Dögös Nyuszooo-9

Hogy semmi sem lehet olyan könnyű............................

Az utóbbi időben egész jó kedved volt. Végre újra csináltad a táncot is. Kemény koreót találtak ki nektek. Egyik nap behívtak hozzátok egy fiú csapatot is, és kitaláltak nektek egy páros táncot. Eleinte egymás közelébe sem mertetek menni, nemhogy azt hagyni, hogy esetleg derékon fogjanak. De néhány alkalom után már egyre bátrabbak lettetek. Egy kicsit kereszteztétek a latint a hiphop-al, ami elég érdekesen hatott a KPOP világában. Amerikai zenére táncoltatok, ami megint újdonságnak számított. De nagyon is élveztétek, és egész ügyesek is voltatok. A partnered egy kedves, de nálad sokkal gyakorlottabb táncos lett. Kedvelted, de nagyon nehéz volt vele lépést tartani, bár talán ennek is köszönhető, hogy olyan sokat fejlődtél viszonylag rövid idő alatt. Nem hagyta neked, hogy feladd, vagy, hogy ne add meg a dolgok módját, ha ő azt mondta, menni fog, akkor mennie is kellett. Örültél neki, mert így tényleg rengeteget ügyesedtél. Ahogy visszanéztétek a legutóbbi felvételt a táncotokról anno, hát nem tudtátok eldönteni hogy sírjatok, vagy nevessetek. De legalább mindenki láthatta, hogy mennyivel előrébb jutottatok az utóbbi időben, főleg a többiek, mert ők nem hagyták abba, amikor te igen. Nem mindenki értette, miért hagytad ott őket egy időre, de az a két szó, hogy "szerelmi bánat" megtette a hatását és többet nem is kérdezősködtek. Esténként olykor két órát is lógtál a telefonon vele beszélgetve, aminek tudtad, hogy hó végén nagyon nem lesz jó vége, ha kijön a számla. De a nyusziért megérte. Találkozni nem találkoztatok, de úgy érezted végre jó irányba halad a kapcsolatotok.

Flashback

Érezted magad körül a karjait. Tudtad, hogy ez a te nyuszid. Egy pillanatra el is gyengültél, majd észhez kaptál, és erősen ellökted magadtól.
-Mit akarsz?- kérdezted tőle ridegen. Hihetetlenül nehéz volt tartanod magad előtte, legszívesebben mindent megbocsájtanál neki és a karjaiba hullanál, de mégis volt benned annyi lélekjelenlét, hogy ne tedd meg. Láttad az arcán, hogy megrettent a hanglejtésed hallatán.
-H-Hogy, hogy mit akarok? És miért van ilyen undok? Ennyire utálsz?
-Ezt te most komolyan kérdezed? Megkeresel, kézen fogva sétálsz velem az utcán, kijelented az emberek előtt, hogy a barátnőd vagyok. Aztán meg persze velem alszol... igen, én kértelek rá, de olyan nagyon nem ellenkeztél.... aztán se szó, se beszéd, egyetlen pár szavas sms-ben meg eldobsz? Eldobsz, mint egy rongyot? Mi a baj Hoon? Azt mondtad küzdeni fogsz értem... az a baj, hogy nem feküdtem le veled? Vagy csak túl hétköznapi vagyok? Mégis mi a jó fenét vársz te tőlem??!!- kiabáltál a végére és a könnyeid patakokban folytak. Hoon szemei is könnybe lábadtak, de nem hatottak meg. Most tudatosult benned, hogy tényleg csak úgy eldobott.
-Oh, még valami... láttam, hogy akkor észrevettél ott az utcán... és még csak egy halvány mosolyt sem érek neked? Elfordulsz és mész tovább? Komolyan, én ilyen egy senki vagyok neked? Összetörted a szívemet... azt hittem, te különleges vagy, hogy te más vagy... de ugyanolyan álnok, álszent és aljas pasi vagy, mint bármelyik másik....utállak Hoon! Hallod? Utállak! És többé látni sem akarlak!!- zokogtál. Mikor ezt kimondtad, meg sem vártad, hogy válaszoljon, csak sarkon fordultál és elrohantál. Egész éjjel csak futottál és futottál könnyeiddel küzdve. Talán minden könnyedet kisírtad reggelre, mert mire felkelt a nap, te már csak ürességet éreztél, semmi többet. A tengerparton ültél egy sziklán. Nézted az eget, ahogy a sötét kékből narancs sárgára vált, és ahogy a lágy szellő apró hullámokká változva megnedvesíti az addig szárazon elterülő homokot. Tudtad, hogy mi történhetne, ha most csak úgy belesétálnál a vízbe, de eszed ágában sem volt így tenni. Majd csak túléled valahogy. Túlteszed magad azon a kegyetlen nyúlon és élsz tovább. Megérdemled a boldogságot, és ha ezt nem Hoon adja meg neked, akkor majd valaki más. Nem számít, de... de még mindig szeretted. Rájöttél, hogy valójában nem utálod, csak túlságosan fáj ez a seb ahhoz, hogy tisztán láss. Szereted te őt, de ha valaha is jóvá akarja tenni a hibáit, akkor nagyon kell tepernie. Nem fogsz benne egykönnyen megbízni. Becsapott és cserben hagyott. Ha kell neki a bizalmad, dolgozzon meg érte. Nagyon sóhajtottál a hajnali levegőben, tekinteted a messziséget fürkészte. Talán még delfineket is láttál messze-messze a tengerben, de csak remélni tudtad, hogy valójában nem a sós vizek legnagyobb ragadozóival kevered össze őket. Valaki eközben halkan suttogta a nevedet. Mikor nem figyeltél, ismét megtette. Eltelt három-négy szólongatás is, mire hajlandó voltál a hang forrásának irányába fordulni. Egy kisírt szemű Hoon állt előtted. Könnyei ismét áradni kezdted, ahogy te ránéztél a valószínűleg kétszeresére dagadt, vörös szemeiddel. Nem éreztél semmit. Nem fájt, hogy sírni látod, nem is örültél neki, egyszerűen konstatáltad a tényt, de semmi több. Közelebb ment hozzád. Lábaid lelógtak a szikláról, ahogy ott ültél. Ő teljesen eléd lépett, kezeit a tieid mellé helyezte a combjaid körül. Kíváncsian néztél a szemébe, tudni akartad mit akar még tőled.
-Én... tudod... én... én... annyira... de annyira....nagyon...nagyon-nagyon sajnálom...- alig bírt beszélni a sírástól.
-Azt jól teszed- mondtad nagyon lágyan és halkan, mint egy porcelán baba, akinek nincsenek érzései. Erre rémülten nézett fel rád, alighanem tudatosult benne, hogy mit ölt ő meg te benned.
-Meg tudsz... meg tudsz nekem valaha is bocsájtani?- még mindig reszketett a hangja.
-Nem tudom kedves barátom, ez csak rajtad múlik- még mindig érzelmetlen voltál. Nem is érdekelt úgy különösebben.
-Azt hiszem egy magyarázattal kezdem. Én tényleg komolyan gondoltam, hogy légy a barátnőm. Akartam, nagyon. Őszintén. De a főnököm megfenyegetett, hogy nem csak az én karrierem kerülhet veszélybe, ha nem hagylak békén. Nem hagyhattam, hogy bármilyen okból kifolyólag is haza kelljen menned. Nem hagyhattam, hogy bajod essék. Nem bírtam volna ki. Bíztam benne, hogy találsz nálam jobbat, de úgy tűnik ez meg is történt- érezted benne a fájdalmat.
-Oh, az a srác miatt ne aggódj, nem a lányok érdeklik. Nekem nem kell más, csak te... de jelenleg, képtelen vagyok bízni benned- elfogott egy kissé a düh.
-Tudom, és nem is kérlek rá, hogy azonnal bízz bennem. Csak annyit kérek, hogy adj nekem még egy esélyt.
-Nem lesz könnyű Hoon. Összetörtél, miszlikre tépted a szívemet és a lelkemet is. Egy sajnálommal nem fogod újra összerakni- szavaidba visszatért az élet.
-Tudom... mi lenne, ha egy darabig csak beszélgetnénk? Minden este felhívlak, és beszélünk. Nem kérek most többet tőled, csak, hogy hallgass meg minden nap.
-Nos... rendben van. Azt hiszem amúgy sem árt, ha egy kicsit jobban megismerjük egymást. Mivel hogy egy kicsit sem vagy olyan, mint amilyennek a tévében mutatkozol. Ez nem álszentség?
-Én... én olyan vagyok, csak van más oldalam is, amit nem mutatok meg. Sajnálom, te pont a legrosszabb énemet ismerted meg.
-Azért biztató, hogy nincs ennél rosszabb... tényleg...- ironikus megjegyzésed egy halvány mosolyt csalt mindkettőtök arcára.
-Ki kísérlek az állomásra- mondta Hoon, és ezzel le is záródott az aznapi beszélgetésetek.

End of Flashback

Amikor elmesélted nyuszidnak a páros dolgot, hallottad a hangján, hogy cefet féltékeny. Vérszemet kaptál, és elkezdtél áradozni a srácról, hogy milyen kis figyelmes, és ő törődik veled, meg odafigyel rád. Hoon azért átlátott a szitán, de ettől függetlenül mérges volt. Leginkább magára. Tudtad, hogy teljesen nem verheted át, de egy kis bűntudatot ébreszthetsz benne. Mostanában elég sokszor tetted meg. A szívedet ért fájdalom nagyon lassan akart csak megszűnni, ezért valahogy késztetést éreztél rá, hogy a másik is szenvedjen kicsit. Egy este Hoon elsírta magát telefonon keresztül, és téged egy hajszál választott el attól, hogy megenyhülj, de tartottad magad. Csúnyán megsértett, ha valaha is azt akarja, hogy bízz benne, be kell bizonyítania, hogy többé nem hagy cserben. Egyik nap délután hívott fel. Meg is lepődtél, mert mindig csak este, és általában tíz után szokott keresni. Felvetted, de azonnal el is toltad a füledtől a készüléket, úgy belekiabált. Hallottad a hangján, hogy nagyon vidám, de egy szavát sem értetted. Rászóltál, hogy kezdje elölről és lassabban.
-A főnök megengedte! Azt mondta, hogy nincs kedve a fiatalság kitartásával küzdeni. Kicsim, randizhatunk!!- hatalmasat dobbant a szíved. Egyrészt, mert ez elképesztő hír, másrészt mert még sosem hívott kicsimnek. Sőt, eddig egyáltalán nem becézett. Felsóhajtottál, végre sínen voltak a dolgok. Meg is beszéltétek, hogy a hétvégét együtt töltitek, méghozzá ott, vidéken. Nyugodt két napra készültél, ami azt illeti, jól esett volna már egy kis romantika. Bíztál benne, hogy ezt ő is érzi, mert egy szóval sem mondtad neki. Lássuk csak, hogy mennyire is ismert meg téged. Izgatottan vártad a szombatot. Úgy festett, hogy az életed végre célba ért...............................................................................................................................