Két lélek találkozása...

Reménytelenül..................................................

Kevin

Kellemes tavaszi napnak nézünk elébe. Március van, így bár a naptár szerint a télnek már arrébb kellett volna vonulnia, sajnos a hideg nagyon akaratosnak bizonyult ebben az évben. Azonban mégis sütött a nap, és már egy kisebb kabátkában is el lehetett lenni. Hát így indult útnak a mai nap is. Kabátka és sál.

Kevin egyik lábát téve a másik elé haladt az utcán zsebre vágott kezekkel és lesütött szemekkel. Első nap az egyetemen. A Zenek Akadémiára jelentkezett, ahova sikeresen fel is vették. Az utóbbi egy-két évben nem igazán volt szerencséje az éneket kivéve semmivel kapcsolatban sem. A barátai egytől egyig elárulták, amint kiderült, hogy közülük csak ő került be az Akadémiára. Mindig is olyan félszeg és visszahúzódó volt, nem volt benne biztos, hogy ki fogja bírni a megpróbáltatásokat. Egyedül biztosan nem. De mindeközben mégis félt bárkivel is közelebbi viszonyba kerülni. Annyit csalódott már élete során, annyian hagyták el és verték át… Néha már őszintén úgy érezte, hogy nem érdemli meg, hogy boldog legyen. A nap finoman sütötte az arcát, ahogy leült egy padra az iskola előtt. Felnézett az égre, éppen egy sárkány alakú felhő volt felette. „Bárcsak én is tovaszállhatnék” futott át a gondolat a fejében. Annyira kétségbe volt esve, mégis a vállát is megvonta, hiszen ez mindig is így volt, miért lenne most másképp?

Az első napokban teljesen egyedül volt. Még csak segítséget sem kért senkitől sem. Egy csoportos órán, mikor énekelnie kellett a tanár egyszerűen csodálva nézte és hallgatta őt. Meg is dicsérte, mikor végzett, mire az összes többi diák kelletlenül szúrogatta őt a tekintetével. Kevin már megszokta. Angyali hangja volt, mindene lett az ének az utóbbi években, és valóban tehetséges is volt. Ez azonban rengeteg irigykedést szült körülötte. Mikor még a barátai is ott hagyták rájött, hogy az élet magányos, akinek tehetsége van, nem várhatja el, hogy mások ugyanazon tehetség nélkül is szeressék. Régen búcsút intett a boldogságnak. A szülei külföldön éltek, így még csak rájuk sem számíthatott. Ott, a padon ülve csodálta, ahogy a nap kis fényei ide-oda ugrálnak az enyhén harmatos leveleken megcsillantva azokat. Bár ő is olyan lenne, mint a fény. Arra járna, amerre csak akar és az emberek talán még csak észre sem vennék. Mindezen gondolatok ellenére szerette az életet, minden vágya volt, hogy énekes legyen belőle.

Volt egy tüske a szívében, amitől egyszerűen nem tudott megszabadulni. Talán ez bélyegezte meg a legjobban. Úgy egy évvel ezelőtt szerepelt egy musicalben. Főszerepet kapott egy romantikus darabban. Beleszeretett a párjába, habár nem tudta, hogyan történhetett. Eleinte úgy tűnt, a lány is viszonozza, még randiztak is. Viszont amint lekerült a darab a színpadról, a lány mindenki más előtt kijelentette, hogy csak szórakozott a fiúval és nem akarja még csak látni sem többet. Kevinen nevetett mindenki, hogy hogy lehetett ilyen naiv. Összetörték a szívét és a lelkét is. Depresszióba esett, amiből még mindig nem sikerült kilábalnia. Bár a szituáció enyhült, hiszen azzal, hogy mindent és mindenkit kizárt az életéből, tudta csitítani zokogó szívét.

Ahogy a nap simogatta selymes puha bőrét, lágy szellő kelt útra körülötte. Valóban angyali látvány volt. Dúdolgatni kezdett. Néhányan megálltak mellette és csak hallgatták. Végre talán elismerésre talált. De ő ezt észre sem vette. Behunyta szemeit és csak dúdolt tovább. Szabadnak érezte magát. Tökéletes nap. Kellemesen meleg van, a fény folyamatosan játszik a természettel, a szellő simogató érzés, a dal gyönyörű és ő végre felszabadultan énekelhet. Így is tett, felváltotta a dúdolgatást az ének. Mikor a dalnak vége szakadt, a köréje gyűlt emberek elismerően bólogattak és tapsoltak. Ezen megilletődött. De senki sem maradt ott tovább vele, mindenki ment a maga dolgára. Legalább nem irigykedés, hanem elismerés vette körül. Ennek örült kis szíve. Megkönnyebbült. Talán mégis van esély? Talán….

Eli

Végre eljött ez a nap is. A szöszi fiú el sem hitte, hogy végre leléphet otthonról. Felvételt nyert a Sport Akadémiára, ami pont a Zene Akadémia mellett van. Mintha a kettőnek olyan sok köze lenne egymáshoz, de jelenleg ez most pont nem érdekelte. Vidám és harcias ifjú volt. Akkor érezte jól magát, ha valami jó nagy balhé kellős közepén lehetett. Állandóan verekedett, mire hazaért, minden nap volt legalább egy kék foltja, ha nem több. A szülei már nem tudtak vele mit kezdeni. Igazi és született bajkeverő volt. Az utcán már ismerték, sokan nem is mertek belékötni. A másik, amiről híres volt, az a szoknyapecérsége. Minden hölgynek udvarolt, de soha nem jutott tovább az első randinál. Bár udvarias volt- erre azért megnevelték- valahogy mégsem tudták úgy felforrósítani a vérét a lányok, mint egy jó verekedés. Nem érezte még meg azt az egy szikrát, ami vágyakozásra késztette volna. A suliban a küzdősportokat választotta, alighanem edző lesz majd egyszer belőle. Már ha képes lesz némi önuralmat tanúsítani. Ami egyelőre elég kétes feltételezésnek számított…

Magabiztosan indult el az első nap. Azonnal bele is botlott a suli rossz fiúiba, és máris belekeveredett egy kis balhéba. A tanárok rögtön az első nap megtanulták a nevét. Bár nem tett semmi rosszat, hiszen ő csak megvédte saját magát, azért megjegyezték, hogy ennek így nem lesz jó vége, ha ebből rendszer lesz. Ellenben az egyik mester felfigyelt Eli tehetségére. Különös érzéke volt arra, hogyan és milyen mértékben kell ütnie vagy éppen rúgnia ahhoz, hogy pont jól érjen célba a támadás. Ösztönből verekedett, aminek eddig mindig hasznát vette. A Tae Kwon Do csapat azonnal befogadta. Néhány nap alatt el is sajátította az alapokat. Hamar összebarátkozott a csapattal és máris célba vett több sportos ifjú hölgyet is. Itt még nem ismerték, a híre nem előzte meg. A lányok mit sem sejtve olvadoztak tőle. A gyilkos barna szemeitől, a kidolgozott testétől, attól az irtó dögös szöszi hajától- persze nem természetesen szőke, de nagyon jól állt neki- így hát összességében nagyon is jóképű pasinak számított. Kellemes lágy hangja volt, és valóban kész úriember volt a lányokkal szemben. Egyszerre többel is kavart…..

A kollégiumi szobatársa egy elég keménykötésű srác lett, nem is jöttek ki olyan jól. A könnyebb megélhetés céljaként azonban megegyeztek, hogy elélnek egymás mellett, nem fognak balhézni. Egyikőjüknek sem hiányzott, hogy kicsapják őket a koliból. A következő napok viszonylag csendesen teltek. Ha volt is balhé, nem került tanárok elé. Szerencsére. Eli vére forrott már egy jó kis balhé után, de vigyáznia is kellett, itt már komolyabb a tét. Igyekezett az edzéseken levezetni minden erejét. A csapat nagy része már ki sem mert állni Eli ellen, általában az edzővel került párba. De még ő is emberére talált a szösziben.

Egy keddi napon a két akadémia közti sétányon sétáltak el egy csapattársával, mikor egy kisebb tömegre és valami megnyugtató hangra lettek figyelmesek. Beálltak a sorba. Egy fiú ült az egyik padon és énekelt. Gyönyörű hangja volt. Eli is elvarázsolva hallgatta. Ahogy a nap játszott az arcán, ahogy a hangja olyan angyalian csengett- a harcos lelkű fiú talán életében először érzett ekkora nyugalmat ott bent. Sajnálta, mikor abbahagyta. Viszont egyenesen megilletődött azon, hogy a fiút láthatóan mennyire meglepte, hogy megtapsolják. „Soha nem dicsérték még meg?” elmélkedett. Tovább indultak, de valami megfogta abban a fiúban. Soha senki nem volt képes ilyen nyugalmat adni neki. Elhatározta, hogy fel fogja még keresni, valahogy, akárhogy, de megtalálja.

Kevin

Csak sétálgatni volt ma kedve. Nem ment be órára sem. Ez nem volt jellemző rá, de tekintve, hogy már rég tudta ezeket a légző gyakorlatokat, nem érezte hiányát az órának. Átsétált a másik akadémia területére. Figyelte a sok sportos ifjú diákot. A lányok épp röplabdáztak a kinti pályán, a fiúk pedig angol focit játszottak. Odébb sétálva valamilyen küzdősportot is látott. Nem igazán volt otthon ilyen téren, nem is ismerte, hogy milyen koreai harcművészetek vannak. Nem igazán értette miért jó, ha jobbra-balra dobálják és ütlegelik egymást. De nyilván van értelme, ha ennyien művelik. Észrevette, hogy a távolból figyelik. Nem érezte kellemesnek ezt a bámulást, így inkább visszafordult. Követték. Kevin gyorsan bevonult az egyik terembe, ide csak belépővel jöhetnének be. reménykedett, hogy az már pedig nincs nekik. Ezúttal szerencséje volt, itt már egyedül maradt.

Volt a teremben egy zongora. Nem igazán tudott rajta játszani, de ha már itt van, leült elé. Próbálgatta, hátha tud valamilyen darabot, leginkább csak improvizált. Lejátszotta, ami szerinte jól hangzott. Nem szerette azokat a gyors, semmilyen dallamú zongoradarabokat, amik csak arról szólnak, hogy bemutasd, milyen gyorsan járnak az ujjaid. Ő inkább a lágyabb, lassabb dallamokat kedvelte. Próbált összehozni valami olyat, amire énekelni is tud. Behunyta a szemét, és csak ösztönből játszott. Ezúttal senki sem gyűlt köré. Mégis mikor befejezte, mozgást hallott kintről. Kinézett az ablakon, félt, hogy esetleg azok a fickók lehetnek, akik korábban követték. De nem látott senkit. Ahogy lenézett a fal mellé, látta, hogy a fű egy kicsit ki van taposva. Volt itt valaki. Gondolta, biztos csak hallgatni akarta. Remélte, hogy így van.

Tekintve, hogy ez nem is ment neki olyan nehezen, úgy döntött, hogy felveszi a zongora alapjait is még egy tantárgynak. Bőven van ideje, hiszen semmi mást nem csinál és nem is akar. Ezentúl a zongora csapattal is meg kell birkóznia, viszont ebben legalább még kezdő, talán nem fognak rá irigykedni. Igyekezett minél inkább a süllyesztőben maradni, hogy nehogy még több ellenséget szerezzen magának. Bár ez már igazából nem is számított. Úgysem lesz neki soha más, mint ellensége. Tudta, hogy ez elég negatív hozzá állás és a betegségén sem segít, de jelenleg nem tudott mást elképzelni. Szorgalmasan tanult- szolfézs, kottaismeret, a zongora pedig nehezebbnek bizonyult, mint azt valaha hitte volna. De meg akart vele birkózni minden áron. Nem adta fel. Ebben mondjuk mindig is jó volt. Ha valamit a fejébe vett, azt véghez is vitte.

Volt egy lány a zongoristák között, aki nagyon is ügyesnek bizonyult. Kevin most az egyszer vette a bátorságot és odament a lányhoz, hogy segítene-e neki egy kicsit. A lány kedvesen mosolyogva beleegyezett. A következő napokban órák után beültek a terembe, és gyakoroltak. Kevinben semmilyen hátsó szándék nem volt, hiszen ő nem érdemel meg semmilyen emberi kapcsolatot, csak a zongora kedvéért kérte meg a lányt. Azonban néhány nap után a lány vissza is mondta. Azt hitte, tetszik a fiúnak és ezért vállalta el. Abban nem fog segíteni neki, hogy jobb legyen nála. Ez ismét szíven ütötte Kevint. Miért feltételezi róla mindenki, hogy csak rosszat akar? Ő csak élni akar, élni és énekelni, semmi többet. Mintha nem lett volna eddig is épp eléggé összetörve.

Egyik nap kisírt szemekkel vette ismét célba a sportpályákat. Remélte, hogy őket nézve kicsit elfelejtheti a saját gondjait. A küzdősportosok között felfigyelt valakire. Egy magas szőke hajú fiúra, akibe épp az imént kötött bele három másik. Két külön harcművészeti csapat versengett egymással, és fejükbe vették, hogy ellátják a másik csapat tagjainak baját. Kevint lenyűgözte, hogy a szöszi milyen lazán és jóformán mosolyogva intézte el a támadóit. Egyszerre hármat. A fiú hirtelen felé kapta a fejét- talán megérezte, hogy figyelik. Lágyan rá mosolygott az énekesre. Kevin nem tudta mire gondoljon abban a pillanatban. Miért kap ilyen kedves mosolyt? Nem tett semmit, csak nézte őt. Majd meglátta, hogy a legyőzöttek is ránéznek. Látta a szemükben a felvillanó gonoszságot. Úgy döntött, nem várja meg a folytatást, inkább elindult haza fele…