül Kiseop mellé és átkarolja. Na bumm, AJ is kivégezve. Rapperünk leül a másik mellé, mostantól közösen szervezhetik a bosszút. Huh, mi lesz még ebből.

Vagy nem lesz semmi? Fél órája ültek le, de már egymás vállán horpasztanak. Na szép, ennyit a gonoszságról. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem álmodnak meg valami nagyon murisat. Tőlük kitelik. Már most félek. Időközben Kiseop betett egy kis zenét a telefonján, míg Kevin és Soohyun veszik fel soraikat odabent. Majd miután ők végeztek, most mehetek be én. Remélem, nem hadi állapotra jövök majd ki.

Na, végeztem is, akkor irány ki, és Donghot kell beküldenem. Úristen, mi ez itt már megint?! Már megint. Kevin egy plédbe csavarva fetreng a földön, míg a két rapper dögönyözi. Nem vagyok teljes mértékben biztos benne, hogy ez a kisasszonynak büntetés volna. Bár aztán ki tudja… Dongho bemegy közben, de ezek hárman nyomatják tovább. Kiseop és Soohyun meg ujjtáncot járnak. Közben meg bólogatnak, mint valami hardcore buliban. Itt komolyan én vagyok az egyetlen értelmes?! El fogom veszteni az ép eszem, ha még tovább maradok ezek között. Megpróbálok kiosonni.

-Hejj, Hoony nyúl… Nem mész te sehova…- támad le Eli. Jajj nekem. A baj csak az, hogy én leütöm, mint a csapó a legyet. Vagy mint a rovarirtó a szúnyogot, bár az nem üt, de gyilkol.

-Hadzsime!- veszem fel támadó pozícióm.

-Angarde!- a galamb meg egy CD-tokot nyújt ki elém, mint kard. Felettébb korhű, tényleg. Meg úgy mellesleg praktikus is. Na de sebaj, így is leverem. Vagy nem… Most jól érzékelem, hogy én leszek pillanatokon belül betekerve egy plédbe? Késő, már be is vagyok tekerve. Ééééés, mindjárt el is esek. Vagy nem, meg lettem fogva.

-Fiúk, marha viccesek vagytok tényleg, de ha Hoon így elesett volna, most a fejét lehet, darabokban vakarnánk össze… Nézzétek!- Soohyun, ezt mire érted?! Próbálok odasandítani, és oh… Látom már. Nagy eséllyel pont a polc sarkát érintettem volna és mivel nem fogott volna meg akkor senki, hát… Köszönöm kedves leaderem. Még, ha csak ennyire is, de legalább a közelemben volt ismét.

-Bocsánat!- szól a kórus. Soohyun lefektet, de nem csavar ki. Heh?!

-Na, így már kínozhatjátok!- óóóóó te mocsok szemét dög! Grrrr…. És nekem is esnek… Jájj ez nagyon csikis… Ne máááááár, hagyjátok már abba, neeee máááár, fáj a rekeszizmom!! Aucs, ezért még kapnak. De abbahagyták mert már ők is csak röhögni tudnak. Na majd… Ki fogok én furdalni valami nagyon ütőset, csak jusson is az eszembe majd valami.  Nagy nehezen leszedem magamról a plédet. Na most meg pont a rappereknek kell bemenni, várnom kell még a bosszúra. Leülök Soohyun mellé, legalább had legyek ennyire a közelében. Szívem hevesen ver, a pillangók a gyomromban ismét feléledtek. Bár átkarolhatnám, bár hozzá bújhatnék. Állandóan elfog ez az érzés, néha nem nehéz visszafogni, máskor brutál kemény. Sokszor nem tudom mi tévő legyek. Ha átölelem vajon ellökne? Vajon mérges lenne, vagy örülne esetleg? De túl nagy a kockázat, nem törhetem össze még a barátságunkat is. Hiszen ő sosem nyit felém, akkor gondolom nem is akarja, hogy a közelében legyek. Nem tudom. Talán meg kéne most már végre próbálnom a kibékülést? Bár sikerülne. Bár képes lenne megbocsátani nekem. Na, ha hazaértünk nekiesek. De most, mivel mindenki végzett, menjünk haza. Ahogy beszállok az autóbuszba, hogy végre hazaérhessünk, nagy meglepetésemre Soohyun ül mellém. Bár nem szól hozzám és nem is ül közel, de legalább itt van. Lehunyom szemem.

Ááááhhh, mi történt? Ahj nyílj már ki szem! Miért nem bírom kinyitni a szemem? És mi ez a zaj? Mi történt? Valami keményen fekszem. Időközben hazaértünk és félálmomban elvágódtam? Lassan kinyitom a szemem. Jézusom!!! Roncsdarabok?! Úristen, mi történt? Lassan felkelek és szétnézek. Karamboloztunk… Úristen, hol vannak a többiek? Nem látok senkit… De, de, de… Ott, ott látom. Soohyun o.o Ott fekszik. Oda kell mennem. Mozdulj már meg láb! Nem bírok felkelni. Nem bírok mozogni, de oda kell mennem, ha kúszva is. Vérben fekszik és nem mozdul. Istenem, hogy történt? És mi történt?!

-Soohyun, ugye jól vagy? Kérlek, nyisd ki a szemed!- végig simítom arcát, de nem reagál. Könyörgöm, csak legyen pulzusa… Nem bírom odatenni a kezem a nyakához. Remegek. Mi lesz, ha nem érzek semmit? És hol vannak a többiek? Hol vannak az emberek, hol van a segítség? És miért nem érzem a lábaim? De van pulzusa! Bár alig bírom kitapintani. Hál istennek, életben van. Nem bírnék élni nélküle. Soha nem tudnék újra mosolyogni, újra szeretni, soha nem tudnám elengedni. Könnyek hada cikázik le arcomon volt kedvesem arcát áztatva. Miért csak volt? Miért kellett így alakulnia? Mi lesz ezután? Mi lesz most? Hol a mentő? Miért nem jön senki? Ne, ne, ne… Egyre erőtlenebb a lüktetés. Édes istenem kérlek Soohyun, ne hagyj itt. Ne hagyj egyedül, ne, kérlek ne. Hogy élhetnék én nélküled? Te voltál, vagy és leszel a mindenem! Hallasz?! Kérlek, ébredj fel, térj magadhoz! Ráborulva mellkasára zokogok. Mintha nem is mi lennénk, mintha nem is lennék itt. Ez velünk nem történhet meg! Képtelenség, hogy egy ilyen szétszakítson minket! Hol vannak a többiek? Ugye nekik sem esett bajuk?! Istenem, mi lesz most? Soohyun kérlek, kelj fel! Hiába pofozgatom arcát, hiába szólongatom… Vagy talán…? Enyhén kinyitja szemét. Istenem, magához tért. De nem néz rám. Itt vagyok Soohyun, itt! Kérlek, nézz rám! Nincs élet a szemeiben.

-Ki vagy te?- lefagyasztott kérdése. Látom arcán, szemein, hogy nem ismer fel. Ha ezt szánta nekem az élet büntetésül, kegyetlenebb, mint ha a pokolba száműzött volna. Vagy ez az élő pokol? Soha senkit nem szerettem még azelőtt, és mire végre megtudtam, mi a szerelem, tönkre is tettem. Talán megijedtem, talán elbizonytalanodtam, de bármi okom vagy nem okom is volt akkor, már mindent bánok. Bár visszatekerhetném az időt… Soha nem csalnám meg még egyszer, soha, de soha. És most lehet, hogy örökre elveszítem. Vagy már el is vesztettem? Hiszen nem ismer fel. Megsérült. De legalább él. Még ha úgy is kell élnem ezután, hogy a nevemet sem tudja, nem számít, mert élni fog. Kérlek Soohyun, ne add fel, maradj életben! Én túlélem, ha te is, de meghalok, ha te is. Újra lehunyja a szemeit. Ne, kérlek, ne! Csak ne add fel! A szíve nagyon erőseket ver, de ritkán. Ez mit jelent? Hogy jól van? Vagy a szívének ezen ütések az utolsók? Nem akarom elveszíteni! Miért történik mindez? Hát tényleg ezt érdemelném? És ő? Ő nem vétett semmit! Őt ne büntesse az élet! Nem veheti el a sors az ő életét, csak mert én hibáztam! Vegye el az enyémet, hiszen Ő nélküle az én életem nem mit sem ér. Akkor hagyjam itt ezt a világot én, de őt ne büntesse senki! Ha nem ismer fel, ha nem tudja, ki vagyok, nem is fogok neki hiányozni, nem lesz kár, ha többé nem leszek mellette. Csak találjon majd valakit, aki szeretni fogja, és soha nem támadja hátba, nem úgy, mint én.  Vétettem, hibáztam, talán már jóvá sem tehetem. Vajon ad még az élet esélyt arra, hogy egyszer elérjem bocsánatát? Hogy egyszer majd azt mondja „megbocsátok”? Talán majd egyszer sírom felett. Mert, ha szíve nem ver többet, én sem fogok küzdeni az életért. De neki élnie kell! Őt nem hagyhatja el az élet szikrája. Bár átadhatnám neki életerőm, hogy ő tovább éljen, s szívében az én lelkem élhessen tovább… Szeretlek Soohyun, ezt az egyet tudnod kell! Ebben az egyben soha ne kételkedj! Még, ha a jövőben a világ két végén is kössünk ki, a legmesszebb egymástól, tudd, hogy én soha nem fogok kiszeretni belőled, soha nem foglak elfelejteni és egy életen át fogom bánni a hibámat. Talán még az után is. S ha egyszer odaát találkoznánk, remélem majd akkor meg fogsz nekem bocsátani. Hallom a zúgó szirénákat, de pulzusát már nem érzem. Ráborulok, nem akarom, hogy az én szívem tovább verjen, mikor az övé már feladta. Senki sem hinné, hogy elindul, majd egyszer csak a földön találja magát, pedig bárkivel megtörténhet. De az élet nem lehet ennyire igazságtalan! Ez így nem fair, nem fair! Nem akarok élni! NEM AKAROK TOVÁBB ÉLNI!!!!

-Hoon?! HOON!!! Ébredj már fel!

-Hogy? Mi? Mi történt?- a kocsiban vagyok, a helyemen, a kocsi a parkolóban áll. Mellettem Soohyun egyszerre aggódó és dühös szemekkel néz rám. Érzem, hogy fél. Tehát csak álmodtam. Csak egy álom volt…

-Mi az, hogy nem akarsz tovább élni?! Mi a jó fenét álmodtál te?!

-Hogy meghaltál…

Megrökönyödve néz rám, könnyek gyűlnek a szemébe. Átkarol és magához húz.

-Istenem Hoon, csak álmodtad. Csak egy rossz álom volt, nem történt semmi, minden rendben van.

Kapaszkodok belé és zokogok. Minden, amit álmomban éreztem és gondoltam igaz, ha ő nem él, nem akarok én sem. De nem bírom elviselni tovább a haragját sem, ha nem tud megbocsátani, elhagyom ezt az életet. Ellököm magam és szemébe nézek.

-Szeretlek Soohyun és nem akarlak elveszíteni! Kérlek, mond, hogy szeretsz még!

…