Két lélek találkozása...-8-9

Eli

Hajnalban csörrent meg a fiú ébresztője. Ijedten kapott utána, hogy lenémítsa telefonját, minek következtében sikeresen le is verte az éjjeli szekrényről. Egy rövidebb, de annál cifrább szitkozódás után, alig menekülve meg az ágyból kizúgástól nagy nehezen kievickélt a takaró alól. Kíváncsian leste a fiatalabbat, de úgy tűnt, Kevint a legkevésbé sem hatotta meg az idősebb ügyetlenkedési akciója. Mikor Eli kivánszorgott a konyhába és feltette a kávét, elgondolkodott, hogy egyáltalán miért is kellett neki ilyen korán kelnie. Persze fél perces agyalás után rájött, hogy a mai edzés korán kezdődik, mert napközben nyílt nap lesz az Akadémián. A reggeli eszencia, azaz kávé után már egy kicsit tisztább fejjel ment vissza a szobába. Összepakolta a dolgait, majd tett egy nem meglepően sikertelen próbálkozást a kisebb észhez térítésére. Miután konstatálta, hogy Kevin lehetetlen ideje előtt felverni, kitett neki egy cetlit a konyhai asztalra. Nem volt túl nagy figyelemmel arra, hogy csendben legyen, hiszen bizonyított, hogy nem kell attól tartania, hogy bárkit is felébreszt a lakásban- önmagán kívül. Ahogy kilépett a lakásból az agya már is működésnek lendült. Pörgött, zakatolt, tekergett, az egész világ forgott a fiúval. A lelke háborgott, a szíve össze-vissza vert. Egy szó, mint száz, zaklatott volt. Felrémlettek előtte az előző esti történések, a csók illetve csókok, a vallomás, az ő határozatlansága, és a vágyai is egyben. Nem igazán tudta helyre tenni a dolgokat. Rengeteg gondolat cikázott a fejében.

„Te jó ég, mi a fene történt velem. Amióta az eszemet tudom, a lányokat szeretem. Erre meg tessék, itt egy fiú és… és mi? Esküszöm, nem tudom. Eli, gondolkozz, érezned kell! Mindig is kedveltem, annyira kis törékeny és édes fiúcska. Olyan jó volt érezni, hogy függ tőlem, hogy szüksége van rám, és nekem is szükségem volt és van is rá. Miért változtak meg a dolgok? Mikor mélyültek el ezek az érzések? Lehet, hogy tényleg szeretem? Talán azért nem voltam még soha szerelmes azelőtt, mert rá vártam. Talán. Vagy mégsem. De lehet, hogy mégis. Nem értem. Nem tudom. Áhh…. ez megőrjít. Mit csináljak most? Annyira jó érzés vele lenni, olyan édesek az ajkai, és annyira jó, ahogy hozzám bújuk. Ez jelenti a szerelmet? Nem értem. Még mindig nem. Azt mondják, hogy ha szerelmes vagy, azt megérzed. De akkor én miért nem vagyok biztos benne? Kevin végig tudta? Ő végig biztos volt benne, hogy szeret? De hogy? Mit érzett, amit én nem? Honnan tudta? Neki is volt egy barátnője, így hát nem alap beállítottság nála sem. De mégis megtörtént. Hol ér véget a barátság és hol kezdődik a szerelem? Olyan nehéz kérdés, mégis úgy érzem, nagyon is tudnom kéne rá a választ. Nem hagyhatom sokáig kételyben szegényt. Valakivel beszélnem kéne, de kivel? Kinek merjem én ezt elmondani? Talán annak a lánynak, hiszen ő már korábban is mondta, hogy szerinte több van köztünk, mint, ami látszik. Kedvelem, e felől semmi kétség, de… együtt lenni úgy egy fiúval? Lehetséges-e egyáltalán? Mit kéne most tennem? Hogyan tovább? Mit tegyek, hogy biztos legyen az érzéseimben? Szeretném szeretni, mert megérdemli, és mert jó érzés. Talán ő majd rávezet a megoldásra. Meg is fogom keresni. De addig is…. Uh, én mikor értem ide vissza??”

Eli ott állt a kollégiumi szobája előtt, de nem is emlékezett rá, hogyan vagy mikor ért ide el. Bement, átöltözött és már rohant is edzésre. Odakint mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben, de senkinek sem szólt egy szót sem. Próbálta a feszültséget oldani azzal, hogy mindenkit jól elvert, aki szembe került vele, de hamar elfogytak az ilyen vakmerő jelentkezők. A boksz zsák már jobb ötletnek minősült. Az legalább nem unta meg, hogy püfölik. A nyílt nap kezdetével a fiú neki lódult, hogy felkeresse a látni kívánt hölgyet. Nagyon nem is kellett messzire mennie. Bementek a suliba, és egy kisebb eldugottabb helyen leültek a földre, majd Eli feltárta a kártyáit. Mindent elmesélt, a végén hozzá téve, hogy szüksége van a lány segítségére.

-Nos, ez valóban kényes ügy. Sejtettem már korábban is, hogy van köztetek valami, de komolyan úgy véled, hogy képes lennél ágyba bújni egy fiúval? És itt nem alvásra gondolok. Ugyan Eli, az a kis törékeny test… szerintem ez inkább egy amolyan őrangyal és védenc kapcsolat. Mélyebb, mint, a barátság, de nem szerelem- e mondat után a lány egy kicsit odébb pillantott, majd visszafordult- Nézz rám, Eli. Bebizonyítom, hogy nem a fiúkat szereted!

Ezzel a befejezéssel szenvedélyesen csókolta meg a fiút. Eli ledermedt, hirtelen reagálni sem tudott. Nagyon meg volt illetődve, amiből egy halk szipogás ébresztette csak fel. Eltolta a lányt, és a hang irányába fordult. Kevin épp ott állt előtte nem messze, könnyei csak úgy menekültek szemeiből. Meg sem várta, hogy az idősebb bármit is mondhasson, azonnal sarkon fordult, és elrohant. Eli azon nyomban utána eredt.

Kevin

Mikor a kis csipás kinyitotta szemeit, kedvese nem volt mellette. Ránézett az órára, de nem volt még olyan késő, hogy le kellett volna lépnie. Kevin megijedt. Kirohant a szobából, a nappaliban nem talált semmi jelet, azonban a konyhában már több sikerrel járt. Magához kapta a cetlit és mohón olvasni kezdte. A végére elmosolyodott. Tisztában volt vele, hogy őt biza nem könnyű felébreszteni, ha nem akar felkelni, így nem is volt úgy meglepve, hogy az idősebb nem járt sikerrel a küldetés során. Megnyugodva itta meg a már lefőzött kávét, ette meg a reggelijét és indult el az iskolába. El is felejtette, hogy ma nyílt nap van. Fel volt dobódva, olyan jó volt az előző este. Még, ha Eli nem is biztos az érzéseiben, ő elmondta neki az övéit. Jóformán úgy ugrándozott, mint egy nyolc éves kislány. Nagyon boldog volt. Bár volt benne egy enyhe kis félelem is, hogy esetleg az idősebb végül elutasítja, de ezek a csodálatos pillanatok, amiket vele tölthet, mindent megérnek. Az első két óra volt ma megtartva csak, azokon azonban Kevin tündökölt. Nem hibázott a zongoraórán, olyan darabot is lazán lejátszott, amivel eddig mindig hadilábon állt. Ének órán pedig csak úgy ragyogott. Mindenkit elvarázsolt. Tudta, hogy boldogsága törékeny, és, ha Eli rájön, hogy még sem szereti, akkor akár a barátságuk is rá mehet, de a remény most erősebb volt benne. Bízott benne, hogy ha nem is azonnal, de be fogja ismerni, hogy szereti.

Az egyik szünetben meglepő dolog történt. Egy ismeretlen lány ment oda hozzá, megszólítva.

-Te vagy Kevin?

-Hm? … I-igen.

-Velem jönnél, kérlek, nagyon szeretnék mutatni neked valamit!- válaszra nem várva, kézen fogta Kevint, és elcipelte a másik épület területére. Felmentek a lépcsőn, majd elindultak egy sötét sarok felé. Ám amikor a fiú meglátta messziről, hogy ki van ott kivel, nagyot dobbant a szíve. Szerelme és egy lány, mit keresnek együtt egy sötét sarokban? Közelebb ment, a másik lány eltűnt időközben. De amint meglátta a csókot, a szíve kihagyott egy ütemet. Megriadt. A könnyei öntudatán kívül kezdtek el ömleni, és nem is tudott másra gondolni, mint a menekülésre.

„Nem… nem… csak ezt ne… de… hogy… miért…. nem hiszem el… ez nem lehetséges… miért nem mondta el? Miért? Hogy történt? Mi volt ez az egész? Ezért nem mondta, ki, hogy szeret? Ezért? De miért? Hogyan? Nem akarom ezt, nem, nem, nem, nem, nem, nem, és nem…. Miért? Miért kellett ezt tenni velem? Hogy tehette? Mégis mi ennek az értelme? Hogy történhetett? Mikor romlottak így el a dolgok? Ha nem megyek el akkor öt napra, akkor nem randiztak volna és…de ha eddig is tetszett neki… De miért nem én? Olyan jól megvoltunk… Tökéletes volt a kapcsolatunk, és erre… Kegyetlen vagy, Eli! Nincs nálad szívtelenebb ember! Nem… nem is vagy ember! Egy szörnyeteg vagy! SZÖRNYETEG!!! GYŰLÖLLEK!!!”  A tüdeje levegő után sikoltott, de nem állt meg. Már el is hagyta az akadémia területét, a város forgalmas utcáin futott. Rohant, a lába csak úgy vitte, fogalma sem volt, hogy hol van, vagy, hogy merre tart. El akart tűnni a világ elől, nem volt már értelme az életének. Könnyei fátyolként hullottak szemére, nem hallott, nem látott, csak futott és futott és futott. Az egyik sarok előtt megtorpant önkényesen és felnézett. A fátyolon keresztül látta, hogy egy ziháló Eli áll előtte és valamit kiabál. Nem hallotta, nem is akarta meghallani. Megfordult és elindult egy útkereszteződés felé. Azonban sorsa abban a percben megpecsételődött. Amint az egyik t felőli lámpa pirosra váltott, a másik úton haladó autó nyugodtan folytatta útját, hiszen neki zöldet mutatott a lámpa. Azonban valaki nem vette komolyan a piros szín jelentését, ezáltal ütközve össze azzal, aki a zöldön haladt át. Még vagy két másik autó sem bírt időben megállni, és folyamatosan egymásnak ütköztek. Az egyik autó megpördült, és csúszva a zebra felé vette az irányt. Minden olyan gyorsan történt. Kevin észre sem vette, mikor az autó neki csapódott. A fájdalom csak egy pillanatig tartott, majd minden elsötétült….

Eli

-Ne! Kevin, várj! Had magyarázzam meg! Várj, Kevin! Ez nem az, aminek hiszed! Kérlek, Kevin!- kiabálta a fiatalabb után az idősebb felpattanva helyéről és utána eredve. Szeme sarkából még látta a lányt aljasul mosolyogni, de most nem törődött vele. Rohant a kisebb után, de ki tudja, hogyan, amaz lerázta. Eli mindenfelé futott az iskola területén, majd a városban is, de csak nem tudott ráakadni az ijedt szerelmére. Majd miután még is sikerült, úgy tűnt, hogy szavai siket fülekre találnak. Nem bírta elkapni, a fiú mintha ösztönösen cselekedne. Azonban a hirtelen történt baleset hihetetlen mértékben megrémisztette az idősebbet. Látta, ahogy az az autó pont Kevin felé halad, látta, ahogy neki ütközik, látta, ahogy kedvese élettelenül esik össze, és hiába nyúlt utána, nem érte el. Azonnal odarohant hozzá, karjaiba vette és zokogva szólítgatta.

-Kevin….ne… kérlek ne… kérlek, nézz rám! Kérlek, szólalj meg! Ne tedd ezt velem… kérlek!!!!- erősen szorította, de nem érzett felőle semmilyen reakciót. Arcát simogatta, szólítgatta, a könnyei az arcát áztatták. Kezét óvatosan és remegve a kisebb nyakára helyezte. Hatalmas kiáltás hagyta el a torkát, miután rájött, hogy a fiúnak nincs pulzusa. Kevin akkorra már nem élt………………………………………………..

Elméjét újra elöntötték az emlékek, az érzések, a kételyek, a biztos és bizonytalan dolgok. Rettegett, hogy most végleg elveszítette szerelmét. A szerelmét, hiszen a mai nap rádöbbent, mennyire is szereti ezt a fiút. De ha most elveszíti… Ha nem érnek ide időben a mentők, ha nem tudják újra éleszteni… Egy szív, mely eddig olyan hevesen dobogott érte, most egy pillanat alatt megszűnt élni, ellopva tőle minden esélyt. Eli nem vágyott semmi másra, csak, hogy végre a másik szemébe mondhassa, mennyire szereti, és, hogy egy életen át vele akar lenni. Vele, és senki mással. De… mi van akkor, ha ezt nem teheti meg? Ha többé esélye sem lesz vele lenni, ha most mindent elveszített? Bele sem mert gondolni, hogy hogyan is élhetne tovább Kevin nélkül. Elfogta a rettegés.

-Kevin! Tudd meg, hogy szeretlek! Mindennél jobban! Te vagy az életem, kérlek, ne add most fel! Térj magadhoz, és ígérem, hogy mindig együtt leszünk!- Eli bár ezen szavai bíztató jelentésűek, hangja kétségbe esett és rémült volt.

 -Eli! Vigyázz! Fektesd le!- szólt rá erőteljesen egy ismerős hang. A másik fiú kikapta a kezéből a holtat, lefektette és azonnal elkezdte a szívmasszázst.

-Te?... Te… te mit csinálsz? Mit akarsz tőlünk még?- Eli elhűlt. A másik csapat főnöke volt ott, az, aki egykor el akarta verni Kevint.

-A bátyám orvos, tudom, hogy kell újraéleszteni. És hidd el Eli, egy két pofon, oké, de hogy végig nézzem, ahogy a szerelmed a karodban hal meg? Soha senkinek sem kívánnék ilyet! Ennyire nem vagyok kegyetlen!- közben folyamatosan próbálkozott, hogy életet leheljen a kisebbe. Több, mint két percbe telt, míg történt is valami. A másik hirtelen megállt.

-Miért álltál meg?- kérdezte Eli ijedten.

-Visszatért… gyenge, de a szíve ismét ver. De Eli… sokáig volt halott, az agya károsodhatott. De már hallom a mentőket, majd ők vigyáznak rá!- A fiú zokogott… Megkönnyebbült, hogy Kevin él, de rettegett attól, hogy mi lesz ezután. Megölte a szerelmét. Ő tette, ő a felelős érte.

A mentőben folyamatosan fogta kedvese kezét és beszélt hozzá. A mentősök mindent megtettek érte. Ahogy felvágták a pólóját, látni lehetett, hogy a hasa lila és piros színekben játszik. Alighanem belső vérzés. Két mentős is foglalkozott vele, infúzióra kötötték és ballonnal lélegeztették. Amint beértek a kórházba, ami az idősebbnek egy örökkévalóságnak tűnt, a kisebbet azonnal vitték is a műtőbe. Eli leült kint a váróban, és csak sírni volt képes. Mikor elfogytak a könnyei, átadta magát az önostorozásnak.

Azonban volt valami, ami nem hagyta nyugodni. Mit keresett Kevin abban az épületben? És honnan tudta ilyen pontosan, hol találja meg? És mi volt az a mosoly a lány arcán? A fiú elkezdett gyanakodni, hogy ez talán mégsem olyan véletlen, mint amilyennek elsőre tűnhet. Mi van, ha az a lány valahogy tájékoztatta Kevint, hogy hol találja, és csak arra várt, hogy megjelenjen? Elvégre az elején a lány matatott valamit a telefonjával, talán…. Elég összeesküvés-elmélet gyanús, de lehet benne valami. Az idősebb próbálta összerakni a darabokat, hátha talál valami megoldást erre az egészre, de egyre inkább csak a gyanú nőtt benne. Elhatározta, hogy ki fogja deríteni. De addig is… Ha bármi baja lesz Kevinnek… Azt nem éli túl. Már órák óta bent van a műtőben. Talán 3 óra is eltelt, mire az orvos kinyitotta az ajtót és kilépett rajta.

-Maga családtag?

-A családja Amerikában van, én a barátja vagyok.

-Nos… ez esetben… el kell mondanom Önnek pár dolgot… Egy kész csoda, hogy a fiú még él. Két gerinc csigolyája is megrepedt, de szerencsére egyik sem sértette fel a gerincvelőt. A tüdeje összeesett, a szíve azonban azóta nem állt le még egyszer. A gyomorfala beszakadt, ami belső vérzést okozott. A fiúnak nagyon erős élni akarása lehet, ha mindezt túlélte. Ami lényeg, hogy mind ezen sérülések meg fognak idővel gyógyulni. Hogy az agyát érte-e bármilyen károsodás, addig nem tudjuk megállapítani, amíg fel nem ébred. Viszont a fájdalmak miatt egyelőre néhány napig altatni fogjuk. Leghamarabb hét végére ébreszthetjük fel, függően az eredményeitől. Nyugodtan járjon be hozzá, beszéljen hozzá, bár nem hallja önt, előfordul, hogy az ilyen betegek, sokszor álom formájában csak, de felfogják ezeket a dolgokat. Nos, kitartás, rendbe fog jönni a barátja.

Ezzel az orvos odébb is állt. Eli összeesett a kórházi folyosó közepén. Alig bírta megemészteni a hallottakat. Jó hír az, hogy felépül. De minden más csak rossz és még rosszabb. Nem tudta, mi tévő legyen. Kiadták neki Kevin holmiját, benne a telefonjával. Eli megkereste az „anyu” bejegyzést, és tárcsázott. Hihetetlenül nehéz volt nem sírnia, miközben szólt a szülőknek. Ám amikor letette, a zokogás újra előtört belőle. Nem bírta felfogni, amiket az orvos mondott. Lebénulhatott volna… és ha az agya sérült? Nem bírta elviselni az egészet. Az egyik nővér belényomott egy kis nyugtatót, majd visszaültette a székbe. Pár perc múlva Eli élőholtnak érezte magát, de legalább a sírás abbamaradt.

A következő napok voltak élete legszörnyűbb napjai. Bejárt az iskolába, hisz, amíg a boksz zsákot püfölte, legalább nem Kevinre gondolt. Ha mégis, akkor is saját magát hajtotta túl, ezzel is vezekelve.

-Hogy van a fiú?- hallotta maga mögül a hangot.

-Túléli, de… altatják pár napig. Sérült két csigolyája, a tüdeje, a gyomorfala… Mi lesz, ha valami nem jön rendbe?- ezt szinte magának mondta.

-Eli… él, és most ez a lényeg. Nézd… ez nem jelenti azt, hogy béke van köztünk, mert ettől még utállak, de amíg rendbe nem jön a fiú, mi békén hagyunk.

Eli ismét egyedül volt. Sírt. Az ellensége mentette meg a szerelmét, mikor ő megölte. És most fegyverszünetet ajánl, csak mert ő szenved. Saját magában kezdett el kételkedni, mindenben, amiben eddig hitt, minden emlékben, érzésben, az egész életében. Mikor találkozott Kevin szüleivel a kórházban, először csak, mint barát mutatkozott be. Ám a harmadik nap mindent elmesélt. A szülők meg voltak rökönyödve. Nem igazán tudták, mit gondoljanak. De végül úgy döntöttek, felesleges bárkit is hibáztatni… az a felelőtlen sofőr okozta a balesetet, ahol nem mellesleg többen is megsérültek. Kevin csak rosszkor volt rossz helyen. Az, hogy Eli nem tudta mit érez, természetes. Ám a csók még őket is gyanúra intette. Az elmúlt pár nap alatt, Eli kiderítette, mi állt a dolog mögött. Amikor elmesélte a felnőtteknek, undor fogta el mindannyiukat.

-Úgy éreztem először, hogy ez a lány segíthet kideríteni az érzéseimet, hiszen egyszer már beszélgettem vele erről. Odamentem hozzá és beszélgetni hívtam. Akkor nem is vetettem ügyet arra, hogy a telefonjával matat. De megtudtam, hogy egy sms-t írt az egyik barátnőjének, hogy hozza Kevint a megszokott helyükre. Engem is odavitt, és amikor látta, hogy a fiuk ott van, megcsókolt. El akarta érni, hogy megszakadjon köztünk minden, és inkább vele legyek. Aljas húzás, de én voltam a hülye, hogy hagytam magam. Már a legelejétől tudnom kellett volna, hogy mit érzek.

Újra zokogni kezdett. Amikor bement a fiúhoz, neki is mindent elmondott újra és újra, és bizonygatta, hogy mennyire szereti, és, hogy soha nem fogja elhagyni. Remélte, hogy hallja őt, és, hogy mikor felébred, talán még meg is bocsájt neki.

Szombaton ébresztették fel. Eli úgy döntött, az első napot átadja a szülőknek. Így bár piszkosul nehéz volt, de megállta, hogy ne menjen be aznap. A szülők bíztatták őt, hogy hálásak neki, hogy így szereti a fiukat, és semmiért sem hibáztatják. Ez Eli-nak nagyon jól esett. Úgy tűnt, hogy reményei beigazolódnak, hiszen este, mikor Kevin édesanyja felhívta őt telefonon, elmondta, hogy a fiú jól van, tele van energiával, és folyton felőle kérdezősködött.

Az idősebb vasárnap délelőtt ment be a kórházba, amint megkezdődött a látogatási idő. Ahogy belépett a szobába, a fiatalabb csillogó szemekkel és mosolyogva nézett rá. Kinyújtotta a kezeit, majd nyávogva szólt oda a másiknak.

-Eeeeeelllllliiiiiiiii!!!!!!!!- kérlelte szemeivel a nagyobbat, hogy menjen oda hozzá. Amaz leült az ágyra, és óvatosan megölelte a kisebbet. Kevin erősen szorította magához kedvesét.

-Azt álmodta, hogy azt mondtad szeretsz. De… ugye nem csak álom volt?

-Kevin… én úgy szeretlek… Mindennél jobban… és úgy sajnálom… ez az egész az én hibám és… bocsáss meg nekem kérlek! Nem tudom, hogy élhetnék nélküled! Bármit megteszek, csak, hogy elnyerjem a bocsánatodat!- Eli könnyei kicsordultak, hangja remegett.  

-De Eli… én nem haragszom! Tudhattam volna, hogy te sosem árulnál így el, és, hogy az egész egy csapda volt. Csak ígérd meg, hogy sosem hagysz el!

-Megígérem. Amíg élek, veled leszek!

Majd könny áztatta arccal bújtak egymás karjaiba, és maradtak is úgy még jó sokáig…………………………………..